Hallgasd meg!
Azt hisszük (illetve szeretjük magunkkal elhitetni) hogy cselekedeteinket nemes ideák, önzetlen döntések vezérlik. Ami lehet, hogy egy darabig, békeidőben így is van. De ha úgy érezzük, koporsóba zártak, szinte halljuk a rögök kopogását a fedelén, a halálfélelemmel keveredő életösztön bekapcsol, s szinte mindenkinél a túlélés nyers önérdeke veszi át a kézivezérlést. A kérdés csak az, beismerjük-e? Míg életveszélybe nem kerülünk, szembenézve a pusztulással, addig nem kell élesben, tétre menően gondolkodni ezen. De azért egy szimuláció addig sem árt. Lépjünk be a 101-es szobába, ami bárhol lehet, s vessünk egy pillantást arra, amitől a halál előtt, mellett vagy helyett legjobban félünk. A 25. házassági évfordulónkhoz közeledve megtettük, s elmondhatom: jobb, mint a szabadulószoba.
A feleségem mögött bezárult az MRI-vizsgáló ajtaja. Az előtérben maradtam a gondolataimmal, pedig nem ott szerettem volna lenni. Pont ezen vesztünk össze, mielőtt a helyiségbe szólították. Be akartam menni vele, de épp emiatt húzta fel magát. Nincs szüksége kíséretre, megoldja egyedül is, hogy egy fél órára csőbe húzzák – vagyis tolják. Kibírja, hogy átmenetileg csőlakó lesz. A kontrasztanyag mellékhatása sokkal jobban aggasztotta. Lelkifurdalásom volt a szóváltás miatt. Akármennyire próbálok felvilágosult és modern lenni, ilyenkor előbújik belőlem a nőket kéretlenül is megmenteni akaró patriarchális figura. Holott csak a saját gyávaságomat próbálom kompenzálni, mert én vagyok az, aki már igazolhatóan retteg tőle, ami abban a diagnosztikai koporsóban vár rá.
Amúgy a hely ellen nem lehet kifogásunk. Ultramodern, klimatizált magánegészségügyi intézmény. Nem olyan, mint az állami kórházban lévő diagnosztikai központ, amelynek kapcsán nemrég írtam a szocializmust idéző hosszú sorról a kánikulai hőségben. A rossz emlékeket persze nem ez idézi elő, hanem hogy én ott buktam el férfiként. Mert ugye nem tudjuk elviselni, hogy egy nő bátrabb legyen nálunk.
Ebben a pillanatban fülsértő sípolás mar bele a dobhártyámba. S a kellemetlen, disszonáns hang sehogy sem akar abbamaradni. Már a többi várakozó is tanakodik, mi történhetett. Minél tovább ostromolja a zaj az agyamat, annál nyugtalanabb leszek. Mi a lófasz ez? Elromlott valami berendezés, megkergült a riasztó? A személyzet formaruháját viselő ember érkezik sietve, bemegy a vizsgálóba. A kiszűrődő hangokból nekem is lejön, hogy valami baj lehet. Egyszer csak jön az MRI...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.