Nagyjából másfél évvel ezelőtt írtam az ÖT oldalára egy cikket Donald Trumpról. Nem is a frissen megválasztott amerikai elnök politikájáról, nem arról, mi következhet az Egyesült Államok belvilágában és külkapcsolataiban, az nem az én asztalom, hanem a figuráról, a személyiségről, a működésről. Ránéztem minap, és meglepve konstatáltam, hogy mennyire aktuálisak az állításai és mennyire alkalmazhatóak a mai magyar belpolitikára. Pontosabban arra, ami ebben az országban az elmúlt két évben, az elmúlt néhány hónapban, az elmúlt hetekben és április 12-én történt. Nem is feltétlenül a konkrét eseményekre, hanem azok hangoltságára, tálalására, a sokat emlegetett kommunikációs térre.
„Minden kor egyúttal a jelenségek és a szimbólumok világa is. A hinduk szerint ez a világ egy álomban álmodott álom. »Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli«, írja Charles Baudelaire Kapcsolatok című versében (…) Nagy hibát követ el az, aki szinte az orra hegyével érinti a festményt, úgy próbálja megérteni, hogy mi van a szeme előtt. Azt úgy nem lehet nézni. Minél nagyobb a kép, annál messzebbre kell hátrálni, hogy megértsük, mi az, amit látunk. Egy nagyobb Bosch-alkotáson közelről csak az egyes furcsaságokat, őrületeket, retteneteket vesszük észre, nem értjük, mi történik ott valójában, hogy hol vagyunk. Persze lehet, hogy távolabbról sem, de ezt csak zárójelben” – írtam, és így folytattam többek közt: „Minden kor minden vezetője szimbolikus megjelenítője térnek és időnek. Tükörkép. Nem tud nem olyan kép lenni, nem olyan személy és személyiség, amelyben emberek magukra ne ismernének. Éppen ezért emelik maguk fölé a vezetőt. Hogy az a kép, amiben fölismerni vélik magukat, valóságos vagy konstruált, valójában – vizsgálatunk tárgyát tekintve – lényegtelen is. De persze, mert politikáról beszélünk, többnyire konstruált. A politika a látszatok világában maga is látszat. A tudatipar tükör a tükörben. Nem is véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben egyre erősebben kapcsolódnak össze ennek a bizonyos tudatiparnak a különféle területei. A pop- és tömegkultúra, a kommunikáció, a politika, és új belépőként a közösségi média, mely ugyancsak látszat a látszaton belül. A leglátszatabb.”
A leendő miniszterelnök az elmúlt napokban többször is emlegette az „abszolút filmszínház” kifejezést. Ez egy mém, az alapja egy Martin Scorsese-interjú, ahol a legendás rendező kiosztotta a Marvel-mozikat, miszerint azok vidámparki látványosságok és nem filmalkotások; ebben az interjúban látható egy mozdulat, ahogy Scorsese tenyérrel a kamera felé fölemeli a két kezét. Aztán valaki ehhez a fotóhoz társította az „absolute cinema” kifejezést. A mém maga pedig – ha jól értem – az afféle nagyhatású, drámai pillanatokra vonatkozik, amik olyanok, mintha egy mozit néznénk. Az, hogy ebből magyarul nem „abszolút mozi” lett, hanem „abszolút filmszínház”, egy újabb mémesítési gesztus, szándékosan ironikus félrefordítás. Magyar Péter például akkor használta ezt a fordulatot és a hozzá tartozó mozdulatot, amikor – miután tárgyalást folytatott a köztársasági elnökkel – a Sándor-palota teraszáról kitekintve meglátta a szomszédos Karmelita teraszán sétálgató és olvasgató Orbán Viktor miniszterelnököt.
minap éppen Kosztolányi Dezső Édes Anna című művének azt a bekezdését osztotta meg Facebook-oldalán, ami arról szól, hogy Kun Béla lopott ékszerekkel és zserbókkal a zsebében menekül egy repülőgépen. „Legalább a Krisztinában ezt beszélték” – zárul a bekezdés, ami nyilvánvaló utalás arra, hogy a szerző, Kosztolányi itt arról beszél, hogyan keletkeznek a városi legendák. Magyar az idézetet annak az illusztrálására használta, hogy híre kelt, a NER-elit mindenféle módokon menekíti a vagyont az országból. Ha a leendő miniszterelnök itt ironikusan arra céloz, hogy ezek az értesülések városi legendák, akkor ügyes – nem hinném, hogy erről van szó –, ha pedig az ő elmesélésében a NER-elit a repülőgépen menekülő Kun Béla, akkor nem érti Kosztolányi narrációját vagy nem is akarja azt érteni, mert nem az a lényeg, hanem a saját fölhasználásra mémesíthető kép.
Nem tudom, hogy a leendő miniszterelnök miért emlegeti annyiszor az „abszolút filmszínház” fordulatot, gyanítom azért, hogy az ő felfogása szerint epikus pillanatokat húzza alá és jelölje be – de az kétségtelen, hogy a működésében van valami, ami nagyon is „abszolút filmszínház”. Sőt, tovább megyek,
És hogy az internetes tér ilyen eszközeire alapoz.
Mintha egyébként a teljes tevékenysége előtt ott volna egy Netflix-szűrő – nemcsak a közösségi médiás vagy mozgóképes megmozdulásai, hanem a való életben folytatott tevékenységei előtt is.
narratíva szerint rendezett, olyan, ami majd jól mutat fotón, videón, ami továbbvihető valamiféle történetmesélés mentén, aminek a tárgyi világa jellegzetes a kisteherautótól a zászlólobogtatásig és az Erdélybe vezető gyalogtúráig, az idézetektől a hanghordozásig. Abszolút filmszínház. Még az is lehet, hogy mindez úgy árul el valamit a működéséről, hogy ő maga sincs teljesen tisztában azzal, mennyire beszédes az, amit mond.
„Minden kor minden vezetője szimbolikus megjelenítője térnek és időnek. Tükörkép. Nem tud nem olyan kép lenni, nem olyan személy és személyiség, amelyben emberek magukra ne ismernének”, írtam fentebb, és ezt tartom, valamint kiegészítem azzal, hogy miként egy popsztár, úgy egy népszerű politikus sem kizárólag teremt rajongói – a politikus esetében: szavazói – bázist, hanem valahogy meg is születik a korszellemből. Magyar Péter esetében is érezhetünk valami olyasmit, hogy „megszülte” a korszellem: a közösségi médiás lét, a szanaszét vizualizált kor, az internetes önreprezentáció világa, a pillanatokra, pillanatnyi gesztusokra széttöredezett idő mintha legalábbis kikövetelte volna, hogy érkezzen valaki az élre, aki ennek a kornak a gyermeke, ennek a tudati állapotnak a „terméke”. Ilyen értelemben nem is véletlen, hogy Magyar Péter – bár egy percig sem vitatnám el tőle, hogy rengeteg munkát rakott az országjárásba, abba, hogy a legkisebb településekig is eljusson – a virtualitást szállta meg a leghatékonyabban. Ha az ő maga és a Tisza Párt egészen elképesztő Facebook-penetrációját nézve azt hihettük, ez azért mégsem fed le mindent, tévedtünk. De, bizony, a közösségi média ma szinte mindent lefed – Budapesttől a kis falvakig, legfeljebb nem minden felületre, nem minden alkalmazásra, nem minden Facebook-oldalra és -csoportra van rálátásunk. De attól azok még léteznek.
Ám akár racionalizálhatjuk is azt, hogy Magyar Péter mint jelenség „nem tud nem olyan kép lenni, nem olyan személy és személyiség, amelyben emberek magukra ne ismernének”. Hogy „éppen ezért emelik maguk fölé”. Két „becsípődésem” volt a választási kampány alatt. Az egyik, hogy amit látunk, NER-elitharc. Ha ránéznek az alakuló új kormányra, talán igazat adhatnak nekem: a miniszterjelöltek jelentős része valamilyen módon kötődik a NER-hez vagy a Fideszhez, azonban nem használódtak el vagy nem kerültek igazán tűzközelbe az elmúlt tizenhat évben. Amit látunk, az a jobboldal Európa-kompatibilisre fazonírozott verziója.
Annak a társadalomnak a tükörképe, aminek a rendszer lényegi alapvetéseivel ugyan sokáig nem volt különösebb problémája, ám – ahogy azt Nefelejcs Gergő megfogalmazza A Tisza áradása: rendszerváltás vagy újrabrandelés? című remek írásában – a menedzsment magatartásával közben nagyon is sok baja lett. Ahogy Nefelejcs írja, a „Tisza-áradattal tulajdonképpen az történt, hogy a magyar kis- és középburzsoázia felbontotta az eddigi koalícióját a NER-es bárókkal, és új szövetségre lépett a nemzetközi nagytőkével és annak csatolt szervezeteivel (leánykori nevén: Brüsszellel)”, tehát „a középréteg megpuccsolta a menedzsmentet, hátha akkor majd újra dől a lé”. Magyar Péter tehát ilyen értelemben is szimbolikus figura, az abszolút filmszínház főszereplője.
Borítókép: Magyar Péter 2026. április 15-én a Sándor-palota előtt / fotó: Kisbenedek Attila/AFP
Bejelentkezés