Több módon kötődöm a Balaton-felvidékhez és Veszprém környékéhez, tekintve, hogy itt nőttem fel és éltem tizenhat éves koromig. Egy kisebb társasházi nyaralónk is volt az északi parton, éppen ezért mindig elfogultan viszonyultam a tájhoz, a tóparti nyárhoz, annak minden jellegzetességéhez, szépségéhez és csúnyaságához. Emlékszem azokra az időkre, amikor a legutolsó kis strand környékén is egymás hegyén-hátán parkoltak a német nyaralók Volkswagenjei, és emlékszem arra is, hogy ők mikor tűntek el innen. Látom, hogy számtalan dolog azóta sem változott, sőt, tombol a nosztalgia. A Balaton és környéke szeretne megújulni, ugyanakkor mintha képtelen lenne a változásra. Ezt pedig a környéket kiszipolyozó mindenkori rosszfiúk is tudják.
Elfogultságom – és a személyes nosztalgiám – azonban megtört az elmúlt években. Elsősorban azért, mert mintha megint határozottabban nyomulna előtérbe a „magyar tenger” kapzsi, lehúzós, irritáló, vagy kicsit megengedőbben, kiszolgáltatott oldala a maga túlárazásaival, átveréseivel, a szezonális jellegével, illetve azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy a Balaton fejlesztése jó ideje egyet jelent NER terjeszkedésével és urizálásával. Nem gondolom persze, hogy a tó sajátos egzisztenciája és kultúrája kizárólag a politika miatt olyan amilyen, és azt sem, hogy a szervezett és ad hoc jellegű bűnözés tehet erről. Ezek ugyanis nem csak formálták, hanem kihasználták a Balaton mikroklímáját.
elbeszélve ezzel párhuzamosan a balatoni buli- és diszkókultúra vonatkozásait is. Így kerülnek elő Portik szárnysegédei és a helyi ütőemberek, Szlávy Bulcsú, „Veszprémi Jimmy”, Molnár Péter, illetve olyan nem idézőjeles vállalkozók, mint Wossala György és Barna Sándor. És Dezsőnek, aki legutóbbi könyvében a magyar keresztapának is tartott Portik Tamás történetét írta meg, annak ellenére is sikerül végső soron jól szűkítenie és fókuszálnia témáját, hogy az előszóban leszögezi, nem állt szándékában további alvilági szereplőket felemelni, esetleg munkájával túlmisztifikálni azokat. A balatoni al- és felvilág „regénye” éppolyan koherens és kompakt sztorivá kerekedett, ahogy korábban a Magyar kólában a kokain hazai terjesztésének, vagy a Fedősztoriban a magyar kémek világának története. A magyar tengeri kalózai ismét sok infóval és névvel dolgozó összefoglaló, számos anekdotával, háttértörténettel és összefüggésekkel, melyek hozzájárulnak a rendszerváltás utáni Magyarország bő két évtizedének megértéséhez.
De ahogy a körülöttünk dolgozó erőket feltáró munkáktól várni lehet, Dezső könyveit olvasva megkerülhetetlenek a személyes vonatkozások is. A szerző korábbi könyveiből már ismerős nevek és verőembereik sztoriját megismerve ugyanis hamar sikerül megtalálnom a kapcsolatot a tájjal. Jártam abba az edzőterembe, ahol Szlávy Bulcsú fogdmegjei gyúrtak és gyülekeztek, azokon a szórakozóhelyeken, melyek előtt véres verekedések törtek ki, és ismertem olyan, velem egyidős srácot, aki a helyi harcművész körökben mozgott és már gimnazista korában azzal hencegett, hogy ő bizony maffiózó lesz. Lehetősége, mindenesetre, lett volna rá. De magyarázatot kaptam arra is, hogy az ország egyik legnagyobb lakótelepének számító veszprémi Haszkovó és környéke hogyan termelhetett ki magából annyi hányatott sorsú fiatalt és rosszfiút, akikhez, ha mérsékelten is, de nekem is szerencsém volt. De ők csak a régió maffiakultúrájának áldozatai, mely egyébként mindig változatos volt, és amelyet az idő múltával, a Kádár-korszaktól a NER-felé haladva, egyre inkább jellemzett a szervezettség és a profizmus.
Mivel azonban – ahogy a szerző is hangsúlyozza – az alvilág és felvilág folyamatos érintkezésben állt egymással, a környéken felemelkedett, tisztességes vállalkozók történetét sem kerülheti meg. Nem csak bűnözők húztak ugyanis hasznot a helyi turizmus és vendéglátás szezonális jellegéből és az ebből fakadó sajátosságokból. Például abból, hogy a tópart saját kultúrájának – mely lényegében a nyár három hónapjára korlátozódik – minden ízében, árazásában ott munkál a súlyos és megkerülhetetlen szezonális jelleg. Illetve az is, hogy aki Magyarországon, karakteres földrajzi környezetben, úgy is mondhatnánk, „elit” vidéken szeretne élni vagy pénzt keresni, az – Budapest mellett – ott próbál szerencsét.
A magyar tenger kalózai nem pusztán ijesztő képet fest arról, ami az átlagemberek világa alatt és mellett üzemel(t), de magyarázatot is ad számtalan dologra. Feltárja az enyingi romák és a Veszprém-környéki verőemberek konfliktusait, a Cozma-gyilkosságot, a siófoki, balatonalmádi és alsóörsi diszkók történetét, és persze érintőlegesen azt is, hogyan húzták le és verték, verik át a vendéglátósok a gyanútlan turistákat. Olyan dolgok ezek, melyeket valahogy mindenki sejtett, vagy éppen tudott, ám ahogy a többszörösen túlárazott ételeket és üdítőket is kifizeti az ember, pusztán azért, mert éppen a Balatonnál van, valahogy a környék bűnös jellegét is elfogadta, de legalábbis megértette.
Ám azt olvasva, hogy a helyi átverések, agressziók és trükkök miként nyomasztották és érintették – túl a szezonális jellegen – még hangsúlyosabban a külföldi, elsősorban német turistákat, arra is magyarázatot kapunk, hogy ők miért tűntek el a tópartról. Ennek oka nemcsak az, hogy kikopott az a generáció, amelyik a páneurópai piknik nosztalgiája miatt járt a rendszerváltás után is a Balatonhoz, hanem hogy a rájuk szakosodott csalók mellett abból is elegük lett, hogy tengerparti, sőt nyugat-európai árakat kérnek tőlük – silányabb szolgáltatásért. De közrejátszott a távozásukban az is, hogy a 2000-es évek második felétől, különösen a 2010-es évektől a fesztiválkultúra fokozatosan nyomás alá helyezte, kiszorította, majd ellehetetlenítette a diszkókultúrát. Mely utóbbi egyébként nemzetközi, európai viszonylatban is kiemelkedőnek számított illusztris vendégelőadóival és fellépőivel, a Scooterrel, DJ Bobóval és DJ Tiëstóval, valamint a legismertebb hazai rezidensekkel, Budaival, Sterbinszkyvel, Bárány Attilával, valamint a Feaky D néven működő, Dezsőnek a kötethez bőséggel nyilatkozó Perjés Zoltánnal. Csakhogy azóta a tovább elitizálódott Balaton már a fesztiválozókat sem tűri meg a partján.
A Balaton elrablása – ahogy a könyvben idézett Moldova-riportkötet címe is megfogalmazza – a Kádár-rendszer piti csalóival és a pártkapcsolatokkal bíró vállalkozók megtollasodásával, illetve a pártközeli elit túlzásaival kezdődött. Ezt követte a zavaros és átmeneti 90-es évek, amikor az alulfinanszírozottsága miatt tehetetlenné és korrupttá vált rendőrség csak asszisztálni tudott az eseményekhez, folytatódott a szervezett bűnözés ezredforduló utáni megjelenésével, végül, az utóbbiakkal történő leszámolásokat követően az új hatalmi-politikai elit mindent felvásárló és a környezetre fittyet hányó beruházásaival érte el a csúcsát.
Dezső azonban nem hangsúlyozza a túl ezt a szálat, hiszen a NER expanziós logikáját mindenki jól ismeri, nincs ebben semmi meglepő. A könyvében felvázolt történetének van mindenesetre egy nagy tanulsága. A Kádár-kor és az Orbán-rendszer is képes volt arra, hogy a Balaton leigázásával és totális birtokba vételével kiszorítsa onnan az alvilágot – vagy legalábbis minimalizálja jelenlétét. A rendszerváltást követően a piac, a nemzetközi trendeket követő diszkókultúra, illetve az erre rátelepedő bűnözés egyfajta nagyhatalmi vákuumban talált magának helyet, a 2000-es évek befektetései, fejlesztési tervei pedig csődöt mondtak. Mígnem végső soron az igazán komoly pénzekkel érkező projektek, a fesztiválszervezők és a környék ingatlanjait felvásárló, politikai hátszéllel rendelkező nagytőke kisajátította a Balatont. Így a tónál végül már nemcsak a szezonális termékek, de minden túlárazottá vált. A túlárazottság pedig elfogadottá.
az építkezések sok helyen még csak zajlanak, a vitorláskultúra, ahogy egy helyi szervező nyilatkozott róla, csak mutatóban létezik, és nem tud olyan organikus lenni, mint a Kádár-korban, Bujtorék idejében, a vendéglátósok pedig a járvány óta felhatalmazást éreznek arra, hogy az indokoltnál is magasabb árakat kérjenek. A frissen felhúzott – sok esetben luxusjellegű – ingatlanok emellett több településen üresen állnak az év nagy részében, a szórakozó- és vendéglátóhelyek többsége szeptember elsejével bezár. És amíg ez a környék képtelen lesz meghaladni átmenetiségét, amíg a tópartiak nem alkalmazkodnak akár a klímaváltozásnak köszönhetően is megnyúlt nyári szezonhoz, addig marad minden a régiben: három hónap alatt fizetjük ki azt, amit egy év alatt kellene. Mert a Balaton szezonális logikája mindenkinek mindenre felmentést ad: egy rövid, kiváltságos időben mindent lehet. Mi pedig fizetjük, mert még így is szeretjük.
Borítókép: Dezső András: A magyar tenger kalózai / fotó: lira.hu
Bejelentkezés