Hat évvel legutóbbi szólólemeze után Paul McCartney egy olyan albummal rukkolt elő, amelyet sokan már most pályája legszemélyesebb munkái között emlegetnek. A The Boys of Dungeon Lane nem egyszerűen az elmúlt évek dalainak gyűjteménye, hanem egy konceptuális emlékirat-gyűjtemény zenében elmesélve. Egy album, amelyben a világ egyik legismertebb dalszerzője nem (csak) a Beatlesről, nem a legendáról, hanem önmagáról beszél.
A negyedik tiszta szólólemez
2020 karácsonya előtt néhány nappal McCartney III címmel jelent meg Paul McCartney előző albuma – akkor, 78 évesen tulajdonképpen karanténlemezt készített, tiszta egyedül, sussex-i birtokán. Korábban is csinált már ilyet, egészen pontosan kétszer. A történet érdekessége, hogy a nagy négyes felbomlásának évében, az utolsó Beatles-lemez, a Let it Be megjelenését (1970. május 8.) megelőzve jelent meg McCartney első, cím nélküli albuma, mégpedig pár héttel korábban, 1970. április 17-én. Azon már minden egyes hangot ő szólaltatott meg, a basszusgitártól a zongorán át a dobig (mint tudjuk, John Lennon szerint a Beatlesben sem Ringo volt a legjobb dobos, gyanítom, hogy John konkrétan Paulra gondolt...), csupán akkori felesége, a fotóművész Linda éneke hallható rajta néhol. Paul a hetvenes éveket nagyjából a Wings nevű zenekarával töltötte, játszotta és turnézta végig, közben nem mellékesen hét lemezt is megjelentetett ezzel az együttessel. Ám amikor a Wingsnek nagyjából vége lett, 1980. május 16-án megjelent a McCartney II című lemez, amin emberünk a tíz évvel azelőtti recept alapján rakott össze tizenegy számot.
Tény, hogy a Beatles felbomlása óta az azóta megjelent korongok – rocktörténeti szempontból, nyilván – nem tudták megközelíteni az akkori szinteket, ám Paul azért összehozott jó néhány órányi minőségi hallgatnivalót. Az Abbey Road, a „Fehér Album” vagy a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band színvonalát nem éri el egyik sem, de hát vajon kié és mi éri el...? Közhely, de tény, hogy a Beatles olyan magasra tette a lécet, hogy azt hatvan év elteltével sem sikerült megugorni talán senkinek. Tény az is, hogy Paul koncertjeinek műsorában is nagyon sok Beatles-dal szólal meg, de azért hangsúlyos szerepeket kapnak szólókarrierje vagy aktuális lemeze emlékezetesebb darabjai is.
Srácok a szomszéd utcából
A The Boys of Dungeon Lane lemezt McCartney saját bevallása szerint „befelé forduló” munkának szánta. A dalok olyan történeteket mesélnek el, amelyekről korábban alig beszélt nyilvánosan: szülei küzdelmeiről, a háború utáni szegénységről, a Mersey-part körüli csavargásokról és a Beatles előtti évekről. A cím a Speke városrészben található liverpooli utcára utal, ugyanis ez az a környék, ahol McCartney gyermekkorának jelentős részét töltötte. A Dungeon Lane tulajdonképpen a repülőtér közelében levő egyik utca: a reptér ma már John Lennon nevét viseli (oda érkezik a sok-sok futball- és Beatles-turista). Ettől visszább, a városközpont irányába vannak az Allerton és a Woolton nevű városrészek, a négy Beatles-tag gyerek- és tinédzserkorának helyszínei, a Penny Lane-nel, a Strawberry Fielddel, a Szent Péter-templom melletti temetővel, ahol Eleanor Rigby sírja található… Ezzel a templommal szemközt, az utca túloldalán áll az az épület, amely előtt John és Paul legelőször találkozott. John ott koncertezett 1957. július 6-án a The Quarrymen nevű első zenekarával (Quarry volt a középiskola neve, ahová járt, a skiffle zenét játszó együttest iskolatársaival alapította), a kertben rendezett fellépés után mutatták be neki a két évvel fiatalabb Paul McCartneyt, és „itt kezdődött minden...”
Egy történelmi duett és a vallomások
Az új lemez szövegei, gondolatvilága gyakorlatilag ide, ezekre a helyekre tér vissza: a háború utáni Liverpoolhoz, a McCartney családhoz, az első szerelmekhez, a barátokhoz és azokhoz az emlékekhez, amelyekből később a Beatles világa született. Már a nyitó As You Lie There-ből kihallatszik egy idős ember nyugalma, aki már nem a jövőnek ír, hanem a múltat próbálja megérteni. A Days We Left Behind viszont egy klasszikus McCartney-pillanat: a dallam első hallásra is ismerősnek tűnik, mintha mindig is létezett volna, talán nem véletlenül lett ez az album első kislemeze. A Down South George Harrisonnal közös fiatalkori kalandokat idéz fel, de nem a csendes Beatle-t látjuk benne, hanem egy liverpooli kissrácot, aki ugyanúgy kereste a helyét a világban, mint Paul. A We Two és több más dal mögött pedig ott lebeg John Lennon alakja is.
A legnagyobb figyelmet természetesen a Home to Us kapja, amely McCartney és Ringo Starr első valódi duettje – már önmagában történelmi esemény, hiszen a két élő beatle énekel benne ugyanarról a városról, ugyanarról az elveszett korszakról, amely nélkül a zenetörténet egészen másként alakult volna.
Andrew Watt producer munkája külön említést érdemel. Az utóbbi években – hogy csak néhány előadót említsek – a Rolling Stones, Iggy Pop és a Parl Jam lemezein is bizonyította, hogy ért a veterán legendákhoz, s ebben a munkájában sem próbálja mindenáron modernizálni McCartneyt.
Beatles-harmóniák, Wings-szerű rockpillanatok, pszichedelikus kitérők és bensőséges akusztikus részek váltják egymást, Paul ráadásul majd minden hangszert egymaga játszott fel, mint legutóbb.
Paul McCartney a Saturday Night Live-ban:
Az album második fele még erősebb. A Never Know és különösen a Life Can Be Hard már az öregedésről, a veszteségekről és az idő múlásáról beszél. Érdekes visszahallani azt az embert, aki hatvan évvel ezelőtt a When I’m Sixty-Four-ban játékosan képzelte el az időskort, mert most, nyolcvanhárom évesen sokkal árnyaltabban látja ugyanezt a témát... Nem keserűen, inkább bölcsen.
A záró Momma Gets By az album érzelmi csúcspontja. Korán elhunyt édesanyja emléke végig ott húzódik a háttérben, itt azonban teljes erővel előtérbe kerül – nagyzenekari hangszerelés, visszafogott ének, kevés eszköz, nagy hatás. Ez az a pillanat, amikor a lemez végleg túllép a nosztalgián, és valódi emberi vallomássá válik.
Persze nem hibátlan az album. A Come Inside vagy a First Star of the Night kevésbé emlékezetes, és néhol érződik, hogy McCartney hangja már nem képes ugyanarra a könnyedségre, mint fénykorában, de mégis döbbenetes, hogy mennyire természetesen tud még mindig erős dalokat írni 83 évesen.
A The Boys of Dungeon Lane nem fedezett fel új dolgokat, inkább egy
És talán éppen ezért működik ilyen jól: nem a legendát halljuk benne, hanem az embert. Egy bölcs, megható és meglepően erős késői album, ami nem a múlt újrajátszására, hanem a múlt megértésére tesz kísérletet.
Bejelentkezés