Önazonosságukért kiálló, büszkeségmenetüket a kétharmados túlhatalom betiltó törvénye ellenében, s a legnagyobb ellenzéki párt támogatásának, szolidaritásának hiányában is végigcsináló tömegek: ez bizony erő. De akkor nem csak egy napon át kellene használni. És nemcsak a kormánnyal, hanem a szavazatunkra igényt tartó, ám cserébe semmit nem garantáló, közénk eljönni nem akaró újellenzéki messiással szemben is be kéne vetni.
Ez a Pride nemcsak az öngólnak bizonyult, kudarcba fulladt tiltási szándék miatt volt rendhagyó számomra, hanem amiatt is, hogy 2019-ben, amikor legutóbb részt vettem a felvonuláson, azért még többé-kevésbé rendesen jártak a vonatok. Legalábbis a mostani helyzettel összevetve ég és föld a különbség. Nem mintha erre most kellett volna rádöbbennem. Győri lakosként a szakmámból fakadóan, illetve magánemberként is havonta legalább egyszer, de van, hogy többször is járok különböző apropókból kifolyólag Budapesten. S mivel ezt biztosan nem gyalog, ám legtöbbször nem is autóval teszem, élőben kísérhettem szemmel a tömegközlekedés drámai hanyatlását. Mindezek dacára is, javíthatatlan optimistaként azt gondoltam, egy 14 órakor kezdődő fővárosi rendezvényre elég lesz a 10 óra 25-ös Intercityvel elindulnom Győrből. S mekkorát tévedtem: a Kelenföldre a menetrend szerint 11 óra 37-re befutó vonat Komáromig jutott. Ott át kellett szállnunk egy személyvonatra.
A káoszban senki nem tudta, pótlóbuszok jönnek értünk vagy ezzel a szerelvénnyel megyünk végig. Végül két és fél óra késéssel, negyed 3-ra értünk Kelenföldre. A Pride-ra siető útitársak közül többen hangot adtak a gyanújuknak, hogy ez szándékos volt. Én viszont azt gondolom, a MÁV tekintetében akár megnyugtató is lehetne egy ilyen belső szabotázs. Ugyanis azt jelentené: a vasút egyébként remekül üzemel, csak a politikai célú titkos utasítás parancsol neki megálljt. De mindnyájan tudjuk szerintem, hogy nem erről van szó. A metró szerencsére nem késett ennyit, de a Kálvin téren már olyan zsúfolt lett, hogy sokan csak az utána jövő szerelvényekre tudtak feljutni. A Deák téren kiszállva a mozgólépcsőre váró tömegből láthattuk: minden idők legnagyobb budapesti Pride-ja kezdődik.
A késés miatt lecsúsztam a sajtóregisztrációról is. Hiába előregisztráltam pénteken az ÖT képviseletében, mire odaértem, az összes nyakbaakasztós tudósítói kártya elfogyott. Óriási sokaság várakozott az indulásra, és a 15 órás kezdet után még 30 perccel is ott álltunk. Senki nem tudta, mi lehet, hogy ennyire bedugult az emberektől az utca, vagy fentebb történt valami. Megjegyzem, a tiltás orbáni belengetése paradox módon egyszerre volt a NER-nek kontraproduktív és hatásos. Annyiban nyilván bumeránghatást eredményezett, hogy emiatt többször annyian jöttek el, mint ahányan voltunk a 2019-es Pride-on. Egy idő után viszont, mielőtt a létszám elérte volna az igazán kritikus tömeget, bizonyos szegmensekben érvényesülni kezdett az effektus, amelyet egy cikkemben úgy fejtettem ki: nem szükséges, hogy a fekete autó eljöjjön értünk, a hatalomnak bőven megteszi, ha a fejünkben létezik. Kósáné Kovács Magdát parafrazeálva: nem kell diktatúrának lenni, elég annak látszani, sőt. Elég, ha mi diktatúrának hiszünk valamit, ami valójában nem az.
Mikor annak idején orvosok ellen tettem magam vagy hozzátartozóim nevében panaszt (és ezt még meg is írtam), illetve csináltam riportot kórházi halálesetekről, nemegyszer jósolták nekem: el fognak tenni láb alól, ha kórházba kerülsz. És ugyanígy most is voltak olyanok a szűkebb környezetemben, akik azt mondták: majd jól megbírságolnak, gumibottal neked esnek a rendőrök – vagy épp tétlenül nézik, hogy a szélsőjobbosok összevernek. Állítom, hogy nem volt ott mindenki, aki ehhez a közösséghez tartozik és/vagy támogatja azt, de szeretett volna részt venni. Indulás előtt a feleségemmel végigvettük, vajon ki lesz ott, és melyik közeli ismerősünk marad távol. S volt ember, akinél arra jutottunk, biztosan nem fog elmenni. Van azért jó pár tízezer (vagy akár százezernyi) polgár, akit egy ilyen tiltás nem felhúz, hanem még jobban elgyávul tőle. Viszont ha már ott vagyok a Deák téren (és nemcsak mint újságíró, nem is csak a gyülekezési jog védelmezője, hanem az LMBTQ-közösség teljes emancipációjáért harcoló ember), fel sem merül bennem a szelektálás, hogy mit vegyek észre, és mi az, aminél illik félrenézni. Nem követem sem azok módszerét, akik egy számukra kedves megmozdulásból kiretusálnak mindent, ami nem illik bele a nekik kedvező összképbe. De azokét sem, akik direkt túlhangsúlyoznak valami irritáló figurát és transzparenst, csak azért, hogy a teljes rendezvényt lejárathassák.
Tény, hogy a rengeteg Pride-zászló (az egyik békegalambos), az ukrán és lengyel lobogó, a DK-, PDSZ-, Tanítanék-, Kutyapárt- és Szikra-emblémák mellett feltűnt egy Free Palestine-, valamint egy Marxot ábrázoló kommunista tábla is. Tőlem, mint az ezirányú múltját részletesen feltáró, a '90-es évek elején Izraellel szemben a Jasszer Arafat vezette PFSZ-t, Szaddam Huszein Irakját (általában a szekuláris szovjetbarát arab rezsimeket) támogató, a betiltott vörös csillagot házfalakra ragasztgató volt kommunistától nem lenne hiteles azt követelni, hogy az ilyeneket vezessék ki a tömegből.
Szabadelvűként pedig amúgy se vagyok az a betiltós fajta. Hajdanán jól össze is vesztünk némely liberális elvbarátaimmal, amikor én még a neonáci tüntetések, a horogkereszt és a Holokauszt-tagadás betiltását sem voltam hajlandó támogatni. A gyülekezési jog, a szólásszabadság legyen színvak, világnézetileg semleges. S attól, hogy ma Izraelt támogatom Iránnal és a Hamasszal szemben (s evidens, hogy szívesebben laknék Izraelben, mint a hamaszos Gázában) még nem gondolom, hogy ne lehessen nálunk, továbbá Izraelben vagy bárhol máshol a világban a palesztinokért tüntetni. Miként azt se gondolom, hogy a szerintem igazságos önvédelmi és preventív háborút vívó izraeli hadsereg és titkosszolgálat ne követhetne el olyan túlkapást, kínzást, mint az USA Guantanamón és az Abu Ghraib börtönben, mi több: akár háborús bűnt is.
Mert a világ már csak ilyen bonyolult és sokszínű.
Arról nem is beszélve, hogy egy igazi Hamasz-fanatikus kizárólag azért menne a Pride-ra, hogy ott robbantson. Ezek a palesztinpárti, társutas fiatalok (hajdani elvtársaim) nem terroristák. Ahhoz meg mindenkinek joga van, hogy akár terrorista rezsimek, szörnyállamok mellett tüntessen. Illetve – és ez visszavezet a Pride-hoz – az LMBTQ-azonosság világnézettől, bőrszíntől, vallástól függetlenül öleli át az emberiséget szivárványszínű karjaival. Miként a Nemi felvilágosítás túlkoros fasisztáknak - Jegyzetek egy szexuális pogromfüzet lapjainak margójára című, a 2008-as felvonulás apropójára írott cikkemben már elmondtam: a saját nemhez vonzódás bárhová utat tör. A legfanatikusabb buziverő se tudja garantálni, hogy gyerekei, testvérei, barátai közül senki ne döbbenjen rá: önnön neme iránt érez vágyat, illetve ő maga sem tudhatja - veszett homofóbiája nem látens homoerotikus vágyainak kompenzálása-e?
Az ember pártot változtathat, egyházából kiléphet másik felekezetbe, még nemzeti önazonosságát is „lecserélheti”, de a nemi vágyakat képtelenség tudatosan irányítani. Az ösztönök uralom alá hajtásával még a totalitárius rezsimek is kudarcot vallottak. A homoszexualitást nem lehet kiirtani. Ha a nácik győznek, hiába gyilkolták volna meg az összes meleget, ez a nemi orientáció folyamatosan újratermelődne. A melegek is szokványos heteroszexuális kapcsolat gyümölcsei. Minden nemzedék világra hozza a jövő generációjának eltérő szexuális irányultságú tagjait.
Vagyis nemcsak liberális melegek vannak, bár nagyrészt ők láthatók. Hanem akár fasiszta, náci, bigottan vallásos, kommunista homoszexuálisok (valamint más LMBTQ-emberek) is. Más kérdés, hogy őket nem látni, ugyanis titkolják hovatartozásukat. A fent hivatkozott írásomban két női példát hozok erre: Tormay Cécile, a Horthy-korszak ünnepelt antiszemita és nacionalista kurzusírója éppúgy leszbikus volt, mint az '56 vérbefojtása után a Munkásőrségbe belépő, az 1963-as amnesztiát ellenző, az NSZK főállamügyészének a Vörös Hadsereg Frakció általi meggyilkolását üdvözlő, a Kádár-rendszer által túl balosnak ítélt, a pártból kizárt, a titkosszolgálat által megfigyelt (amúgy tehetséges színész és irodalmi szerkesztő) Imre Katalin.
Ha ők ketten ma élnének, s politikai nézeteiket fel nem adva, ugyanakkor szexuális azonosságukat felvállalva megjelennének a Pride-on, talán az lenne a dolgunk, hogy elküldjük őket onnan? Azt gondolom, nem. Amennyiben egy iszlamista, kommunista, náci vagy bárki más van olyan bátor, hogy pártjával vagy egyházával szemben, de hitéhez ragaszkodva, ugyanakkor békésen csatlakozna hozzánk, akkor nincs okunk kitaszítani.
Visszaugorva a jelenbe: megyünk át az Erzsébet-hídon, amelyet teljesen ellepnek a felvonulók. S elfog a mámoros érzés, hogy mi itt tulajdonképpen átlépjük az írott jog határait, a polgári engedetlenség talajára lépve, szándékegységben egy betiltott dolgot csinálunk. Még akkor is, ha egyre nyilvánvalóbbá válik: a rendőrség nem fog közbelépni, és a kisgyerekes, babakocsis szülőkkel, illetve kutyásokkal teli rendezvényt feloszlatni. Mondjuk én nem először biztattam tiltott dolgokra a hazai lakosságot, így örülök neki, hogyha nem is az én szavaimtól, de mások szintén ráéreztek ennek az ízére. A NER ezerféle módon kimagyarázhatja, újrakeretezheti ezt a napot. Ez volt a mesterterv, mi így szállunk le a bicikliről. S még az is lehet, hogy ezt sikerül beadni a híveinek.
Ettől függetlenül Orbánt és rendszerét június 28-án megcsapta valaminek a fuvallata. Mégpedig az államrend iránti lojalitás felmondásáé. Egy, a nyílt, diktatórikus erőszakot kerülő autokratikus, populista hibrid rendszer két pilléren nyugszik. Az egyik, hogy a papíron (és jelentős részben a valóságban is) demokratikus, többszereplős választásokon a polgárok relatív vagy akár abszolút többsége őket támogatja. Illetve, hogy az a 20-30-40 százaléknyi ellenzéki, ha a kormányhoz nem is, az államrendhez lojális.
Tehát alapvetően betartja a játékszabályokat. Csak a rendszer által engedélyezett módon tiltakozik, részt vesz az általa egyébként illegitim túlhatalomnak, diktatúrának tartott rendszer választásain, ha behívóparancsot kap, szépen felveszi az egyenruhát, ha pedig az államhatalom kérdez tőle valamit, azonnal válaszol. Többször bujtogattam a lakosságot arra, hogy mondja fel ezt a lojalitást. Amikor 2010-ben bevezették a médiatörvényt, arra biztattam kollégáimat: ne tartsuk be ezt a jogszabályt. Utána, 2012-ben, amikor ténylegesen be akarták vezetni a kötelező polgári szolgálatot, azt írtam: bárki ilyet kap, tagadja meg, égesse el a behívót. A 2022-es választás után pedig (mint azt megírtam) egy harcos ellenzéki polgártársamnak azt mondtam: nem kell ahhoz többség, hogy meghackeljék a rendszert. Tagadják meg a népszámláláson való részvételt, ami a milliós ellenzéki szavazótábor esetén a cenzus összeomlásához vezet. Őszintén: mit tudnának tenni, ha több százezres vagy milliós tömeg megtagadja a behívót, illetve nem felel a népszámlálási kérdésekre? Ha senki nem fizeti be a büntetést, mindenkit bíróságra kell citálni, az pedig úgy megterheli a rendszert, hogy már attól leáll. Ja, és 2018-ban bojkottáltam a választást. Ha ezek közül az ellenzéki hívek bármelyiket megteszik, kivonulva a rendszerből, egy párhuzamos társadalom alapjainak létrehozásával fenyegetve, a NER (amely az őt de facto elfogadó ellenzék nélkül nem tud létezni), ha nem is dől be, de gyorsan alkura kényszeríthető.
Mivel a Pride-dal tömeges lépés zajlott ebbe az irányba, Orbán is tudta, hogy a rendőrség bevetése vagy tömeges ellendemonstráció szervezése pont ebbe az irányba eszkalálná a helyzetet. Ha egy állam nem tudja betartani a saját törvényét, az kétségtelenül a gyengeség jele. De ebben a helyzetben mégis ez volt a kisebbik rossz a hatalom számára. Ennek viszont az volt az ára, hogy a gyermekvédelminek nevezett propagandalózung-gyűjtemény harsány röhejtől kísérve beleálljon a földbe.
Odaérve a Műegyetemhez, végleg konstatálhattam: Tisza-zászlókat nem láttam, ahogy tiszás politikust sem. Bár nekem még márciusban, amikor megkérdezem tőle, hogy nem tiltják-e meg, hogy Tisza-politikusok elmehessenek a Pride-ra, Magyar Péter így felelt: „Miért tiltanánk? Bocsánat, mi nem a Fidesz vagyunk, jó?” De valahogy mégsem akartak jelen lenni. A Tisza-szavazók viszont nagyon is ott voltak. Egy minapi Publicus-kutatás szerint az ellenzéki szavazók „háromnegyede az LMBTQ emberek és támogatóik szombati rendezvénye mellett áll. Még magasabb, 81 százalék ez az arány a Tisza szavazóinak körében.” Vagyis az ó- és újellenzék között ez a téma nem gát, hanem híd. Ahogy egyébként, amikor márciusban a Republikon feltette a kérdést a Tisza-szavazóknak, hogy elnöküknek le kell-e ülnie tárgyalni a többi ellenzéki párttal a 2026-os választásra készülve, 44 százalékuk azt válaszolta, hogy tárgyalni kellene.
Ehhez képest vicces, hogy Magyar Péter úgy kerüli a Pride nevének kiejtését, mint Kádár János Nagy Imréét, hogy aztán végül mégis kénytelen legyen kimondani. A tömegben vonulva mindenesetre azon töprengtem: vajon csak nekem jutott eszembe a következő gondolat? Hogy amennyiben a Tisza nélkül, sőt lényegében a Tisza ellenében sikerült megszervezni egy ilyen hatalmas erődemonstráló, a hatalmat tétlenségre kényszerítő flottatüntetést, akkor mi szükség is van Magyar Péterre? Az áthangolódásra lehetőséget teremtenének akár Karácsony Gergely ott elhangzó szavai, miszerint „nem mindegy, mi lesz a választás másnapján”, illetve „mi nem fogunk akárkire szavazni, csak arra, akitől joggal várható, hogy Magyarországot újra a közös otthonunkká teszi” – ami lényegében egy kihívó beszólás Magyar Péternek.
A kérdés csak az, a tömeg vajon így dekódolta-e, illetve rájön-e arra: ők ennyien nem a többség. De lehetnének önálló, autonóm, a Tiszától független kisebbségi erőpólus. Mert, ha az államrendhez való lojalitás felmondásának kilátásba helyezésével meghátrálásra kényszerítették a NER-t, akkor a választói lojalitás felmondásával való bezsarolással ugyanígy járhatnának el a Tiszával szemben. Ez a stratégia nemcsak Orbánt, de Magyart is alkura kényszeríthetné. Ennek sikere azon múlik, felismerik-e, hogy nem becsicskulni és önfeladni kell, hanem – nemi hovatartozástól, azonosságtól függetlenül, vagyis abszolút nem szexista értelemben – tökösnek lenni. Hogy aki a Pride-on büszke, az a politikában se legyen már csicska.
Borítókép: Schillinger Gyöngyvér
Bejelentkezés