Itt az új kormány, itt az új politika. Nem tudom, mi fog változni. Azért nem tudom, mert nem látszik, mit gondol a Tisza, nem tudunk róluk semmit (vagy nem tudunk róluk eleget). Mi lesz a változásokra reagálni kénytelen civil szférával? Vajon lehet-e nyomásgyakorlással változást elérni ebben az új helyzetben, lehet-e hatni a most startoló kormányra? Ha igen, mi lesz az, ami megváltozhat, és mi marad a régiben?
Messzebbről indítok. Magának az emberi jogi civil szférának is van egy paradoxona: ha valóban elérné azt a célt, amit kitűzött maga elé, fel kellene számolnia saját magát. Mindeközben persze egyértelmű, hogy a jelenlegi hatalmi viszonyok (szélesen értelmezve: a kapitalizmus) keretein belül ezeknek a szervezeteknek a működése sokszor valójában tüneti kezelés, Magyarországon főképp az állam helyett végzik el a feladataikat, toldozgatják-foldozgatják a szociális ellátórendszeren keletkezett lyukakat. Ez persze régóta így van, az elmúlt 16 év alatt pedig extrém méreteket öltött a pótlékszerep, valamint kialakult és megkövesedett egy bizonyos civil szervezeti kultúra. Mindez egyszerre volt reakció arra, hogy a magyar ellenzék és a független sajtó jellemzően diktatúraként határozta meg a rendszert, arra, hogy egyre inkább ellen kellett tartani annak a hatalomnak, ami folyamatosan le akarta nyomni és ki akarta csinálni az NGO-kat, valamint a külföldi reakciókra.
Ez utóbbi alatt azt értem, hogy – különösen a woke mainstreamizálódásának kezdetén – az Erasmus+-tréningek olyan összejövetelek voltak, amelyek európai olvasztótégelyként szuperáltak. Én magam is ekkoriban tapasztaltam meg először, hogy már elterjedt Orbán Viktor híre a nagyvilágban. Érezhető volt, hogy a „hungry Hungarians” vicceket egyre inkább felváltja a diktatúrára vonatkozó poénkodás. 2014 környékén kezdett igazán feltűnő lenni az, hogy az áldozati pozíció mennyi előnyt is jelent EU-s szinten a magyar NGO-knak (de egyébként rengeteg sok más helyzetben is, meg egyéni szinten is), és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyarországi civil szféra előszeretettel támaszkodik mind pályázás, mind kapcsolatépítés esetén a megkülönböztetett figyelemre. Én vagyok az utolsó, aki a szemére vetné a nonprofit szférának, amiért ezt a megküzdési mechanizmust választotta, hiszen látható, hogy mind az Orbán-kormány, mind az úgynevezett Nyugat és az EU nyomta bele ebbe őket – és ez nem Magyarország-specifikus.
Jelenleg igen nagy a tülekedés, minden érdekképviseleti csoport, szervezet, mozgalom, baráti kör és véleményvezér igyekszik tárgyalni az új kormánnyal, vagy a nyilvánosságon keresztül közvetíteni elvárásait; petíciók, Facebook-posztok, felszólítások, javaslatok születnek, mindenki igyekszik befészkelni magát az új babzsákfotelekbe.
A nőjogi és feminista mozgalom sem kivétel ez alól. Sok cikk szól arról, hogy az elmúlt 16 év rendszere olyan volt, mint egy bántalmazó kapcsolatban élni, bár a friss feminista szakirodalom már igyekszik az áldozatot a túlélő szóval helyettesíteni. Remélem, ez a hozzáállás átszivárog a gyakorlatba is: igazán ráférne már a nőmozgalomra, ha lehetősége lenne nem a teljes gyűlölettel és megvetéssel szemben képviselni a nők érdekeit.
Arra is szükség van, hogy mindenki lenyugodjon. Igen, nőttek az erőforrások, és most úgy tűnik, mindenkinek juthat egy kicsivel több anyagi vagy emberi szabadság. Nem kell mindent egyszerre képviselni és nem kell olyan sokat markolni. Nyomhatja mindenki a saját nünükéjét. Ha mindenki csinál mindent, nincs társadalmi vita, mert maximum a színfalak mögött zajlik a definíciók pontos megfogalmazása. Ha nincs társadalmi vita, az éppen hogy ellentmond a civil szféra törekvéseinek.
Én például előbb vagyok nő, mint leszbikus (egyik ugye előfeltétele is a másiknak), Budapesten élek, és amikor engem elnyomnak, azért nyomnak el, mert nő vagyok, nem azért, mert leszbikus – még ha ez utóbbi miatt is ér nyilvánvaló hátrányos jogi megkülönböztetés. Sosem tennék keresztbe persze az örökbefogadás vagy a házasság kiszélesítésének – személyesen nem érint egyik sem, de ezek könnyebb harcoknak is tűnnek, mint a patriarchátus lebontása.
Azt gondolom tehát, hogy a magyar nőjogi és feminista mozgalomnak most itt van a lehetősége arra, hogy leválasszák magukról az időközben teljesen rájuk fonódott LMBT+ mozgalmat. Ennél jobb pillanat kevés lesz az elkövetkezendő időkben. Egy különös kormányváltás után vagyunk egy olyan jobboldali, éppen alakuló kormánnyal, amely egyelőre meglepően aktívan igyekszik bizonygatni mind a jobb-, mind a liberális oldalnak, hogy érdemes volt a szavazatukra (sőt, egyesek szerint a balosok kaptak egy Ruff Bálintot), és proaktívan kell megvizsgálni, hogy van-e tér a női szempontok érvényesítésére. Mint a nők közti versengéssel a patriarchátus kegyeiért, itt is le kell számolni a kapitalizmus diktálta szabályokkal, amelyek valójában gyengítik ezeket a szervezeteket. Hiszen, ha minden szervezet mindennel foglalkozik, akkor végső soron egyesével egyre gyengébbek lesznek, egyre kevésbé lesz súlya annak, amit önérvényesítő üzenetként mondanának.
Ám most igazán jó az időzítés, ha a nők elkezdenek a nőkről beszélni, az LMBT+ szervezetek meg nyomják a saját ügyeiket. És persze ne legyen homofób a feminizmus, de legyenek feministák az LMBT+ szervezetek. Viszont rá kell ébredni, hogy nem kell már összefonni ezt a két témát, és a jelenlegi helyzet egy sokkal nyíltabb tér arra, hogy a nőmozgalom kikönyököljön magának valamit – persze ehhez az kell, hogy megfelelő szakértőket vonjanak be a döntéshozatalba. Önmagában az is remek, hogy vannak tiszás nők a parlamentben, de még nem tudunk róluk semmit. Dúró Dóra is ott ül, és szerintem kikérné magának, ha feministának nevezné bárki (bár nem hiszem, hogy valaha is annak neveznék).
A szülészeti erőszak, a családon belüli erőszak, a gyerekek elleni erőszak, a szívhangrendelet eltörlése (amivel kapcsolatban már nyilatkozott is az új egészségügyi miniszter) mind olyan ügyek, amelyek mellett, amennyire ismerem a szervezeteket, mindenki ki tud állni, és a Női Minimum kezdeményezés remek irány erre. Ezek tehát mind olyan, egyértelműen női témák, amelyek a különböző feminista csoportok vagy irányzatok közötti évtizedes konfliktust is elsimíthatnák, és számunkra is újrataníthatnák a párbeszédet.
Leheletnyi aggodalommal gondolok azonban arra a gyökeres mindset-váltásra, amire szükség van. Egy menedzserkormányt sokkal kevésbé hat meg az, ha – bocsánat a bántó kifejezésért – valaki önsajnáltatással próbál elérni valamit.
A legnagyobb kérdés szerintem az, hogy a(z emberi jogi) civil szféra, kiváltképp a nőmozgalom ki tudja-e szabadítani magát és az egész szférát abból a megszokott áldozati pozicionálásból, amiben az elmúlt legalább 16 évben működött, és képes-e megtanulni, hogyan kell proaktívan politizálni. A rendszerváltást, ha komolyan gondoljuk, magunkban is végig kell csinálnunk, hogy végre ne a hatalom milyenségéhez viszonyulva működjenek ezek a szervezetek, ne az aktuális kormány részéről érkező elnyomásokra válaszoljanak, ne csak reakcióik legyenek és reflexeik, hanem saját maguk alakítsák a narratívájukat és maguk találják meg a képviselendő ügyeket.
Sokan sokszor elmondták már – köztük én is –, hogy a Tisza-kormány jobboldali, és azt gondolom, nem lehet elvárni tőle, hogy bizonyos ügyekben kulturálisan liberális irányba politizáljon. Arról lehet vitatkozni, valóban teremtettek-e lehetőséget az egyeztetésre, ám a Tiszán az látszik, hogy egyelőre még egy rendkívül széles rétegnek próbál megfelelni. Ha valóban létezik ilyen mozgástér, kérdés, hogy a nőmozgalmak mennyire akarnak – és tudnak – ebbe benyomulni, hiszen a leendő kormány talán tolható még erre-arra, ha a szavazótáborukat egy darabig szeretnék egyben tartani.
Távol álljon tőlem, hogy a Tiszának tanácsokat osztogassak, de biztos vagyok abban, hogy nekik is jót tesz, ha különválasztják az LMBT+ és a nőügyeket. Ehhez persze a civil szférának először meg kell vizsgálnia, mi tesz valóban jót különféle csoportjainak, le kell jönniük az identitáspolitikáról, és megtanulniuk áldozatiság helyett magukban bízva, nyugodtan és méltóságteljesen kiállni az érdekeikért.
Borítókép: Illusztráció / fotó: Krasznahorkai Emma
Bejelentkezés