Az eredeti cikk 2019. január 30-án jelent meg a Memória Online felületén.

Italo Calvino óta hiszem el igazán, hogy egy-egy városnak lelke és személyisége van, akár az embereknek; de hogy bizonyos helyeknek is, erre most már mérget is vennék. Van ugyanis egy egyetemi kocsma Szegeden, melyet sosem tekintettem különösebben fontos törzshelyemnek, mégis itt történt velem egy csomó, ha nem is sorsfordító, de sorspöccintő esemény. Többek közt itt beszélgettem először a szegedi filozófia tanszék szerintem legtehetségesebb tanárával, itt döntöttem el hónapok kínkeserves határozatlansága után, hogy miről írom a szakdolgozatomat, itt olvastam rengetegszer Makepeace-t, és most ide lépek be hosszú idő után a szegedi ZUG Művészeti Tetthelyen A fajok eredetével vendégszereplő Nézőművészeti Kft. egyik alapítójával Scherer Péterrel. Az idáig vezető úton roppant figyelmes és érdeklődő, egy pogácsát is barátságosan a kezembe nyom, miközben igyekszünk nem elzakózni a csúszós havon, és azt próbáljuk datálni, vajon meddig is tart pontosan a vizsgaidőszak az egyetemen.

Lassan tízéves lesz a Nézőművészeti Kft. Ebből a  távlatból milyen érzés visszatekinteni a kezdetekre? Mi  változott jó irányba, mi az, amin változtatni lehetett volna, vagy melyek azok az irányok, amik megtaláltak titeket azóta?

Pont A fajok eredetében vannak olyan jelenetek, amelyek például szerintem dramaturgiailag még csiszolhatóak, de majd most jól megnézed, és elmondod, mit láttál!

És összességében?

Nagyon érdekes, hogy Tasival (Tasnádi István, író) mind a négy közös darabunkban voltak nagyon szellemes, jópofa ötletek, de valahogy a vége mindegyiknek nehezen született meg.

Én például a Nézőművészeti Főiskola esetében érzek az előadáson belül egyfajta szertelen darabolódást, amely más produkciónál esetleg felbontja a koherenciát, itt azonban ennek a metódusnak köszönhetően inkább egyedi a befogadói élmény. De a  Testvérestben is hasonló megfigyeléseket tehetünk. Nekem úgy tűnik, ezek a szabályos szabálytalanságok adnak egyedi stílust nektek.

Örülök, hogy ezt mondod.

Szerintem mi egy nagyon érdekes perifériáján létezünk a magyar színházi világnak. A függetlenek között profik, a profik között függetlenek vagyunk, a bulvárhoz képest alternatívnak, az alternatívhoz képest meg bulvárnak számítunk.

Nyilván vannak olyan “klubok”, ahová az ember szívesen tartozna, de ahová nem akarják felvenni. Általában így mennek ezek a dolgok, de szerintem azért mi inkább jól elvagyunk úgy, ahogy...