Irénke falcol, falcolgat. Már van neki szép gyógyszere rá. Hangulatjavító, lélekmerevítő, hogy ne szakadjon meg a szíve. Szét. Hogy bírja a gyűrődést, mikor összecsúsznak a tektonikus lemezek képzeltben, vagy éppen a majdnem-járdán a majdnem-beton olyan kupacszerű képződménnyé áll össze, ő meg hasra esik benne. Arcra. Mert az legalább vérzik, gondolhatja valamelyik rosszindulatú mosolygós kis isten, aki ezért felelős. Plusz az alázat miatt, ami egy ilyen telepen, ahol a negyvenes asszony „szolgálatot” teljesít, kiemelten fontos. A Kárpit utcában egyébként sincs közvilágítás. Hiába telefonált két hétig, hogy az emberek nem tudnak munkába menni, az egyik szolgáltató átpasszolta a problémát a másik szolgáltatónak, az meg gyorsan az önkormányzatnak, az önkormányzat vissza az első szolgáltatónak. A kör bezárult, fény az meg nincsen. A kóbor kutyák, a vaddisznók és a halvány tolvajok meg csak röhögnek, hogy az élet nem egy habos torta, inkább egy oldalba hugyozott fészer, a maga ismerős szagával. Bár a tolvajoknál nem konstans a röhögés. A múltkor is az történt, hogy a Kárászék elmentek birkát lopni, nagy zsákokba tuszkolták az állatokat a mélysötétben, csak reggel derült ki, mikor a megrendelőt a kuvasz megharapta, hogy az egyik őrkutyát is elhozták abban a nagy kavarodásban.
Ez a környék tabu, ide még a pizzafutár és a taxis álarcban jön ki, a hivatali dolgozók félnek tőle, mint a tűztől, a politikusok jobban, mint a közvélemény-kutatástól vagy a saját véleményüktől. Mondjuk Géza, a postás szeret ide kijönni, minden háznál kap kávét, szendvicset, kis kamatra előre kiadja a kis nyugdíjat, szerényen megél, és helyiek is megélnek. Mindenkinek kényelmetlen tájseb ez, húsz éve még nagy viták voltak róla a városi közgyűlésen, ma már a telep nevének betűit is kivetetnék az ábécéből. Legalábbis helyben. Lenne egy városi, vármegyei külön ábécé, amelyben nem léteznének ezek a betűk. Persze új szavakat kellene alkotni hozzá, az sem baj, a szleng segítene úgyis. Az már keményebb dió, hogy az itt lakóknak és a beköltözőknek egy új magyart kellene megtanítani, de volt már ilyen a történelemben, sőt most is működik hasonló, nem kell mindenből olyan nagy problémát csinálni. Lennének nyelvellenőrök is, akik járnák a várost, ülnének a kocsmákban, abban a négyben, ami még működik, a köztereken, dohányboltok lépcsőin is figyelnék a nyelvhasználatot. Ha valaki téveszt, repülne az ötezres csekk. Nem lenne annyira demokratikus, de legalább az önkormányzati képviselők nyugodtan aludnának, egy gonddal kevesebb.
De Irénke nem adja fel, véres arccal visszamegy az irodába, és újra telefonál. Majd otthon azt mondja, a macska karcolta meg, mikor enni adott neki. Dzsekszont majd kiengeszteli valami prémium kajával. Az áramszolgáltatóval telefonálni sokszor a maga két-két és fél órájával nem elég nagy kihívás, annyi idő alatt, amíg a robothangtól eljut egy élő emberig, egy egész alkotmányt át lehet írni, ha éppen formában vannak a parlamentben. Már a sóhajtások nagyságából, ritmusából tudja, hogy megint nem fognak kijönni a szerelők. Ahogy az utca nevét lediktálja, már egy ajtót be is falaznak, mármint úgy nyelvileg. Nyugodjon meg, asszonyom, a kollégák már észlelték a problémát, munkásruhát megszaggatva magukon sietnek a területre, hogy elhárítsák a meghibásodást, kicsit még elvitatkozunk, hogy melyik cég mely kollégái siessenek ruhát szaggatva, de ott leszünk, javítunk, csavarozunk, mérünk, villanyt foltozunk. Majd én megvarrom azt a ruhát, ha kijönnek, mondja a nő magát is meglepve a kényszerű viccelődésen. Persze nem könnyebbül meg, nem is teheti, mert amíg az egész területet nem lepi meg a fejnehéz sötét, nem fog jönni a villanyfoltozó autó, azt biztos.
A férje azt mondaná, nyugodjon meg, megtett mindent, amit lehet, nem rajta múlik, hogy felöklelik-e az éjszakás műszakba menekülő lakókat a vaddisznók vagy sem. Addig játsszák ezt, míg egyszer tragédia nem történik, a felelősséget úgysem vállalja majd senki, csak ő fog egy temetésen zokogni, ha éppen agyon nem verik, mert mégiscsak valami hivatalos személy a szociális munkás is. Napi szinten ilyenektől rándul görcsbe a gyomra, és ez még csak a legkisebb gond, amitől rándul, rándulgat havi megalázó háromszázhúszezerért. És kafetéria. Béla szomszéd, aki udvarosként dolgozik egy pékségnél, rendesen ki is szokta röhögni, hogy diplomával ilyen keveset keres. Béla havi négyszázhetven nettóért söpröget, pakolgat egy viszonylag termetes udvaron, és ha eszébe jut Irénke, kíméletlenül röhög. Egzisztenciális kacaj. Mármint egzisztenciálisan mínuszos. Szikrázik az élet, kiveri a biztosítékot az udvaron.
Borítófotó: Tatabánya / Fortepan
Bejelentkezés