egy-egy ügy, botrány, történés nagyjából úgy egy évig marad meg az emberek memóriájában, az pedig, hogy mi épül be a hosszú távú társadalmi emlékezetbe, sajnos nem az igazság és a valóság, hanem az, ami cikkekben van leírva. Ezért fontos visszanyúlnunk a korábbi eseményekhez, végigvenni, hogyan jutott idáig a közélet, miért tart itt ez az ország.
Hatalmas volt a médiazaj, olyan, mint amikor egy krimiben a gyilkos csak dobál be a nyomozásba mindenféle információt, hogy elterelje a nyomozók figyelmét, ne lehessen tisztán látni, és ne legyenek egyértelműek a valódi bizonyítékok és motivációk.
Ezért merül fel bennem az a kérdés, miért döbbennek meg emberek azon, hogy a rendszerek megmaradnak még egy nagy esemény után is. A liberális értelmiség kiborul a lehetséges katolikus oktatásügyi miniszteren, pedig hát pontosan ezt ígérte Magyar Péter, míg egy másik részüket az zavarja, hogy Puzsér Róbert is ugyanúgy viselkedik, ahogyan eddig is viselkedett – őrjöngő nőgyűlölőként. A felhevült nép pedig bosszút követel, amelyre Orbán is rájátszik az áldozatszerepével és mártírkodó felelősségvállalásával, és megfordul az ember fejében az előre eltervezettség: lám-lám, boszorkányüldözésbe kezdett a Tisza, és hogy adja a lovat a gyűlölködők alá.
– a fideszesek a kémbotrányról is azt gondolják, hogy Magyar Péter találta ki, az ő agyszüleménye az egész –, a zajról (és most képzelje mindenki maga elé, ahogy a politikusok döngetik az üres fazekakat a fakanállal egy lakótelepi konyhában) és arról, melyik politikai oldal szerethetőbb.
Az, hogy a politikust nem szeretni, hanem elszámoltatni kell, félreértelmezés. Ez hiába közhely, de a végtelenül polarizálódott társadalom miatt az embereket először újra kell tanítani beszélgetni, rábírni arra, hogy párbeszédet folytassanak. Egyelőre az emberek igenis úgy viszonyulnak a politikusokhoz, hogy szeretik vagy nem szeretik őket, ez pedig értelemszerűen nem racionális, még akkor sem, ha a legtöbben megfontolt döntésként élik meg a választásukat, illetve a legtöbbször utólag racionalizálják azt. Aki pedig azt követeli meg az embertömegtől, hogy észszerűek legyenek, az nem érti a politikát.
Én sok évet lehúztam aktivistaként, majd civil szervezeteknél, és tudom, hogy már az felszabadító gondolat, hogy nem csak a túlélésre kell koncentrálni és nem a folyamatos ellehetetlenítés lebeg a munkavállalók feje felett, de az elvárásokat érdemes valahogy visszahelyezni a realitások világába. Már csak azért is, hogy az ember minél előbb tudjon a valóságra reagálva érdeket érvényesíteni, lobbizni, dolgozni. Látjuk, hogy megkezdődött a szakmai szervezetek nyomulása, és igyekeznek – nem elítélhető módon – kikönyökölni maguknak egyeztetéseket az alakuló kormánnyal. Lehet akár olyan érzésünk is, hogy épp most tesztelik a leendő kormánypártot.
Úgy gondolom, hogy
Én nem ítélkeznék afölött, hogy honnan is jut eszébe bárkinek ez az önpozicionálás – ennek a közegnek (amibe magamat is bele kell értenem) tud ez lenni a sajátossága. E meggyőződésük miatt pedig elvárásokat támasztanak Magyar Péter felé, hogy az ő ízlésüknek megfelelő emberekkel pakolja tele a kormányát. Az a helyzet azonban, hogy a Tiszát nem a belpesti értelmiség szavazta meg – persze nagy részük rá szavazott –, és nem rendelkeznek sem Magyar Péter, sem a Tisza Párt felett. Rubovszky Rita mint oktatásügyi miniszter esetleges kinevezése vagy éppen a bevándorlással kapcsolatos tiszás álláspont egy fájdalmas, váratlan és kijózanító ütés, annak ellenére, hogy gyaníthatóan nem ennek a közegnek üzenet ez valójában, hanem minden bizonnyal a jobboldali szavazóknak megnyugtatásul küldött vállveregetés.
A szeretem-nemszeretem politikusokhoz történő viszonyulás, amely rendszeresen identitássá is válik, olyan működésmód, ami menetrendszerűen hozza magával az indulatokat is. Megszeretni egy politikust, akiben az extázis után néhány nappal már csalódniuk is kell – pedig valójában miért kéne –, kemény menet. Mint egy új szerető, akibe az ember belelátja a legcsudálatosabb tulajdonságokat is, pedig ő tényleg sosem ígért se jövőt, se szerelmet. Majd miután mindenféle szépet és jót elmeséltünk róla a barátainknak, megtörténik az első együttlét, és a mámor után ez az új szeretőnk talán éppen folytatja a még régebben megkezdett gondolatmenetét, csak hogy ezúttal kijózanodva hallgatjuk. És meglepődünk, milyen ember is fekszik mellettünk. Tulajdonképpen miért lepődünk meg? Pontosan ezt mondta eddig is – csak épp amiatt, mert véget érhet a sokévnyi szexmentesség, igazából nem is figyeltünk oda, kizárólag az esemény maga lebegett a szemünk előtt, így mindenféle elképzelt gyönyörűséget társítottunk az illetőhöz.
Magyar Péter egyik efféle gondolatmenete volt az, hogy az első 50 legfontosabb dologban nincs benne a választási rendszer átalakítása. Ekkortól kezdtem el azt ismételgetni, hogy ha én lennék a kampányfőnöke, tennék valami gesztust az értelmiség felé is. Ez április 6-án, a választás előtt egy héttel sikerült is, amikor a telexes interjúban puhított ezen a kijelentésén, közölve, hogy természetesen tervei között szerepel a változtatás. Kampányszempontból jó döntés volt, hogy ez lett végül az általam várva várt gesztus, mert azért az eredeti kiszólás utáni időszakban érezhető volt egy hullám, ahogyan Belpest elkezdi lebeszélni magát a Tiszára szavazásról. Na nem mintha lenne értelme túlbecsülni a liberális értelmiség szerepét ebben a kampányban, de azért tud ide-oda csordogálni ebből a belpesti szkepticizmusból. Ha viszont fontos a Tisza-győzelem, akkor nem érdemes azokat nem behúzni, akiknek mikro- (vagy makro-) adományaiból azok a sajtótermékek működnek, melyek Magyar Péter jelentős Orbán-kihívóvá válásában igen aktív szerepet játszottak (ugyanitt: abba a kézbe harapni, amely etet).
A Tisza félreértése például, ha bárki arra számít, hogy az emberi jogi szervezetek hirtelen minden árnyalatban nemcsak hogy tündökölni fognak, de a pénzeső is zúdulni kezd. Lehet persze reménykedni, hogy migrációmentes Magyarország ígéretéről szóló (később eltávolított) bejegyzés csak egy kommunikációs ballépés, de ne feledjük, hogy valahogyan mégis megszületett az a Facebook-poszt. Hiába fájdalmas emlékeztetők ezek, egy esetleges katolikus oktatási miniszter kinevezéséből vagy a migráció kezelési terveiből azért látszik, pontosabban mindenki számára láthatóvá vált, hogy Magyar Péter pontosan abba az irányba megy, mint amivel kampányolt, és hogy ő tényleg egy jobboldali figura. Az pedig figyelemre méltó, hogy ugyanazok írják alá a petíciót, miszerint Iványi Gábor legyen a köztársasági elnök, akik kritizálják, hogy egy a katolikus hölgy legyen az oktatásügyi miniszter. Nyilvánvalóan két különböző pozícióról beszélünk, mégsem érdemes elmenni emellett.
Ne legyen annyira rövid a politikai emlékezetünk, hogy párhuzamosan képesek legyünk problematizálni egy katolikus oktatásügyi miniszter lehetséges kinevezését, miközben már elkezdődött a relativizálása is ennek; ám közben egy vallási vezetőt tennének meg köztársasági elnöknek. Távol álljon tőlem a katolikus egyház védelmezése, de azért lássuk be: ez nem mutat jól.
A jobboldaliak és a liberálisok is ráébrednek, hogy a Tisza politikusai nem woke-lovagok.
Egy kicsit mintha megviccelték volna a szülinapost, hogy bekötik a szemét, elviszik más helyre, majd a sötét szobában tér magához, elkezd botorkálni, és lassan rájön, hogy igazából ugyanott van. Nem csodálom, ha átverve érzi magát, én is csalódott lennék. Csak az a helyzet, hogy itt a szülinaposnak nem kötötték be a szemét: magától csukta be.
Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke, leendő miniszterelnök a párt frakciójának első üléséről tartott sajtótájékoztatón a Hungexpo Kongresszusi Központban 2026. április 20-án / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés