Falc

Irénke, a szociális munkás befalcolt. Kicsit. Nem annyira, hogy összetört volna otthon mindent, vagy nekiesett volna a férjének, esetleg a kancsal szomszédnak, csak olyan közepesen. Amikor még az ember a tudatánál van, csak átharapja lelkét a szomorú. Vagyis megharapja. A normális polgárok depressziónak hívják, de Irénke érezte, hogy ez sokkal összetettebb. Nem mintha a depresszió nem lenne elég összetett, de mindegy. Már kora reggel arra kelt, hogy zokog. Hogy miért, nem tudta megmondani. Nagyon furcsa volt zokogásból ébredni. Egy másik tudatállapot. Ráadásul szétáztatta a könnyeivel a kávét. Belekönnyezett az erős feketébe, nem is akárhogy. Valami erősen szorította a szívét, a gyomra, az álkapcsa, a csuklyásizma görcsben. Alig tudott kikászálódni az ágyból, hogy kikapcsolja a telefonját. Úgy érezte, nem tud senkivel beszélni, se a főnökével, hogy nem megy be dolgozni, se a kollégáival. Az ügyfelekkel meg pláne nem. Visszafeküdt magzatpózba, a fal felé fordult, zokogott tovább. Majdnem vizes lett a tapéta.

Feri, a férje nem hisz a depresszióban, sőt a lelki problémákat is úri huncutságnak tartja. Öt percig állt azért felette tanácstalanul. Mondtam én, hogy nem neked való a cigánytelep, mondta szürkén, majd este jövök, szúrta mellé, addig bőgd ki magad. Irénke sírása nem változott Feri szavaitól. A reménytelensége sem. Ami már vagy két éve belekúszott vagy ráragadt, vagy ki tudja. A romházak mindennapos látványa hatással volt rá. Pedig még sokáig meg volt győződve róla, hogy már megszokta. Amikor először ment ki a telepre, akkor még mellbe vágta, de utána már teljesen természetesen mászkált a reménytelenség díszletei között. Gondolta ő. Rosszul. Mikor először pedzegette a főnökének, hogy csak kellene a kollégáknak, de leginkább neki szupervízió, a szakmai vezető kiröhögte. Ez nem az a hely, drágám. Se pénz, se kedv, se türelem. Máshol kötelező, próbálkozott Irénke. Akkor menj oda, az ajtó nyitva áll, jött a válasz. A szociális ellátótrendszer haldoklik, ezt ő is tudta. A hatalom leépítette rendesen. A szakma évekig észre sem vette. Vagy inkább nem akarta elhinni, ezért egy darabig tudomást sem vett róla. Aztán már nem lehetett nem tudomást venni.

A múltkor majdnem pánikrohamot kapott, amikor kinézett a helyijáratos busz ablakán, és egy hatalmas plakáton azt hirdették, milyen nagyszerű nevelőszülőnek lenni. Hogy jelentkezzenek bátran. Egy mosolygós férfi szentlélekkel a szemében. Idézőjelben a szentlélek. Irénke a depressziójával együtt is tudja, hogy manapság nemcsak a telepi élet reménytelen, hanem nevelőszülőnek lenni is majdnem az. Legszívesebben letépte volna azt a plakátot, annyira hamis. Nyilván a buszról nem tudta. De akkor még arra gondolt, egyik éjszaka visszamegy, és leszedi. Sőt, végigjárná az egész várost, és leszedné mindenhol. Tépné. Szaggatná. Amikor Feri nem lesz otthon. Mert a férje nem engedné neki, bezárná a lakásba. Aztán meg kihívná rá a mentőket, hogy megbolondult. Pedig a Feri nem tud semmit. Dolgozik a gyárban, három műszakban, ami elvágja őt az igazi valóságtól.

Mikor már szétázott a tapéta, de a szorongató érzést nem sikerült kisírnia magából, felöltözött, és elindult. A pszichiátriára nem kell beutaló. A körzeti orvossal amúgy is csak e-mailben lehet kommunikálni. Addig meg is halhat, vagy simán elvághatja a saját torkát. Ha nagyon akarja. A pszichiátriai folyosó külön világ. Külön aurája van. Valószínűleg a sok lelkibetegből árad ki az a külön valami. És összeadódik. Aztán még az is van, hogy az intézmény még véletlenül sem akarja, hogy kedvesebb, barátságosabb legyen. Mármint az a szűk folyosó. A légkör. A betegkedv. Irénke ezen gondolkodik a kisírt szemeivel, amíg vár. A becsekkolás már megvolt. Ül a padon, és szorongatja az erős szürke. Hallja bentről, hogy a doktor épp azt mondja egy idős asszonynak, aki nem tudja feldolgozni a fia halálát, hogy írjon neki levelet. Húsz éve halt meg, azóta nem tudja. És ennyi? Levelet, bazdmeg, levelet? És ez még nem elég, hallania kell, mert még rendes szigetelés sincs ebben a rohadt kórházban. A néni férje, a papa a mellette lévő padon sírdogál. Fordított extázis.

És ennél a pontnál Irénke meglátja Zima nénit a telepről, amint egy hosszú faágat húz maga után. A folyosón. Rózsaszín köntösben, mezítláb, strandpapucsban, ahogy a boltba szokott menni még mínusz fokokban is. Szédülni kezd, izzadni, remegni. Majd jön a féllábú Orsós, hajtja magát a tolókocsival, felmegy a falon. Majd a plafonon hajtja tovább magát, vigyorogva, fejjel lefelé, akár egy denevér. Pár perc múlva a nő a pszichiáter előtt ül, aki a boltos Józsi fénytelen szemeivel néz rá, inkább felé, és azt kérdezi tőle, miért jött el. Elfáradtam, mondja Irénke. Vagyis inkább bele. Mibe, kérdezi a boltos Józsi-szemű orvos. Az életbe, így a segítő szakember. Szétszed ez a szorongás. Az asszisztensnek megremeg a keze. Ezért gondolta, hogy maga sürgős eset? Igen, miért, mi vagyok? Mondja meg őszintén, öngyilkos akar lenni? Miért akarnék? Jó, akkor nem veszem fel az osztályra. Írok fel magának nyugtatót és kedélyállapot-javítót. Három hónap múlva jöjjön kontrollra. És terápia? Ha azt akar, javaslom, keressen magánúton. És írjak levelet a szétbaszott lelkemnek? Tőlem… De nem szép dolog hallgatózni.

Borítókép: A Weiss Manfréd gyár kórháza (Fortepan | Preisich család)