Hogy kihúzzuk a fejünket a homokból, az a lázadás – interjú Grandpierre Atillával

Feltámasztani az élőhalottakat, ezzel a szándékkal szoktad indokolni a Vágtázó Halottkémek névválasztását. Ha körülnézünk a mai tájon, ez az intenció 1975 óta sem vesztett a jelentőségéből, sőt.

Ami az élőhalottakat illeti, ma még több az elidegenedett, lelki erejét vesztett ember, részben azért is, mert sokat javultak a befolyásoló technikák. Megjelent a mobiltelefon és hasonlóak, a mindennapok közepébe költözött ez a társadalombefolyásoló eszközpark. Ma még nagyobb jelentőségű, hogy létezünk, zenélünk, és az élet zenéjét játsszuk. Százezreknek adunk a teljesebb életre eszméltető élményeket. Ugyanakkor arra kellett rájönnöm, hogy az élőhalottak számát növelő anyagias társadalom egy nehezen elkerülhető korszakváltás előtt áll. Olyan gyökeres korszakváltás előtt, amilyenre háromezer éve nem volt példa.

Miben áll ez a korszakváltás?

Legutóbb az őskort leváltó ókor beköszönte volt ilyen. Az őskori értékrendben az egész természettel együttérző lélek, a természetes érzésvilág állt a csúcson. Jött az ókor, és az értelmet léptette a helyére, azzal, hogy az magasabb rendű kategória, mert az ember megkülönböztető sajátja. Kérdés, mi a fontosabb, valaminek a megkülönböztető sajátja, vagy az, ami közös. A családban sem az a lényeg, ami megkülönböztet, mert az egyben el is választ. Szerintem az emberben is az a legfontosabb, ami összeköt bennünket, ami mindannyiunkban közös: az, hogy élőlények és értelmes lények vagyunk – legalábbis ilyen életre születtünk. Élőlény mivoltunk lényege a kozmikus életelv. Ezzel tizenéves korom óta foglalkozom. Az életnek a lélek az egyik, az értelem a másik oldala. Az értelem csak akkor tölti be a szerepét, ha segíti a lélek természetes jóra törekvését – hiszen az értelem képes pontosabban, részletesebben tájékozódni. Az, hogy az értelem lett a legmagasabb érték, sajnos azt jelentette, hogy a lélek a sokadik helyre került.

A modern kor aztán ráduplázott erre. Négy-ötszáz évvel ezelőtt éppen az élettelen testek tudománya, a fizika segítségével alapozta meg az újkor értékrendjét, amelyben már az anyagi érték állt a csúcson. Ezt aztán tovább erősítette a kapitalizmus az anyagi javakra és a profitra irányuló törekvéseivel. Ez a tendencia a nyolcvanas évektől tovább erősödött, így aztán ma még rosszabbul áll a társadalom, mint 1975-ben. Ugyanakkor – ha a kultúrák ragaszkodnak a fennmaradásukhoz – gyökeres fordulatnak kell jönnie, mivel ez az anyagias szemlélet háromezer év alatt oda vezetett, hogy mára a Föld összes élőhelyének hetvenöt-nyolcvan százalékát elpusztította vagy legalábbis mesterséges, technológia által uralt tájjá változtatta az ember. Ha így megy tovább, 2050-re ez az arány kilencvenöt százalékra nő. Ez a tendencia nem tartható fenn. Az ökológiai fordulathoz a legfontosabb, hogy tisztába jöjjünk a gondolkodásmódunkkal, az értékrendünkkel, mert ez határozza meg alapvető döntéseinket, a döntéseink rendszere pedig a tetteinket.
 

Korszakváltásról szólva, az elég világosan látszik, hogy a nyugati civilizációban most „helyzet van”. Az emberek mentális állapotától a nemzetközi politikáig.

2014-ben kezdtem kutatni azt a természetes társadalmat, ami összefér a kozmikus életelvtől áthatott, élő világegyetemmel. Ha élő világegyetemben élünk, az azt jelenti, hogy egy élő szervezetben élünk – olyanfajta viszonyban, ahogyan a sejtjeink és mi. Mivel mi is a világegyetemben vagyunk, a dolgok logikájából következik, hogy meg kell találnunk azt az együttélési módot, amiben fenn tudunk maradni. E kutatás során bukkantam arra a meghökkentő hírre, hogy Kína 2007 óta hivatalosan ökológiai civilizációt épít. Ezt a hírt sokáig kétkedéssel kezeltem, éltem a gyanúperrel, hogy ez csak egy puszta jelző, érdemi valóságtartalom nélkül, ám később érdekes megállapításokkal szembesültem. Például, hogy a törekvéseik egyik pillére az, hogy biztosítsák a természet épségét – azzal a zárójeles megjegyzésükkel, hogy a nyugatiaknak ez Isten –, a másik pillér pedig az őstörténelem megbecsülése. Mindez igen különösen hatott abban az összefüggésben, amit a kommunista párt vezette Kínáról gondoltam. Ezek után arra jutottam, hogy legalábbis meg kell engednem magamnak, hogy elgondolkodjak az egészen.

A Kínával kapcsolatos tudásunk az, hogy ez az ország egy autoriter, központosított diktatúra, annak minden „finomságával”. Ami pedig az ökológiai szemléletet illeti: Kínáról a mérhetetlen mennyiségű műanyag, az elképesztő ütemben végrehajtott iparosítás, a metropoliszokat elöntő szmog és hasonlók jutnak eszünkbe.

Valójában nem ezek a minősítések az elsődlegesek, hanem az, hogy mi az adott civilizáció célja. Mi a célja a nyugati társadalmaknak? A GDP, azaz a pénzforgalom növelése. Ez azoknak kedvez, akik már gazdagok, tőkések. A nagyon gazdagoknak pedig, valamiféle szenvedélybetegségtől vezérelve, nem elég az, hogy százmilliárdjaik vannak, még sokkal többet szeretnének, mégpedig bármi áron. Miközben a legtöbb állam alkotmányában az áll, hogy a társadalom elsőszámú célja a közjó elősegítése. Ahhoz, hogy tárgyilagosan lássunk a civilizációk ügyében, fel kell függesztenünk az előítéleteinket. Ez a helyzet a kínai civilizáció esetében is. Itt Nyugaton a Kínában zajló óriási, ökológiai változásokról, úgy gondolom, sajnos nem értesülünk eléggé. Úgy látom, hogy a kínaiak egyébként is mást értenek közjó alatt, mint a nyugati ember.

A nyugati ember mindenesetre egészen másképp nézi a világot, mint egy keleti.

A kultúrák rengeteget tanulhatnának egymástól, ha akarnának. A helyzet nem az, hogy ők ott valami lila ködös világban élik az életüket, mi pedig itt két lábbal állunk a földön. A kínai filozófia, amivel az utóbbi években rengeteget foglalkozom, ötezer éves. A kérdés valójában az, hogy boldogok szeretnénk lenni, vagy inkább nagyon gazdagok. A legtöbb ember nem akar mértéktelenül gazdag lenni még Nyugaton sem. Azt a kérdést kellene feltennünk magunknak, hogy hogyan éljünk, ha nemcsak a test, hanem a lélek és a szellem is számít. A hozzáállásunkat az élet, a világ egészéhez nehezen változtathatjuk meg, hiszen a társadalom értékrendje gyerekkorunk óta mélyen belénk ivódott, tele vagyunk tisztázatlan alapfeltevésekkel. Így aztán nem könnyű arról gondolkodnunk, hogy mit keresünk itt a Földön.

Most azonban döntő – és felemelő – fordulat előtt állunk. A modernitás Nyugaton sokaknak elhozta az anyagi jólétet. De ha már megvannak azok az anyagiak, amelyekre szükségünk van, onnantól nem az anyagi jólétre, a GDP növelésére, hanem a lelki és szellemi jólétre volna érdemes törekednünk, arra, hogy annak feleljünk meg, amit legbelül érzünk. A materializmus és a tudat elsődlegességét valló idealizmus mellett érdemes felfedezni és megbecsülni a bennünk rejlő, a kozmikus élet törvényből fakadó természetes érzésvilágot, mert, ha a lélek nincs jól, akkor csak látszat a boldogság. A mai Nyugaton minden, ami az életerővel, a célszerűséggel, az élettel vagy a lélekkel összefügg, az valójában nem választható. Aki a tudományban ma mást állít, nem komoly ember. Vegyünk csak egy olyan tudóst, mint James Lovelock, a Gaia-elmélet kidolgozója – ez az elmélet azt mondja ki, hogy a Föld egy olyan élő rendszer, ami önmagát az életnek kedvező tartományban szabályozza –, az ő munkásságát is értetlenség és ellenérzések fogadták.

Láthatóan ugyanazzal a lendülettel, meggyőződéssel és kíváncsisággal létezel, mint évtizedekkel korábban. Mi hajt belülről?

Tizenhatodik születésnapomra kaptam édesapámtól Bauer Ervin elméleti biológiáról írt könyvét. Egyenesen falni kezdtem ezt a könyvet. A legnagyobb megdöbbenésemre ebben bukkantam rá arra a meghatározásra, mely szerint az élet törvénye az, hogy mozgósítsuk az összes életenergiánkat, mégpedig, és ez is nagyon figyelemre méltó, az élet javára. Ez a gondolat a mai napig dolgozik bennem. Nagyon macerás törvény ez, de rájöttem, hogy ha kedves az életem, akkor figyelembe kell vennem, és minden döntéshelyzetben fel kell idézzem. Mozgósítani az életenergiát az igazi élet javára! Egy valóságos kiáltvány ez a cselekvő életszeretetért, ami ott van a zenémben is. „Ez egy hadüzenet ennek az egész tunyaságnak” – mondta egyszer egy rokonom, miután meghallgatta a Vágtázó Csodaszarvas zenéjét.

Egy másik észrevételem veled kapcsolatban, hogy valójában minden, amivel foglalkozol, egyfelé mutat. A tevékenységeid összessége egylényegű. Nem látszik külön a zenész-frontember Grandpierre Atilla és a tudós Grandpierre Atilla.

Tulajdonképpen a mindent átfogó egységgel foglalkozom. Mitől egy egész az ember? Attól, ami a test-lélek-szellem egészét, ami a sejt, az egyén, a család, a nemzet, az emberiség, a földi élővilág és a kozmikus élővilág egészét átfogja, ami mindben közös: az élet. És ettől egységes a világegyetem is. Az élet alapkérdéseivel foglalkozom, a legegyetemesebb dolgokkal. Akkor is, amikor a színpadon állok. A Vágtázó Halottkémek egy ősi népzene, hiszen én az ősi, lélekközpontú kultúra szemével nézem a mai zenéket is. „Az élet alapkérdései megoldást követelnek”, ez volt az édesapám, Grandpierre K. Endre egyik jelmondata. Fontos útmutatóm a már említett kínai filozófia és a Bauer Ervin-féle életelv-elmélet mellett Alfred North Whiteheadnek, a folyamatfilozófia megalkotójának munkássága, aki szerint a világegyetem nem élettelen kvantumokból, hanem egyfajta tapasztalatra is képes kvantumfelhőkből áll.

Megjelent az új VHK-lemez, a Fellázad a semmibe vett öröklét. Ha ennyi értékelést megengedhetünk, talán a legmarkánsabb album a zenekar újraindulása óta. Hogyan készül egy VHK-anyag? Gyaníthatóan nem úgy, ahogyan általában egy pop- vagy rockzenekar dalai.

Ezt csak megérezni lehet. Fritz mesélte annak idején, amikor más gitárosok kérdezték, hogyan kell játszani a VHK-ban, hogy ilyen instrukciókat kap: látsz magad előtt egy hegyoldalt, ezen egyszer csak hatalmas lángok törnek ki, te lóháton belerohansz – na, ezt játszd el gitáron. Volt olyan zenésztársam, aki azt mondta, hogy ez egy másik civilizáció, nekünk el kell felejtenünk, amit eddig tanultunk. Egy másik azt mondta: „Attila, belőled dől Ázsia”. Tizenhét éves koromban próbálkoztam először azzal, hogy kihozzam magamból azt a zenét, amit legbelül érzek. Amikor sikerült, elvesztettem az eszméletemet, de nem ájultam el, csak elragadott az ének – a barátaim pedig felvették, amit énekeltem. „Nem tudtuk, hogy egy müezzin lakik benned”, mondták, amikor visszanyertem az eszméletem.

Később a mongol népzenét hallgatva megéreztem, hogy közel áll hozzám. A nyugati zene inkább az egyén (adott esetben óriási) pillanatnyi érzéseit fogalmazza meg, ám az, amikor valaki az életfolyamot, a közösség érzületét – azt, amit számtalan ember élt át egy kultúrában – fejezi ki, énekli el és adja vissza az égnek, az hátborzongató. Nálunk is születnek zenei ötletek, de a VHK ennek a kozmikus erőnek a megérzéséből játszik. Az ilyen érzések értelmezése és értékelése pedig aszerint történik, hogy az mennyire illik össze ezzel az életközpontú kozmológiával, amiben a zene egy törvényerejű érzésfolyam, az életelv egyfajta megnyilvánulása. Bartók írja, hogy létezik egy igazi parasztzene, ami minden kulturális befolyástól mentesen születik, megtisztult tudatállapotban, és természeti erő hajtja. Velem pont ezt történt, amikor müezzinné váltam. Megdöbbentem, amikor Bartók ezen sorait elolvastam. A próbákon az a célunk, hogy a legmélyebb érzéseinket átadjuk egymásnak, hogy ezekkel inspiráljuk egymást. Amikor egy buszon utazom, nem adhatom át magam teljes egészében az érzéseimnek – de a próba és a koncert kiváló alkalmak.
 

Az is kérdés, hogy a mai életünk egyáltalán alkalmas-e arra, hogy megéljük az érzéseinket, vagy legalábbis kapcsolatba kerüljünk velük.

Az ősi időkben még léteztek olyan alkotó jellegű közösségi, társas ünnepek, melyek célja a nagy egésszel való lelki összekapcsolódás volt. Ezekben mindenki részt vett. Arra törekszünk, hogy velünk ez ma is így legyen a próbákon és a koncerteken.

Ezzel foglalkozik többek közt Mircea Eliade A szent és a profán című műve is.

A legfontosabb könyvek egyike. Sokat forgatom.

Na, de vissza a VHK-re és az alkotásra.

Három napig alkotótáborba vonulunk, zenélünk, beszélgetünk, hogy megérezzük, ami kikívánkozik belőlünk. Ahhoz, hogy ez a lemez ilyen lett, erős érzelmi összehangoltságra volt szükség. Teljesen váratlan zenék is születtek, például az Apám emléke című dal, amit nehéz lenne bármihez hasonlítani. Az egyik éjjel álmomban hallottam azt a különös dallamot, amit aztán a gitárosok játszottak – és ahogy erősödött a benne rejlő drámaiság, ott a stúdióban előtört az énekdallam is. A szöveg csak később jött, utólag énekeltem fel.

Fellázad a semmibe vett öröklét. Pontosan mit állít ez a lemezcím? Mi az, ami semmibe veszi az öröklétet? És mi ebben az esetben a lázadás?

Eliade – ha már szóba került – azt írja, hogy a profán – tehát a világi, a szentséget elvető – társadalom az emberiség teljes történelméhez képest viszonylag újkeletű. Az ilyen társadalomnak semmi se szent, csak az anyagiak számítanak. Miközben a régi ember fél lábbal az öröklétben élt. Az volt a természetes, az eredeti, a kozmikus életelvhez, az élettermészetéhez illő: az az ünnep, ami összekapcsol a nagy egésszel és utat mutat a Földön. A mai nyugati civilizáció más, még a racionalitása is anyagias. Ezt tetézi, hogy a meggazdagodott nyugati ember önhitté is vált. Szeretünk úgy gondolni magunkra, hogy mi vagyunk a legokosabb nemzedék a Földön, írta egy amerikai szerző a Science magazin hasábjain. Persze azt az alapvető kérdést, hogy mi lesz velünk a földi életünk után, a modern ember is fölteszi, amikor egyedül van. Megtehetjük, hogy homokba dugjuk a fejünket, hogy nem is keresünk választ, de ez a válasz, a homokba dugott fej, ahogy utaltam rá, viszonylag újkeletű jelenség. Hogy kihúzzuk a fejünket a homokból, az a lázadás.