Ez a kérdés fogalmazódott meg bennünk Sára lányommal, amikor ültünk a kilencedik Dadabánya Underground Művészeti Fesztivál mértani közepén múlt szombaton, és a vogon költészetről beszélgettünk. Közben szó esett egy úriemberről, aki a Tatabányára tartó vonaton ült, szemben a Sárával. Hosszú ősz haja, még őszebb szakálla, plusz nyílt tekintete volt, és ahogy szállt le a vonatról, olyan érzékenységgel dobta hátra a haját, hogy még Beyoncé is megirigyelhette volna. Lehet, ötvenes faszinak álcázza magát a híres énekes. Végig azt hittük, a tatabányai Beyoncé-val összefutunk a Dadabányán, de csalódnunk kellett, vagy direkt elbújt előlünk. Sebaj, nincs harag.
Mindezen elmélkedés előtt olyan fél öt magasságában érkeztem meg a fesztiválra, bele is zuhantam Réz András felvezetőjébe, aki épp a Honecker Bosszúja nevű zenekart vezette elő a nagyérdeműnek a majdnem-kánikulában. A kiváló filmesztéta egyébiránt kiselőadást tartott az úgynevezett „átkos” rendszerről, de Kádár Jánost azért nem fejezte le, csak egy kicsit. Kiderült, hogy a kifejezés alatt a Trabant személygépkocsit kell érteni, amiről eszembe is jut nagybátyám fékevesztett színű automobilja ebben a kategóriában. „Régi szép idők, rá is ment a májam”, fogalmaztam még nájlonpunk koromban a salgótarjáni mozi előtt nyolcvanvalahányban. Honeckerék nyomták rendesen: érdekesen rafinált szövegek, és az egyik nagy kedvencem, a mini szintetizátor, aminek olyan hangja volt, mintha Oriza Triznyák nyekeregne rajta a Mirr-Murr, a kandúrból. Bájosan amatőr szintis provokáció. Szóval minden a helyén volt, csak a Reskontó zenekarról maradtam le, de beszálltam képzeletbeli Trabantomba, és máris helyre billentettem minden időszakadékot.
A Dadabánya attól is jó többek között, hogy bármikor is érkezel, nem maradsz le semmiről, legalábbis nem tűnik fel. Le is ültem Reichert Gábor irodalomtörténész barátomékhoz egy nagyjából árnyékos helyre, hogy mindenféle helyi kultúrafinanszírozási kérdésekről beszélgessünk, amelyektől a nem is olyan távoli múltban még pánikrohamot lehetett kapni. Most inkább a remény szamara iázott a fülünkbe, vagy a következő zenekar állt be, az már sosem fog kiderülni. Eszembe is jutott, hogy bizonyos városi képviselőket mennyire zavar a rendezvény. Nemrég a Mi Hazánk-os úriembert taszította a depresszió szélére a fesztivál költségvetése, ami nagyjából annyit lehet forintban, mint mondjuk Majka fellépőzoknija, de lehet, hogy tévedek. Inkább lehúztam három korsó Drehert szinte egyszerre.
Azt kell mondjam, a legnagyobb durranás a Varacskos Diszkó punk-alter-popja volt, némi A.E. Bizottság-káosszal, és a szaxofonos-énekes lány sikoltozásával, amitől még Kokó művésznő is rágyújtana egy spanglira. A hangosítás nem mindig sikerül profira, de először valami olyasmire kapom fel a fejem, hogy „Karácsony Gergely nem állíthat meg”. Persze nem értem pontosan, de nem is kell mindent érteni, sőt. Ekkor már mindkét lányom tünde-punk módjára táncol a színpad előtt, és együtt énekli Varacskosékkal a Requiem egy Dagadt Hörcsöghöz című műdalt, ami nagyjából arról szól, hogy idézem „A Dagadt Hörcsög rábaszott.” És: „Verte a faszát a patakparton, de megcsúszott és rábaszott.” Erre be is vertem egy Unicumot, annyira megsajnáltam szegény állatot.
Később Eszter lányom mondá’, menjünk mán’ hátra a bányagépek és egyéb gátlástalan berendezések mögé, mert valami nagyon para dolog készülődik ottan. Egy piros fénnyel megvilágított pagodaszerű építmény közepén hárman állnak: két fekete öltönyös, napszemüveges férfi és egy rókaálarcos vörös ruhás nő. Láthatóan beszélgetnek, hátuk mögött egy létra, az egyik öltönyös mellett pedig valamilyen zeneszerkezet. Elsőre azt hiszem, már folyik a performance, belépek és szóba elegyedek velük. Nagyon kedvesek, közlik, várják, hogy a távolban abbahagyják a zenészek a hangolást, és akkor kezdődik a kiállításmegnyitó. Ironikusan még felkínálják a rókaálarcos szépséget egy szado-mazo játékra, de amikor (nyilván én is rácsatlakozom az iróniára) azt válaszolom, én mind a hármukat vinném, abbamarad az alkudozás. Volt üzlet, nincs üzlet. Gyorsan ki is hátrálok az intim-és komfortzónájukból, és kíváncsian várakozó nézővé alakulok. Viszonylag hamar kiderül, hogy R. Kocsy Tamás várpalotai fotóművész Rozsda című kiállítása kezdődik hamarosan, amit a Rozsdamarás megnyitó performance előz meg, az előadók a Közép-európai Korrózió Központ tagjai. A nagyszínpadon hamarosan elhalkulnak a beállni próbálkozók, és a korrózió rajongói bele is kezdenek az előadásba: kedélyes hülyeségeket adnak elő a művészetről, plusz egy dadaista verset némi zajzenével fűszerezve. A háttérben pedig maga a művész foglal helyet a létra tetején, rezzenéstelen bajusszal, rókaprémmel a nyakában, a kezében pedig valamilyen állat csontvázának koponyáját szorongatva. Mindenkinek ajánlom, hogy keressen rá R. Kocsy munkáira, nem fogja megbánni.
A Rituális Rémtettek koncertje közben Szénási Zoltán David Lynch- és Babits-kutatóval arról beszélgetünk, hogy régebben azért darkosabb volt a zenekar, de így is lazán bólogatunk az ismertebb számoknál. Aztán az utolsó fellépőnél szerény személyem is beállt pogózni, ugyanis az elején eléggé elkapott az Usurper Slug lendülete. A zenekar hangulata olyan, mintha az In Flames próbálna rockabillyt játszani, van bennük spiritusz. Aztán amikor jöttek szép sorjában a Madonna, Loius Armstrong és hasonló feldolgozások, eléggé megharagudtam rájuk, miért kell tönkrevágni mindent vendéglátózással, de hát, ők tudják, hál’ Istennek Zámbó Jimmy azért nem volt a repertoáron. A végére azért derekasan megtáncoltatták a közönséget. Fél tizenkettőkor el is kezdtünk szedelőzködni hazafelé, amikor egy női bugyit pillantottunk meg szépen kiterítve az egyik széken. Csinos kis darab volt, nem tagadom, azt találgattuk, talán valakinek annyira bejöttek a zenék, hogy megvált kedvenc alsóneműjétől. De később kiderült, hogy Eszter lányom barátnője rántotta ki véletlenül a táskájából, amikor benyúlt a plusz rúzsért vagy valami ilyesmiért.
Mindig is sejtettem, hogy a bugyinál jobb végszó nincsen. És tényleg nincs.
Fotók: Vértes Agorája / Mészáros Gábor / Kép-Szín-Tér Fotóművészeti Műhely
Bejelentkezés