Két hibát követhet el egy még fiatalabb – inkább már középkorú –, de már saját jogán is ismert és sikeres frontember, ha felkérik, lépjen egy nagyon, de nagyon legendás zenekar emblematikus frontembere helyére: ha iszonyúan olyan akar lenni, mint a galaktikus előd, vagy ha igen, látványosan akar nem olyan lenni. Nos, a tegnap este után végképp summázhatjuk – bár ezt már YouTube-videók alapos tanulmányozása után sejtettem, de hát mégis a személyes találkozás a perdöntő –, hogy Frank Carter képes jól megoldani John Lydon/Johnny Rotten helyettesítését a Sex Pistolsban. Mégpedig úgy, hogy nem akar sem olyan lenni, sem más, hanem – helyesen döntött, pontosabban nem is kellett „helyesen” „döntenie” – egyszerűen nem adott mást, csak mi lényege, önmagát. Ilyenformán pedig remek este kerekedett a Budapest Parkban.
Frank Carter – akit a közönség egyébként a Gallowsból vagy a Frank Carter and The Rattlesnakesből ismerhet – tehát megugrotta a nehezen megugorhatót. Pedig milyen bizalmatlan voltam! Amikor először olvastam a zenei lapokban, hogy ez a vele kiegészített felállás fog turnézni, rendesen húztam a számat – ahogy évekkel ezelőtt akkor is, amikor Axl Rose ugrott be az AC/DC-be, aztán arról az együttműködésről is kiderült, hogy egészen működőképes. És ott is hasonló volt a megfejtés, mint a mostani Pistols esetében – de erről részletesebben kicsit később.
Pedig hát, ami a helyettesítést illeti, a súly mázsás. A Sex Pistols, az a Sex Pistols, a könnyűzene-történelem egyik sarokpontja és mérföldköve, a punk kijegecesedése, kulturális fordulópont, ami nem is feltétlenül csak zeneileg, hanem attitűdjében volt hatással az azt követő évtizedek popkulturális magatartására és megannyi zenei irányzatára. A Pistols története összesen három évig tartott, nagy rock and roll-svindli volt, egy hosszan sűrített pillanat, hangrobbanás, esztétikai kalóztámadás, Malcolm McLaren menedzser és bajkeverő szituacionista programkísérlete, mesterterv biztosítótűre és megszaggatott trikóra, botrányos bábszínház és valóságos flaszterattak egyszerre. Ez az 1975 és 1978 közötti időszak összesen egy lemezt fialt, azt a bizonyosat, a Never Mind the Bollocks, Here’s The Sex Pistols című 1977-es albumot, amelyen olyan örökbecsű szerzemények hallhatók – csak a rend kedvéért mondom –, mint a God Save the Queen, az Anarchy In The UK, a Holidays In the Sun vagy a Pretty Vacant. John Lydont egyébként két hónappal ezelőtt láthattuk Budapesten Sex Pistols utáni nagyszerű zenekara, a PIL élén.
Ezen az estén a Sex Pistols vendégeként egy másik szeretetreméltó öregfiúk-punkzenekar, a nem kevésbé történelmi Damned lépett a színpadra. Három éve láttam őket az A38-on – most is olyanok voltak, mint akkor: néha egy kicsit szedett-vedettek, de alapvetően összeszedettek, jól karbantartott idősödő, helyes vigécek, Captain Sensible gitáros a piros sapkájában és a matrózcsíkos pólójában, Dave Vanian énekes meg egy virulens idős vámpír, egy ezerkilencszázas évek végi londoni zsebes, egy Dickens-regényhős, valamint egy Jerry Lee Lewis-hasonmásverseny-helyezett érdekes keveréke. És játszották a New Rose-t, úgyhogy én ott már meg is voltam véve.
Ami pedig a Sex Pistols színpadi produkcióját illeti: punkosan feszes volt, dögös, szórakoztató, jól összepakolt, és pont addig tartott, ameddig tartania kellett. Még egy kicsit pörögnék Frank Carter szerepén, mert az tényleg példaértékű: úgy vette magára száz százalékban a frontember szerepét, úgy jött-ment a színpadon, mászott be a közönség közé, instruálta a nézőket – volt olyan is, hogy pogó csak lányoknak, a férfiakat addig az énekes kiküldte a mosh pitből –, tolta le a koncertet maximális hőfokon, hogy végig világos volt, megadja a legteljesebb tiszteletet a három Pistols-alapítónak, Glen Matlock basszusgitárosnak, a (tegnap este születésnapos) dobos Paul Cooknak (a közös Happy birthday to you-éneklés nem is maradt el), és gitáros Steve Jonesnak. A koncert végén Carter el is mondta, mennyire megtisztelőnek érzi, hogy ezekkel az emberekkel állhat egy színpadon, és ez a lelkesültség egyáltalán nem hatott színpadiasnak vagy modorosnak. Carter hibátlan frontemberi teljesítményt nyújtott, remekül énekelte a számokat, nem erőltette a rottenizmusokat (a körülöttem éneklők sokkal rottenesebben formázták a dallamokat), de megadta a tiszteletet a szerzeményeknek. Különös helyeken találkozik a tisztelet és a punk, a szél ott fúj, ahol akar. És az idősebb szaktársak is fölnőttek hozzá: Paul Cook remekül dobolta el, amit el kellett dobolni, Glen Matlock, ez persze nem újdonság, nagyszerű basszusgitáros, Steve Jones pedig valóban korszakos gitáros, néhol még a kötelezőn túl is briliáns megoldásokkal hívta fel magára a figyelmet.
Minden volt, ami Pistols, mindez tizennégy dalban elbeszélve. Elhangzott természetesen a Never Mind The Bollocks, Here’s The Sex Pistols című fétislemez teljes zenei állománya (pontosabban az eredeti első kiadás – amiről a Submission című szám egy szerkesztési-gyártási tévedés miatt lemaradt – mind a tizenegy dala, a God Save the Queen, az Anarchy in the U.K., a Pretty Vacant, a Holidays in the Sun, satöbbi), mellette pedig a Pistols-repertoár olyan további darabjai, mint az I’m Not Your Stepping Stone című Paul Revere and the Raiders-feldolgozás, vagy a Stooges No Fun című klasszikusa, ami arról híres, hogy a klasszikus Pistols feloszlás előtti utolsó koncertjének utolsó dala volt 1978. január 14-én, a zenekar katasztrofális amerikai turnéján, a San Franciscó-i Winterland Ballroomban. Ennek a végén búcsúzott el Johnny Rotten azzal a két poptörténelmi mondattal, miszerint: „Éreztétek már átverve magatokat? Jó éjszakát!”. És persze nem maradhatott el a Sinatra-féle My Way punkosított változata sem, aminek ugyan a Sid Vicious-féle előadása a kultúrtörténeti darab, de Frank Carter sem vallott vele szégyent. Mindeközben izgalmas, korabeli filmfelvételek, régi Sex Pistols-koncertvideók, kapcsolódó hetvenes évekbeli londoni utcaképek mentek a háttérben – és az egész produkció remekül tudott egyszerre lenni egyáltalán nem kellemetlen nosztalgia és egy nagyon is jelen idejű rockkoncert.
Nem várt jó este volt. Kisebbfajta bravúr. Egy kicsit sem éreztük magunkat átverve.
Borítókép: A Sex Pistols Frank Carterrel a Budapest Parkban, 2026. július 20-án / fotó: Németh Róbert
Bejelentkezés