Van egy jó hírem, meg egy rossz. A jóval kezdem, a rosszat meg csak a rend kedvéért teszem hozzá.
Szóval a jó hír az, hogy mindig öröm, ha az ember egy könnyűzenészt éppen akkor tekinthet meg Budapesten, amikor az az alkotói-előadói csúcson van, vagy akkor, amikor már sokat és meggyőzőt mutatott magából, és még azt feltételezhetjük, hogy – ha szabad ezzel a leegyszerűsítő kifejezéssel élnem – fölfelé halad a pályája. Nem öt évvel a nagy pillanat vagy a nagy pillanatok előtt, és nem tíz évvel, hússzal vagy harminccal, netán – mint a néhány héttel ezelőtt Budapesten koncertező Cabaret Voltaire esetében – negyvennel később. Hanem épp a legjobb pillanatban. Aldous Hardinggal ez most a helyzet: már a sokadik jó lemezét készíti, ám az idén megjelent Train On the Island eddigi pályafutásának csúcsa, egyben a 2026-os év eddigi egyik legjobb albuma – és azt hiszem, ha nagy földindulás nem lesz az év második hat hónapjában, ennek a lemeznek bérelt helye lesz az év végi nagylemezlistámon.
A rossz hír, hogy meglehetősen kevesen voltunk a Dürer Kertben. Párszázan. Ez egyébként nem egészen meglepő és nem is egy oka van. Harding idehaza eleve rétegelőadó. Éppen zajlik a Fishing On Orfű fesztivál. Az idei tavaszi-nyári budapesti koncertkínálat egészen elképesztő – és mindenféle stílusban. Hogy csak az indie-t vegyem: a Harding-koncert előtt két nappal az amerikai Mac DeMarco lépett fel a Budapest Parkban, pénteken (vagyis ma; csütörtök éjjel írom ezt a cikket) egy másik népszerű indie-kedvenc, a Men I Trust lép fel ugyancsak a Dürerben. Végül, de nem utolsó sorban, iparági körökből azt hallani, nem a legjobb köröket futják a kisebb, nagyobb és még nagyobb hazai klubok és koncerthelyszínek jegyeladásai, nem egy fesztivál is földbe állt idén – hogy túlkínálatról van szó, generációs átrendeződésekről, gazdasági kérdésekről, ezek valamiféle egyvelegéről, vagy valami másról, arra érdemes lenne közelebbről is ránézni.
No, de én most tényleg a jó hírre szeretnék koncentrálni. Dalszerző-énekesből mindig túlkínálat van, sok az átlagos-jó, kevés a jó-jó, a nagyon jó még annál is kevesebb. Aldous Harding az utóbbi, a kortárs kínálat egyik legkontúrosabb, legizgalmasabb, messziről is igen jól kivehető szereplője. A művész új-zélandi, Hannah Topp néven anyakönyvezték, a Harding a nevelőapja családneve, Aldous művésznéven alkot. 2014-ben hozta ki az első, cím nélküli nagylemezét, és a 2019-es harmadikkal, a Designer cíművel – egész pontosan a The Barrel című dallal – futott be úgy istenigazából. Ezt dalt éppenséggel meghallgattam volna ma élőben is, de nem került műsorra – üsse kavics. Kezdetben melankolikus, kissé szomorkás, gótikus indie-folknak azonosították azt, amit Harding csinál, ahová pedig megérkezett, arra talán a folkos art pop a legjobb kifejezés. Harding a kezdetek óta a PJ Harvey-lemezekről ismert John Parish-sel dolgozik, ez máris adja az egyik párhuzamot.
Ahogy nézem a színpadon, a többi is kézenfekvő. Először is minden női dalszerző ősképe, Kate Bush; az egyik számának a végére, az utolsó pár taktusra most megadnám a Kate Bush Dalbefejezési Vándordíjat. A másik egy újabb singer–songwriter-őskép, Suzanne Vega, őt is belehallom itt-ott, a harmadik meg egy még korábbi klasszikus, Joni Mitchell. Nincs azzal semmi baj, ha egy zenészt figyelve „kihallom” a hatásokat – rég mondom, hogy az új jó az, ha valaki a korábbi dolgokat ügyesen, de főleg sajátosan kapcsolja össze, a maga képére formálja azt, amit addig hallott és ami megérintette, és új minőséget teremt. Aldous Harding pontosan ezt csinálja. Van ott még folk és country is, néha meg olyan, mintha Laurie Anderson valamely mozgásszínházzal és hangzáskísérletekkel egybekötött experimentális zenei darabját hallanám.
A koncerten belül is változnak a megközelítések. Aldous Harding együttese – Huw Evans, azaz H. Hawkline, aki basszusgitározott, gitározott, szintizett és vokálozott; Harry Bohay, ő gitáron és pedal steel gitáron zenélt; Gwion Llewelyn dobos és billentyűs-hárfás; tényleg megérdemlik, hogy név szerint említsük őket, mert egészen remekül játszottak – tud olyan lenni, mint egy kamarazenekar, ami ugyan pop-rock hangszerekkel zenél, de a könnyűzenén kívülről is hoz valamiféle attitűdöt. Néhol olyan, mint egy kissé elszállt countrybanda; annyira szép, amikor megszólal a pedal steel gitár, valahol felsír egy Gus Van Sant. Megint máskor odalépnek, a dob és a basszus határozottan, grúvosan lüktet, Harding pedig fura mozdulatokkal táncol a színpad elején. És olyan is van, amikor a dob valamiféle dzsesszes alapot szolgáltat és ez adja meg az előadás hangulatát.
A főhősnő egyébként is több helyen hozzátesz az egészhez valamit, ami nem zene és nem ének és nem dalszöveg, hanem inkább valamiféle mozgásszínház, performansz, egyszemélyes színházszerűség. Különféle mozdulatokkal és mozgásokkal, ki- és félrenézésekkel, apró sikolyokkal narrálja a dalokat – és hát nincs senki más kerek e világon, akinek úgy tud fennakadni a szeme, mint Aldous Hardingnak.
A fények szépek és ízlésesek, de semmi flanc: nem volt vetítés, különleges vizuális körítés, digitális abrakadabra. Amit végül hazavittünk, azt a zene, a dalok, a szövegek, a zenészek, a jelenlét, az előadás adták össze. A mostani turnéja előtt Harding és zenekara egyébként a Nick Cave and The Bad Seeds előtt lépett fel annak ázsiai és ausztráliai turnéállomásain. Érteni vélem, miért akadt meg Nick Cave-ék szeme ezen a produkción.
Egy új album megjelenését követő turnén az előadó általában a frissen megjelent lemezre koncentrál. Ezt a nyurga és vékony Harding ezen az estén tökélyre vitte, ugyanis a tényleg remek Train On the Island minden egyes dalát előadta – ezen persze egyáltalán nem bántódtam meg –, a legfrissebb számok mellé pedig főként az előző két nagylemezről, a Designerről és a Warm Chrisről válogatott. Nem sokat beszélt, sőt, inkább keveset, mosolyogva, visszafogott thank you-kkal regisztrálta a tapsot és a szeretet más megnyilvánulásait. Egyszerre járt nagyon itt, de valahol nagyon máshol is, és azt gyanítom, ez nem csak ezen az estén volt így. Én pedig, hogy visszaérjek az elejére, egyszerűen csak hálás vagyok, hogy itt és éppen most láttam Aldous Hardingot a színpadon.
Borítókép: Aldous Harding a Dürer Kertben 2026. június 25-én / fotó: Horváth Győző

Bejelentkezés