Na jó, az talán túlzás, hogy James Brown sehol sincs fankiságban a berber együtteshez képest – de még mennyire, hogy az volt, tüzes volt és táncos, ajánlott lemez: Live at The Apollo (1963) – de az mégiscsak mindig elképeszt, hogy egy zenekar, amiben nincs „rendes” dobos, ami nem annyira hangos és erőteljes, hogyan tud mégis ennyire dinamikus és lendületes (és ilyen módon erőteljes) lenni. Ráadásul úgy, hogy a Tinariwen nem is olyan, pontosabban: nem is pont úgy zenekar, ahogyan azt a mi európai és angolszász zenéken bekalibrált alapbeállításunk diktálja.
Miközben elektromos gitárokon zenélnek és az angolszász rockzene hatott rájuk – Dylant, a Led Zeppelint, Santanát, Hendrixet emlegetik a hatásaik között –, ahogyan zenélnek és egyáltalán, ahogyan zenekarként léteznek, az egy másfajta zenei tradíció hatásait hordozza. A törzsi együtt zenélését, a közösségét, ahol más az individuumok egymáshoz fűződő viszonya, mint egy klasszikus európai-angolszász rockegyüttesekben. A Tinariwen esetében az első a kollektíva, a törzs, a közösen megszülető zene. A Tinariwen tulajdonképpen egy rockhangszereken játszó népzenekar.
Ez az együtt zenélős, együtt táncolós, együtt lélegzős – együtt izzadós – hangulat ott volt a lényegében csurig megtelt Akváriumban is, ahol a felvezető, merengősebb, finomabb dalok után a koncert úgy egyharmadától táncház-üzemmódba kapcsolt a Tinariwen, ami sokadszorra lép fel Magyarországon: a mali zenekar 2005-ben lépett fel első alkalommal nálunk, a Sziget Fesztivál Világzenei Nagyszínpadán játszottak, aztán két évvel később ismét az Hajógyárira jöttek, 2008-ban a Müpában, majd 2011-ben a Zöld Pardonban adtak koncertet, 2017-ben az Ozora Fesztiválon álltak színpadra, legutóbb pedig 2024-ben látogattak Budapestre, akkor is az Akváriumban koncerteztek. Én magam harmadik alkalommal látom őket, és talán ezen a koncerten volt a legintenzívebb mozgás, a legnagyobb pörgés – ráadásul úgy, hogy (vagy talán éppen azért, mert) kifejezetten sok fiatalt láttam a nézőtéren.
Ennek talán az is az oka, hogy Tinariwen már jó ideje több, mint népszerű world music-zenekar: sikk velük zenélni. A 2010-es évek eleje óta a lemezeiken közreműködött és zenélt velük többek közt a Red Hot Chili Peppers volt gitárosa, Josh Klinghoffer, a néhai Mark Lanegan, Nick Cave alkotótársa, Warren Ellis, Kurt Vile, Cass McCombs, Nels Cline a Wilcóból vagy a TV On The Radio tagjai. Az idei, Hoggar című albumon pedig Jose González. Ezzel a lemezzel a zenekar egyfajta kört zárt be, hiszen abban az algériai városban, Támanrászetben készült, ahol zenekar alapítója-arca, Ibrahim Ag Alhabib született.
Ami a legutóbbi koncerthez képest változás volt, és ha kissé túlozni akarok, az est szenzációja, hogy a két évvel ezelőtti fellépéssel ellentétben most itt volt a zenekar emlegetett alapítója, Ibrahim Ag Alhabib gitáros-énekes, aki látszólag rezignáltan, de kétségtelenül átszellemülten zenélte végig – kisebb szünetekkel – a koncert másfél óráját. Mellette kulcsfigura a két másik alapító, Alhassane Ag Touhamin és Abdallah Ag Alhousseynin, rajtuk kívül egy ütőhangszeres (Said Ag Ayad), egy basszusgitáros (Cheick Ag Tiglia), és további két gitáros, Sanou Ag Ahmed és Elaga Ag Hamid állt a színpadon.
Ami a műsort illeti, azon túl, hogy a mérleg a dinamikusabb, táncolósabb szerzemények felé billent, nem meglepő módon az idén megjelent új nagylemez, a Hoggar volt fókuszban, a többi album nagyjából paritásos alapon képviseltette magát egy-két számmal: a 2001 utáni albumok közül csak az Imidiwan: Companionsról és az Amadjarról nem hallhattunk dalokat. És ha már az életmű, jegyezzük meg, hogy ez egy lassan már 50 éves zenekar. A Tinariwen 1979-ben alakult egy sivatagi katonai bázison, tagjai berber fegyveresek voltak. Kezdetben esküvőkön és mulatságokon zenéltek, a zenekarnak nem is volt neve, a közönség aggatta rá, hogy Kel Tinariwen, ami a nomád törzsek által beszélt tamasek nyelven annyit tesz, sivatagi emberek. Esetükben az önazonosság adja magát: a sivatagi lét náluk nem illusztratív elem vagy pr-tapéta, hanem maga a történet.
„Are you ’appy?” – hangzott el a kérdés több alkalommal is franciás angolsággal a színpadról. Mármint, hogy boldogok vagyunk-e, jól érezzük-e magunkat. Köszönjük, igen, jó volt, ráadásul minden egyes alkalommal érezhettük, hogy a zenészek nem a könnyűzenei közhelyszótárt csapták föl a megfelelő helyen.
Borítókép: A Tinariwen az Akváriumban 2026. április 26-án / fotó: Horváth Győző
Bejelentkezés