Miért nincs Magyarországon foglaltház?

Kapkodhattuk a fejünket tavaly, amikor végre a kormány is elismerte, hogy lakhatási válság van Budapesten, közvetlenül azután, hogy Terézváros betiltotta az Airbnb-ket.

Ha volt meghatározó témája a magyar baloldalnak az elmúlt tizennégy-tizenöt évben, az minden kétséget kizáróan a lakhatás kérdése volt. A hajléktalanok elhelyezése vagy az üldözésük elleni fellépés több civil szervezetet mobilizált, de készültek szakpolitikai javaslatok is: Karácsony Gergely már a 2020-as kampányában ígéretet tett egy lakásügynökség felállítására, amit lassan, egy ciklussal később recsegve-ropogva elkezdenek beindítani. Az Airbnb betiltása is előbb balos népszavazási kezdeményezésként indult, igaz, már alapból olyan kompromisszumosan, időbeli korlátozásokat követelve, hogy az utcai aláírók ennél radikálisabb lépéseket követeltek.

Akkor az ügy még le lett söpörve az asztalról, s mint kiderült, azért az ellenzéki képviselők és választópolgárok között szép számmal akadnak olyanok, akik maguk is érdekeltek a rövidtávú szálláskiadásban. A terézvárosi tiltást követően el is indult a suttogó propaganda, hogy ez tulajdonképpen a NER szekerét tolja, hisz tudjuk, hogy a miniszterelnök veje olyan ember, akit gyerekként hagytak csalni Monopolyban, és ez meghatározta életpályáját, meg egyre inkább a magyar turizmust és szállodaipart is.

A budapesti lakhatási válság sommás ítéletét azonban a legutóbbi KSH-felmérés hozta ki, melyből kiderült, hogy a budapesti lakásállomány harmada (!) üresen áll, ehhez képest fizetjük a meredek albérletárakat és fagy halálra több száz ember minden télen.

Ez nem csak a kormány politikáját minősíti, hanem a polgári baloldalt is: a lakhatási kérdésben érdemi javulás nem történt, maximum az ellenzéki média tematizálta valamennyire és vált helyenként kampánytémává, de ezen túl a befektetői spekulatív érdek diktált az ingatlanpiacon, nem pedig a baloldal által elvileg képviselt emberek.

Egy ilyen válság esetén adná magát az alulról szerveződő radikális politikai válasz: a házfoglaló mozgalmak mindenütt ilyen körülmények között születtek a történelem során.

Magyarországon viszont köztudomásúlag nincsen foglaltház – pontosabban politikai foglaltház nincs. A kétezres években kísérletezett ezzel Budapesten egy Centrumcsoport nevű szervezet, amely több épületet befoglalt, de az akkori művészi-hippi-középosztálybeli alternatívkodás végül a romkocsma-boomban futott ki (az Auróra is foglaltházként kezdte még Sirályként a Király utcában, aminek a helyén most a Gödör működik).

Házfoglalók viszont vannak dögivel, és bár pontos számuk nem ismert, beszédes, hogy tavaly az Alkotmánybíróság döntése alapján módosult az önkényes lakásfoglalók elleni eljárásrend. Mi több: a jelenség korábbi tömeges mivoltára utal az is, hogy eleve ilyen szigorú szabályozás van érvényben, ami a hosszas jogi procedúra helyett a tulajdonos számára gyakorlatilag öt napon belüli ingatlan-kiürítést garantál, mely jellemzően csak akkor szokott csúszni, ha a tulajdonos nem utalja ki a végrehajtónak az előleget. Ezzel azonban csak akkor élhet a tulajdonos, ha a lakásfoglalástól számított hatvan napon belül a hatósághoz fordul.

Ennek ellenére az elmúlt években a Mi Hazánk sikeresen tematizálta, hogy országszerte számos lakástulajdonos ingatlanát foglalták el a korábbi bérlői. Ha ugyanis a bérleti szerződést nem erősíti meg a tulajdonos a jegyzővel, akkor az albérlőt komoly macera kirakni a lakásból, ha az úgy dönt, hogy mostantól nem fizet. A szélsőjobbos párt pedig a Bűnvadászok csoporttal az ilyen lakástulajdonosok megsegítésére szakosodott, többek között azzal, hogy a lakásból leszerelik az ablakokat vagy lecserélik a zárat.

A rendőrség azonban múlt héten kivonult az egyik ilyen segítő akcióhoz, és nem a házfoglalókat, hanem a Bűnvadászokat állította elő magánlaksértésért, ami azt jelzi, hogy a magyar jogrend korántsem olyan szélsőségesen tulajdonosbarát a gyakorlatban, mint amilyen a jogszabályok szelleme szerint kellene, hogy legyen.

A jogi rések dacára jellemző, hogy míg a kétezres évek elején több tízezer önkényes lakásfoglalót tippeltek, ezek nem, hogy nem szerveződtek mozgalomba, hanem később, a Centrum csoport mint deklaráltan politikai házfoglaló brigád sem tudott velük összeszerveződni. A tömeges foglalóknál a nyilvánosság elkerülése nyújtotta a garanciát arra, hogy a tulajdonos sem figyel fel rájuk, így korlátozottan tudtak csak egymással is kommunikálni, a Centrum csoport viszont több foglalásnál maga kereste a nyilvánosságot, hogy az értékfelfogását és a foglalás ötletét közvetítse.

Mint Kotun Viktor A Centrum csoport és Budapest című munkájából kiderül, az akkori generáció számára a foglaltház egyfajta egyéni szabadságvágy-megtestesülés volt, amelyet nyugati minták szerint, a saját berlini, amszterdami és bécsi élményeik alapján kívántak megvalósítani. A politikai foglaltház tehát a hazai alterglob mozgalmon belül már a „másolat másolata” volt és lett.

Az utóbbi évtizedben aztán az alteros-balos világ a maga legalizált intézményes helyeivel, mint az Auróra vagy a Gólya, már nem érdeklődött annyira intenzíven a házfoglalás irányába, egyedül az AVM (A Város Mindenkié) csinált pár szimbolikus foglalást, vagy védekeztek élőlánccal kilakoltatások ellen. Ebben a tekintetben a radikálistól a balliberális politika felé terelődött a téma, ahol egyfajta rangsor van azon elesettek között, akik védelemre és figyelemre érdemesek, míg a romos ingatlanok legméltóbb kihasználói mégis csak a gazdasági vállalkozások, akik aztán az underground kultúrának és a rendszerkritikus politizálásnak, aktivizmusnak helyt adnak.

Ez a kettő világlátás viszont radikálisan eltér attól az eredetitől, amiben a házfoglaló mozgalmak megjelentek. A nagy európai hullámok valóban nem voltak egységesek: a nagysikerű holland provókat például a kommunisták mihaszna középosztálybeli bohémeknek tartották, a zárkózott katalán squat világa pedig a mai napig nettó állatkertnek tekinti a világhíres berlini színteret.

És valóban, a házfoglalás forradalmi kommunista kritikája mindig is az volt, hogy ez maximum az életformák lázadása, ami nem vezethet el az osztályalapú forradalomhoz, hisz deklaráltan szubkulturálisan szerveződik. De mellette pont Mario Tronti volt az, aki a marxi osztályharcot a feje tetejére állítva oda jutott, hogy a proletariátus diktál a tőkének, és nem fordítva: az önkényes foglalás ebben az értelemben pedig politikai beavatkozás a gazdaságba, hiszen a kisajátított ingatlanok növelik a kínálati oldalt, így csökkentve a bérleti árakat mindenkinek, a megtartásukért vívott harc pedig leleplezi a tőkés demokrácia igazi természetét.

Így a dolog most úgy áll, hogy csak Budapesten van tippre 6500 hajléktalan, akikből csak ötezer él a szállókon, míg van 160 ezer (!) üres lakás. Ezek nagy része nyilvánvalóan spekulációs célzattal üres, ennek ellenére semmiféle politikai szándék nem mutatkozott arra, hogy ezzel a tarthatatlan helyzettel kezdeni kellene valamit, miközben a budapesti albérletek árai az elmúlt tíz év alatt megsokszorozódtak. 

Az ügy tematizálása kimerül annyiban, hogy lesz majd szociális lakásügynökség, a kormány meg továbbra is az ingatlanvásárlás felé tereli az embereket, kvázi hiteleken keresztül keresztfinanszírozva az építési ipart – a kínálatba való beleszólás ötlete pedig fel sem merül.

Egy antikommunista kormánytól ez természetesen nem meglepő, de annál beszédesebb, hogy amikor a Partizán adásában az ellenzéki polgármestereknek tették fel a kérdést, hogy mit szólnak az Airbnb terézvárosi korlátozásához, azok gyakorlatilag keresztet vetve határolódtak el még az ötlettől is.

Így az egyik legégetőbb magyar gazdasági probléma gyakorlatilag láthatatlan marad. Ez a trend világszerte, számos más városban azonban komoly bérlői mozgalmak alakultak ki, gyakorlatilag karöltve a házfoglalók új hullámával. Nem csak nyugaton, hanem tőlünk délre, a Balkánon is.

Mint a Bűnvadászok példája mutatja, nálunk is bőven lenne erre tér, hiszen a jog ugyan szigorú, de bőven tartalmaz olyan kiskapukat, amelyek a szimbolikus foglaláson túlmutató lehetőségeket tartalmaznak, hogy ne csak egy-egy napra legyen „tematizálva” a helyzet tarthatatlansága.

Ami hiányzik hozzá, az a cselekvőképes antikapitalista-, vagy legalábbis kapitalizmus-kritikus embertömeg, amely hajlandó lenne tudatosan politikai csatába menni. 

Ezek az emberek egyelőre hiányoznak, méghozzá javarészt azért, mert a magyar társadalomnak egyenesen paranoid tévképzetei vannak arról, hogy a magyar állam, a rendőrség és a tulajdonjog hogyan működik, ezzel pedig sikeresen újra és újra meggyőzi magát arról, hogy bármiféle öntevékeny cselekvés értelmetlen, hisz azonnal lesújtana rá a mindenható rendőrség.

A valóság persze ezt jelenleg nem igazolja vissza, de ha ezt a kérdést továbbra is a szélsőjobb tematizálja csak, akkor könnyen lehet, hogy eljutunk még oda is.