Magyar Péter és Ursula von der Leyen Brüsszelben, 2026. május 29-én / fotó: JOHN THYS / AFP

Úgy fest, hogy a magyar politika legfőbb eldöntendő kérdése arra redukálódott, hogy az ország szuverenista vagy globalista irányba haladjon. Legalábbis ez a jobboldal keretezése. A korábbi balliberális ellenzék, majd a Tisza Párt ezt egész egyszerűen úgy kezelte, az európai integráció és a szorosabb együttműködés a Nyugathoz való felzárkózás egyetlen járható útja, amelyről letérni hazaárulás, korrupció vagy Putyin és Hszi Csin-ping szekerének tolása.

Ez a keretezés nemcsak a vezényszavak szintjén jelent meg, hanem konkrét kormánypolitikában is formát öltött és ölt. A „nemzeti bajnokok” irányított közbeszerzésekkel történő felhízlalása, a különadók, amik a hazai tőkét bújtatottan védő vámok, a jobboldali médiaportfólió kialakítása és az intézményfoglalások, az EU-val folytatott harc olyan kérdésekben, mint az Európai Ügyészséghez csatlakozás, ezek mind egy vállalt szuverenista politikai projekt csomagját képezték.

Az új Magyar-kormány pedig nemcsak szimbolikusan találkozott gyorsan Ursula von der Leyennel, Friedrich Merzzel és Emmanuel Macronnal, hanem már az első vaskosabb, száztíz oldalas törvénycsomagját is az EU-hoz fűződő harmonikusabb viszony és a szorosabb együttműködés szellemisége hatja át.

Tulajdonképpen mindkét ajánlat annyit mond, hogy ezeken keresztül virágozhat fel Magyarország, és láthatóan a választók széles tömegei teszik le a garast az egyik vagy a másik mellett aszerint, hogy épp melyiktől várják a személyes gyarapodást.

Amikor pedig az egyik kifut, akkor azt leváltják a másikra, mint történt az 2010-ben és 2016-ban is.

A probléma pedig éppen ez: hogy mindkettő kifut, mert az ígéretét nem tudja teljesíteni, és elsősorban nem azért, mert alkalmatlan politikusok és rossz szakemberek állnak a projekt mögé, hanem mert rossz kérdést tettek fel.

Magyarország anyagi teljesítménye, az emberek jóléte nem azon múlik elsősorban, hogy az aktuális kormány milyen politikát követ, hanem azon, hogy az EU-n belüli és a globális értékláncban milyen pozíciót foglal el az ország, és hogy ebből hogyan tudunk kitörni, azaz feljebb lépni.

Végső soron erről szól az összeszerelő üzemek vagy magas hozzáadott értékű munkahelyek dilemmája is, sőt: már a Fidesz konnektivitással kapcsolatos elképzelései, a dél-koreai–kínai tőke idecsábítása is úgy történt, hogy a magyar függő, alávetett pozíció alapvetően megmaradt.

Gyenge szakszervezetek, a munkáltatóknak kedvező munka törvénykönyve, olcsó munkaerő, kiszolgáltatott vendégmunkás és állami támogatás, mindez ráadásul szükségszerűségnek eladva, mondván, hogy ez kell ahhoz, hogy ide tudjuk csábítani a tőkét.

A Tisza ebben is változást ígért, ám az EU-n belüli munkamegosztás felülvizsgálata nélkül nem látszik, hogy milyen magas hozzáadott értékű munkahelyeket telepítenének át ide és miért. Mert az, hogy a törvényeinket nyugati mintára harmonizáljuk és bevezetjük az eurót, a strukturális függés dilemmáját nem oldja fel.

De mi ez a strukturális függés, amivel a politikai osztályunk nem mer szembenézni, vagy amit nem mer felvállalni?

Hogy a nyugati bérek azért magasabbak az ittenieknél, mert az itteniek alacsonyak.

Kelet-európai szempontból különösen a német tőke, ezen belül is a német autóipar a meghatározó, ami azért tud versenyképes maradni a világpiacon, mert az alkatrészek gyártását és az autóik összeszerelését a mi munkásaink végzik.

Az EU szabályozásai, úgy is mint az egységes piac vagy a tőke szabad mozgása pedig éppen ennek a tőkének az alkupozícióját erősítik a nemzetállamokkal szemben, amelyek így lefelé tartó bér- és adóversenybe kerülnek egymással, hogy a gyár hozzájuk jöjjön, ne pedig a másikhoz. Ráadásul a szakszervezetek, amelyek üzemi vagy ágazati szinten lennének hivatottak a jobb béreket és munkakörülményeket kiharcolni, szintén függő viszonyban állnak a német anyaszervezettel, ami meg a saját munkásai érdekeit védi. Az európai autóipart megrengető győri Audi-sztrájk inkább kivétel volt, mint szabály.

Ezzel a rendszerrel egy olyan kis állam, mint Magyarország, egyedül nem tud szembeszállni. Ehhez

régiós együttműködésre volna szükség a munkahelyek szintjén azért, hogy a térség együttesen tudjon kialkudni magának jobb pozíciót az európai (és így a világpiaci) munkamegosztásban. Ez pedig nyilvánvalóan nem érdeke az európéer politikai eliteknek, amelyek érdekeltek a status quo fenntartásában – de a szuverenisták is csak arra képesek, hogy a meglévő struktúrában a saját politikai tőkéseiknek harcoljanak ki jobb pozíciókat, vagy járadékvadászatra alkalmas területeket kerítsenek le.

Ezek a kérdések pedig nem teoretikusak, hanem nagyon is vérre mennek. A globális rend épp olyan radikálisan alakul át, mint a Szovjetunió összeomlása után. A német autóipart szorongatják a kínai versenytársak és a dráguló energia, így a kontinens a fegyvergyártás felpörgetésének jó öreg módszerétől reméli a felemelkedést, ez pedig felfesti egy Oroszországgal szembeni nyílt katonai konfliktus rémképét.

Más szóval: a tőkének már van terve arra, hogy Kelet-Európának mi legyen a szerepe a munkamegosztásban, és nem úgy néz ki, hogy azzal mi nagyon jól fogunk járni. Ebben a helyzetben kellene erősen, együtt fellépni, mert a globalisták és a szuverenisták csak azon vitatkoznak, hogy ki legyen a kormánynál egy olyan autóban, ami egyenes úton halad épp a szakadék felé.

 

 

Borítókép: Magyar Péter és Ursula von der Leyen Brüsszelben, 2026. május 29-én / fotó: JOHN THYS / AFP