Rémisztő vita bontakozott ki a magyar közéletben a képviselői mandátumok korlátozása kapcsán. Rémisztő, mert a Tisza Párt jogkorlátozó elképzelésével szemben érvelő véleményvezérek a demokrácia elvi alapjait kérdőjelezték meg. Miközben a Tisza az elitellenes indulatok hullámain lovagolva három ciklusban maximálta az országgyűlési képviselők választhatóságát, addig a populista elképzelés ellen felszólaló publicisták és közszereplők tapasztalatra és szakértelemre hivatkozva érveltek a kezdeményezés ellen, s érveltek közben – bár bizonyára szándékuk ellenére – a népképviselet legfontosabb gondolata, a közügyekben való polgári részvétel széleskörű lehetősége ellen.
Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője például Thad Kousser amerikai politikatudós a mandátumkorlátokról írt munkájára hivatkozva azt állította, hogy a szigorú mandátumkorlátok negatívan hatnak a törvényhozás tapasztaltságára, bizottsági hozzáértésére, alkuerejére és intézményi memóriájára. Végül levonta a következtetést: „Egy ország vezetése nem amatőr gyereksport, ahol az edző folyamatosan cserélgeti a játékosokat, hogy mindenki nagyjából azonos játékidőt kapjon. Ráadásul, ha a tapasztalatlan politikusok hibáznak, annak az árát nem ők fizetik meg, hanem az állampolgárok, rosszabb egészségügyi ellátás, gyengébb iskolarendszer, drágább beruházások és szuboptimális gazdasági döntések formájában. A tapasztalatlan politikus ezért drága politikus.”
Hasonlóan érvelt Schiffer András is a miniszterelnökhöz címzett nyílt levelében: „A politikai elit adminisztratív rotációja veszedelmesen meggyengíti a politikai osztály beágyazottságát. A gyengén beágyazott, csekély tekintéllyel és mérsékelt tapasztalattal felvértezett politikai osztály nemcsak megvédeni, de megfogalmazni sem képes a politikai közösség közös érdekét, a nemzeti érdeket.”
Azon túl, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedek szomorú tapasztalata szerint a politikai osztálynak esze ágában sincs megvédeni vagy legalább megfogalmazni a nemzeti érdeket, s leginkább saját osztályérdekét artikulálja és védelmezi (amint azt majd mindjárt kifejtem), van más probléma is az argumentációval.
Sebestyén Géza, Schiffer András és sok más szakértelem-apologéta szavait alig kell átfogalmazni ahhoz, hogy például Metternich kancellár szájába adjuk azokat, aki úgy vélte: az állam kormányzása olyan komplex, professzionális gépezet, amely nem támaszkodhat a képzetlen, hangulatoktól vezérelt tömegek akaratára, azaz a demokráciára. A hivatásos bürokrácia és a diplomáciai elit képzettsége és gyakorlata a társadalmi rend és a hatékony kormányzás biztosítéka.
Értem én a Tisza kezdeményezése ellen felszólalók érvelését, csak az érveket nem találom megfelelőnek. El kell dönteni, hogy demokraták vagyunk vagy nem. És ha hiszünk a demokráciában, akkor hinnünk kell annak eszmei, ideológiai alapjaiban is. Nem lehetünk demokraták, ha elvetjük a felvilágosodás emberképét és tagadjuk az ember racionális jellegét, ha megkérdőjelezzük belátásának mélységét, felfogásának kiterjedt voltát, ha elvitatjuk azt a képességét, hogy el tudja dönteni, mi jó neki, mi válik hasznára annak a közösségnek, amelynek a tagja. „Nem kell ahhoz suszternek lenni, hogy tudjuk, hol szorít a cipő” – mondta Hegel (állítólag).
Persze mindannyian tudjuk, hogy valójában az ember nem annyira racionális, mint amennyire a tizennyolcadik század képzelte. Sokszor hozunk indulati döntéseket, s különösen a közéletben erős az impulzivitás. De mivel senkinek nem áll módjában és jogában megkérdőjelezni a másik ember döntéseinek racionalitását, a közéletben csakis abból indulhatunk ki, hogy polgártársaink vélekedései ésszerűek, elhatározásaik során tudják, mit cselekszenek. S mindez egyúttal azt is jelenti, hogy fel kell tételeznünk: a nyilvánvaló elmebetegeken kívül minden polgártársunk alkalmas a nép képviseletére.
Ha nem így gondolnánk, ki kellene zárnunk az alkalmatlanokat. De vajon kik lennének azok? Akiket könnyen elcsábítanak partikuláris érdekeket szolgáló lobbicsoportok, vagy azok, akik a lobbitevékenységtől függetlenül hisznek e partikuláris érdekek fontosságában? Akiket az orruknál fogva vezetnek ilyen-olyan hivatalnokok, vagy azok, akik hasznosnak tartják a döntéselőkészítés szakmai megalapozottságát? Akik osztályérdekeket szolgálnak, vagy azok, akik úgy gondolják, hogy a teljes közösség érdekeit szolgálják, ha egyik vagy másik közöségfenntartónak hitt osztály, réteg, csoport érdekében politizálnak? Akik NGO-k által képviselt ideológiák mentén gondolkoznak, vagy azok, akik „halott fehéremberek” eszméiben hisznek?
Nem játszom tovább a dichotómiákkal. Ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk, mennyire
Ugyanakkor abban valószínűleg igaza van az idézett szerzőknek, hogy a politikai osztály meggyengülésével nő vagy nőhet azoknak az ágenseknek a szerepe, amelyek szeretnének befolyáshoz jutni az állami döntéshozatalban. A nagytőke mellett a politikai vállalkozók, idegen (esetleg éppen, hogy szövetséges) hatalmak, kulturális vagy közösségi mozgalmak mind-mind jelentősebb szerepet játszhatnak egy ilyen helyzetben. De a politikai osztálytól várni azt a kiegyenlítő hatást, amely az ellentétes érdekeket harmóniába hozza, a kikristályosodó közös szándékokból szakmai döntéseket formál, nos, ez enyhén szólva illúzió. A valóság az, hogy szerte Európában a politikai osztály semmiféle védelmet nem nyújt a multinacionális vállalatok érdekérvényesítésével szemben, eszébe sem jut háttérbe szorítani a társadalomellenes mozgalmakat és ideológiákat, vagy esetleg kiállni az emberi jogok és kulturális értékek mellett.
Naná! A politikai osztály ugyanis eleve antidemokratikus képződmény, leginkább a demokrácia élősködője. Létét éppen a demokratikus polgári kultúra hiányának köszönheti, a közéleti viták hiányának, a lokális vagy tematikus önszerveződés hiányának, s mindezekkel összefüggésben a polgári érték- és érdekartikuláció hiányának. Ráadásul a politikai osztálynak – ha már létrejött – eminens érdeke az, hogy megakadályozza az autonóm polgári közösségek kialakulását, vagy legalább azt, hogy szempontjaik kiemelkedhessenek a szubkulturális rétegekből és össztársadalmi jelentőségre tegyenek szert.
Természetesen arról lehet és talán érdemes is vitát nyitni, hogy miután bebizonyosodott a felvilágosodás emberképének téves volta, érdemes-e még erőltetni a demokráciát. De, ha esetleg arra jutnánk, hogy nem, és lehorgonyoznánk elképzeléseinket az osztályuralom üdvös volta mellett, akkor – szerényen javaslom – ne a végtelenül korrupt, parazita jellegű politikai osztály, hanem az értelmiség útját egyengessük az osztályhatalom felé! (Akkor is, ha az az osztály napról napra egyre szűkebb lesz.)
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök napirend előtt szólal fel az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. június 22-én / fotó: MTI/Bodnár Boglárka
Bejelentkezés