Rémisztő vita bontakozott ki a magyar közéletben a képviselői mandátumok korlátozása kapcsán. Rémisztő, mert a Tisza Párt jogkorlátozó elképzelésével szemben érvelő véleményvezérek a demokrácia elvi alapjait kérdőjelezték meg. Miközben a Tisza az elitellenes indulatok hullámain lovagolva három ciklusban maximálta az országgyűlési képviselők választhatóságát, addig a populista elképzelés ellen felszólaló publicisták és közszereplők tapasztalatra és szakértelemre hivatkozva érveltek a kezdeményezés ellen, s érveltek közben – bár bizonyára szándékuk ellenére – a népképviselet legfontosabb gondolata, a közügyekben való polgári részvétel széleskörű lehetősége ellen.

Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője például Thad Kousser amerikai politikatudós a mandátumkorlátokról írt munkájára hivatkozva azt állította, hogy a szigorú mandátumkorlátok negatívan hatnak a törvényhozás tapasztaltságára, bizottsági hozzáértésére, alkuerejére és intézményi memóriájára. Végül levonta a következtetést: „Egy ország vezetése nem amatőr gyereksport, ahol az edző folyamatosan cserélgeti a játékosokat, hogy mindenki nagyjából azonos játékidőt kapjon. Ráadásul, ha a tapasztalatlan politikusok hibáznak, annak az árát nem ők fizetik meg, hanem az állampolgárok, rosszabb egészségügyi ellátás, gyengébb iskolarendszer, drágább beruházások és szuboptimális gazdasági döntések formájában. A tapasztalatlan politikus ezért drága politikus.”

Hasonlóan érvelt Schiffer András is a miniszterelnökhöz címzett nyílt levelében: „A politikai elit adminisztratív rotációja veszedelmesen meggyengíti a politikai osztály beágyazottságát. A gyengén beágyazott, csekély tekintéllyel és mérsékelt tapasztalattal felvértezett politikai osztály nemcsak megvédeni, de megfogalmazni sem képes a politikai közösség közös érdekét, a nemzeti érdeket.”

Azon túl, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedek szomorú tapasztalata szerint a politikai osztálynak esze ágában sincs megvédeni vagy legalább megfogalmazni a nemzeti érdeket, s leginkább saját osztályérdekét artikulálja és védelmezi (amint azt majd mindjárt kifejtem), van más probléma is az argumentációval.

Sebestyén Géza, Schiffer András és sok más szakértelem-apologéta szavait alig kell átfogalmazni ahhoz, hogy például Metternich kancellár szájába adjuk azokat, aki úgy vélte: az állam kormányzása olyan komplex, professzionális gépezet, amely nem támaszkodhat a képzetlen, hangulatoktól vezérelt tömegek akaratára, azaz a demokráciára. A hivatásos bürokrácia és a diplomáciai elit képzettsége és gyakorlata a társadalmi rend és a hatékony kormányzás biztosítéka.

Olyan irány ez, amely még csak nem is a politikai osztály, hanem az osztállyá szerveződő bürokrácia (sőt a hivatali abszolutizmus) szempontjait idézi, amely a parlamentarizmus feladatát pusztán abban látja (ha látja...