Egy országot vezető politikus elsődleges feladata, hogy a körülötte lévő valóság ütőerén tartsa az ujját. Ennek a valóságnak pedig igen nagy szelete, tetszik-e nekünk vagy sem, a közösségi médiába költözött. Erről megszületett a társadalmi szerződés, az emberek széles körben elfogadták az új szabályokat, és élnek vele. Nagy lehetőséget szalasztana el tehát az a politikus, aki ezt nem fogadná el, sőt, valószínűleg nem is végezné alaposan a munkáját. De persze, mondhatjuk, hogy ez így nincs jól. Van bennünk ettől némi rossz érzés, nem is véletlenül.
Megpróbálom mindezt egy kicsit messzebbről is megvizsgálni.
A minap Veszprémben, a Betekints-völgyben sétálgattam, távol a világ zajától, jó levegőn, napsütésben. A kutyám léptein és a Séd-patak csobogásán túl mást nemigen lehetett hallani. A hűvös levegő frissített, a sziklára épített óváros látképe pedig csak hab volt a tortán. Hallottam és élveztem a csendet – a főváros környéki zajból érkezve nem volt nehéz észrevenni. Úgy éreztem, ez most a valóság, készítettem is róla gyorsan egy-két videót, hogy kiposztoljam, hátha sikerül átadnom, amit átéltem.
De sikerült?
Kétlem. A videón a patak közelsége átélhetetlen, a naturális környezet legfeljebb csak színek és formák összessége, és az ott tartózkodásom – mint váratlan esemény, mint sajátos időbeliség – nehezen kommunikálható. Pedig azt gondoltam, hogy ez a nagybetűs valami, ez az igazi élet, és ha megosztom, más is részesülni fog benne.
A helyzet azonban az, hogy ez csak és kizárólag az én valóságom, és ha azt gondolom, hogy ezennel a kutatásnak vége, mert megtaláltam, amit kerestem, az többet mond el rólam, mint a világról. Csakhogy, aki az utóbbiról szeretne véleményt formálni, ennél többre van szüksége. Mert érzékeljük ugyan, ami körülvesz bennünket, de amiben benne élünk, az több ennél: társadalmi megegyezés, népmitológia, történelem, tehát egy nagy, közös „agyvérszegénység”. Ami pedig olyan, amilyen.
Persze, ez rendben van, és a választások is lehetnek olyanok, hogy bizonyos közösségek és a benne élő emberek egyszer csak ráébrednek általa a körülöttük élő emberekkel közösen elképzelt valóságuk milyenségére.
Magyar Péter és a Tisza Párt választási győzelme soktényezős, és az eredmények megfejtése nem feltétlenül nehéz. Viszont nehéz – vagy nehéz lett volna – előre kijelenteni, hogy ez fog történni. A végeredmény sokak, például a fideszes kampányszervezők számára kijózanító felismerés volt: annak felismerése, hogy Magyar Péter kultusza és ereje nem pusztán kattintások összessége, hanem még legalább egy masszív országjárás következménye, és ami nem elhanyagolható, annak felismerése, hogy
Lehet, hogy ő Saulusból lett Paulus, de ő a faszi a szomszéd asztaltól is az étteremben, vagy a mellettünk tankoló sofőr a benzinkúton, vagy egyszerűen csak valaki, akit már annyiszor láttunk, és aki ismerős, és akiben valamiért bíznak, bíztak az emberek. És ez a bizalom organikus.
De miért fontos ez a bizalom?
Már közhelyszámba menő – ugyanakkor nem megkerülhető – megállapítása néhány közéleti hozzászólónak, hogy a Tisza Párt és a formálódó Tisza-kormány afféle eurokonform Fidesz, atlantista NER, nyugatosított, brüsszelesített, nyugati titkosügynökök által is hatalomba rugdalt politikai entitás lenne. Vannak és voltak is erre utaló jelek. De úgy gondolom, hogy
„Minden kor minden vezetője szimbolikus megjelenítője térnek és időnek. Tükörkép” – írja Németh Róbert legutóbbi cikkében az ÖT.hu-n Magyar Péter kapcsán. Hogy a magyar társadalomnak Orbán Viktor és a NER ellenében egy Orbán Viktorra sokakat emlékeztető habitusú, magán a NER nyomait is hordozó alternatívára „futotta”, az magyar társadalom nehézkedési erejéből fakad. Egyszerűen nem nagyon volt lehetőség, legalábbis jelenleg, és legalábbis az aktuális választási rendszerből fakadóan másra. Ha a Tiszát – a szavazótábora heterogenitása miatt – politikailag-ideológiailag Frankestein szörnyszülöttjének tekintjük, akkor láthatjuk, hogy a megalkotásánál kétségtelenül jelen volt a Fidesz. Egyfajta kényszerítő erőként biztosan. A végeredmény pedig egy egymástól idegen testekből összeállított, áramütéssel életre keltett politikai gólem. A facebookozó, kormányváltó közvélemény pedig foggal-körömmel kellett, hogy védelmezze ezt a gólemet. Pont azért, mert az, ami: egy furcsa test. És ez a védekezés valahol az erőszak egy formája, amennyiben legalábbis az erőszakot a tér, egy hely elfoglalásának tekintjük. A korábbi ellenzéki közvélemény pedig elfoglalta a Magyar Péter mögötti területet és elfoglalta a közösségi médiát is. A választások előtt nem fért bele egy kétkedő megjegyzés Gundalf interjúja kapcsán, nem fért bele az MKKP védelme, és annak sejtése sem, hogy a magyarországi változások nem kizárólag Magyarországon „játszódtak” le. Sokkal inkább számított az, hogy ki mond, mint az, hogy ki kire tervezett szavazni.
Persze mondhatjuk azt, hogy az idegen testek egyetlen közös entitásba szervezése nem egy autoriter rendszer megképzése, hanem a demokratikus hétköznapok kényszer szülte helyreállítása. Talán el is szoktunk attól, hogy vannak viták, és hogy további vitákra kell számítanunk, és esetleg az is fenntartható, hogy a Fidesz hatalomból történő kiszavazása egyben a demokratikus sokféleség felmutatása volt a – kizárólag önmaga fenntartásában érdekelt – autoriter rendszer ajánlatával szemben.
De ha a Tiszát a Fidesz, Magyar Pétert pedig – sok mindent, de talán túl sok mindent is megelőlegezve – tényleg Orbán Viktor metamorfózisának tekintjük, azzal elsősorban a magyarságról fogalmazunk meg állítást. A nép nincs felkészülve éles váltásokra, mert azok rendszerint társadalmi katasztrófával járnak vagy eleve azok következményei: lásd például a francia polgári forradalmat, az 1848-as magyarországi eseményeket, vagy éppen a kelet-európai kisállamok szovjetizációját 1948 környékétől. De úgy érzem, kulcsfontosságú annak felismerése, hogy ehhez a metamorfózishoz, melynek során a szoftjobbosnak ígérkező Tiszát hatalomba segítették – esetleg engedték – a balliberálisok, nem biztos, hogy valóban a balliberálisok önfeladását, áldozathozatalát és egy cukibb Fidesszel való kiegyezésüket jelenti. Úgy gondolom, ők – és ami velü(n)k történt – szervesen részei ennek az úgynevezett metamorfózisnak.
Amit az elmúlt években tettek, alig volt több valamiféle cenzúránál és hisztériánál, és a valódi identitásuk, illetve a harc feladásánál. Alkut kötnie ugyanis alapvetően annak kell, aki nincs nyertes pozícióban. És ők nincsenek: évekig nem volt gyakorlatias válaszuk a migrációs katasztrófára, nem volt tervük, csak valamiféle absztrakt céljuk a klímaváltozásra, nem vették észre, hogy a világtérképet épp átrajzolja egy súlyos energiaháború, és nem mertek olyan cselekménysorozatokba bonyolódni, amelyekbe most helyettük egy dúvad ál-diplomata – a regnáló amerikai elnök – kényszerül helyettük.
Ahogyan Nadia Schadlow írja The Globalist Delusion című esszéjében, a március-áprilisi Foreign Affairs lapjain, a globalista liberálisok elhitték, hogy a cselekvésre és jogszerű számon kérésre képtelen nemzetközi intézmények fogják tudni megoldani – az egyes kormányok és országok helyett – a globalis problémákat. Ezt a víziót igyekszik még mindig – némileg uncsi formában – megvédelmezni A hatalom háromszöge című friss könyvében Alexander Stubb finn elnök is. De ez az elképzelés, mely szerint az ENSZ és alintézményei, vagy akár az ICC képes lesz rendet tenni a világban, jó szándékú, de legalábbis naiv volt, és a balliberálisok nem vették észre, hogy az általuk elképzelt globális rendszer szintén egyfajta meghaladhatatlan nehézkedéssel küzd: képtelen cselekedni. Helyettük jöttek azok, például a nemzetközi jobboldal, mely bevállalta a cselekvést, és vele a hibázás és bizonyos közösségek szükségszerű megsértésének kockázatát is.
Úgy tűnik tehát, hogy a hazai balliberálisok, akik a nemzetközi példákhoz hasonló válságban vannak, és akik most megalkudtak Magyar Péterrel, csak asszisztáltak a magyarországi változásokhoz, ebből pedig saját terveik, praxisuk, nyelvezetük újragondolásának kellene következnie.
– és teszik mindezt túl azon a jogos elváráson, hogy az előző rendszer korrupcióját igenis számon kell kérni. Továbbá teszik mindezt úgy, hogy valójában nem a saját bőrüket viszik vásárba. Megteszi ezt helyettük a leendő miniszterelnök. Ők pedig közben szépen facebookoznak.
Mindeközben persze a jobboldal is küzd a maga démonjaival és vadhajtásaival: az amerikai republikánus közösség trumpista szárnya tovább radikalizálódik, és naponta veti ki magából a mérsékelt konzervatívokat, Európa mérsékeltebb fele pedig idegesen tördeli a kezét a francia és német jobboldal egyre növekvő ereje miatt. A Tisza győzelmét ugyanakkor Európában – és világszerte is – sokan a mérséklődés előszelének tekintik. Szeretném én is annak tekinteni, amellett, hogy bennem van a kétely, valóban mérésklődése-e ez, vagy csak egy globális politikai harc újabb fejezete. És hogy lesz-e ebből kiegyezés, például Magyarországon, és hogy mindkét oldal levonja-e a maga következtetéseit, az még kérdés.
Végezetül, úgy gondolom,
A hisztériából merít erőt, mert úgy véli, logikusan, hogy jellegéből fakadóan a hisztéria valami elemit, valami súlyosat fejez ki, és hogy általa egyfajta erőszakkal a valóság követel teret magának. Csakhogy ebben a rendszerben kizárólag az jut szerephez, és azt kedveli az algoritmus, aki/ami szélsőséges, hangos, erőszakos. Ennek következménye pedig egy hisztérikus valóság. És az új kurzusnak nincs könnyű feladata: úgy kell új választ adnia a – Facebook által is feltűzelt – valóságra, hogy közben használnia is kell azt. Mindemellett pedig ki kell bogoznia azt a kérdést is, politikusostól, véleményvezérestől, elemzőstül, kommentelőstül, hogy valóban változtak-e a magyarok, vagy csak a figyelmünket manipulálják.
Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke a Sándor-palota előtt, mielőtt megbeszélést folytatott Sulyok Tamás köztársasági elnökkel 2026. április 15-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés