Egy bukás természetrajza | 1. rész

A tőkefrakciók küzdelme megérkezett Magyarországra: a magyar politikai burzsoázia leválthatatlannak tartott politikai képviseletét brutális erővel ütötte ki a hatalomból a globális nagytőke hazai viszonyokra implementált pilot projektje. Az első olyan választáson vagyunk túl az új magyar demokrácia történetében, ahol nem számított a tematizáció, csak az érzület. Ha nem egy valóságshowként akarjuk szemlélni a tizenhat év után bekövetkezett hatalomváltás mozgatóit, sorra kell vennünk a politikai felszínen túlmutató rendszerszintű okokat. Nem a Tisza győzelmének, hanem a Fidesz vereségének az okait. Azokat, amik a Holdról is látszódnak. Összesen huszonhárom, nem azonos fajsúlyú, de egymással mégis szorosan összefüggő tényezőt tudtam azonosítani.

1. A NER közjogi felépítménye

Érdemes onnan indulnunk, hogy

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Fidesz végül – némi képzavarral – az ellenfeleinek ásott – és magának sorozatban kétharmados győzelmet szállító – „verembe” esett bele. A NER az egyéni választókerületek arányának növelésével és a győzteskompenzáció bevezetésével felerősítette a többségi elvet a magyar választójogi rendszerben. Ezzel szinte nullára csökkent a koalíciós kényszer és megnövekedett a kétharmados többség valószínűsége. Az a fideszes gerrymandering, amellyel – a 22/2005. (VI. 17.) AB-határozat és a Velencei Bizottság ajánlása nyomán – a 2022-2026-os országgyűlési ciklusban is átrajzolták az egyéni választókerületeket, doktriner módon követte a „választásra jogosultak száma a lehető legkisebb mértékben térjen el az egyes kerületekben” elvét, és ahogyan elszakadt a térségek, települések, kerületek természetes, illetve közigazgatási határaitól, úgy szakította le az egyéni választókerületi képviseletet is a lokalitásról.

Innentől kezdve a jelölt ismertségének, beágyazottságának, terepmunkájának súlya radikálisan csökkent a virtuális térben megképződött hangulattal szemben és egyáltalán nem fékezhette az országosan kilengő ingát. A NER közjogi felépítményének – valójában a rendszerváltó alkotmányozásban gyökeredző – Achilles-sarka, hogy a parlamenti kétharmad birtokában bármilyen alkotmányos intézményi és személyzeti döntést meg lehet hozni. Ha egy kétharmados kormánytöbbséget – ahogyan arra 2010 óta nem volt példa – egy feles kormánytöbbség követne, úgy beigazolódna Körösényi András jövendölése: a magyar demokrácia a szélsőséges hatalomkoncentráció és a szélsőséges hatalommegosztás között ingadozhat. Ha viszont egyik kétharmadot könnyen – a 8 millió választójogosulton belül bő félmillió választó oldalváltásával – követheti egy másik kétharmad, úgy bátran tekinthetjük a szélsőséges, tehát a teljes alkotmányos rendszert átrajzolására képes kibillenést...