Billentyűzet / fotó: Helena Dolderer / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP

Az értelmiség a társadalomnak olyan rétege kellene, hogy legyen, amely iskolázottsága, műveltsége, átlagon felüli tájékozódási- és forráselemző képessége folytán elvileg különbözne azoktól, akik nem arra vállalkoztak, hogy a humán műveltségnek és tudásnak, a tradíció fenntartásának és persze megújításának szenteljék az életüket. Közéjük tartoznak az írástudók – elvileg – legjobbjai, az írók, a művészek, a filozófusok is, akiket tulajdonképpen hívhatunk bölcsészeknek. Azt gondolná az ember, hogy ők, humanista képzettségükből fakadóan esetleg megpróbálnának élen járni valamiféle példamutatásban, szellemi igényességben, esetleg megfontoltságban és empátiában, de Magyarországon ez a réteg az elmúlt időszakban csak részben tudta végrehajtani feladatát.

Amiben az áprilisi választások óta a bölcsész-értelmiségiek egy része mindenképpen élen jár, az a seggnyalás, a moralizálás, az ízléstelen és gátlástalan rajongás, a naugyézés, mások ilyen-olyan formában el- és megítélése, Facebook-poszt színtű világmegváltások, miniszterek oldalán való, értelmiségiekhez méltatlan színvonalú kommentelgetés.

Nem sokban különbözik ez attól, amit sokuk a választás előtti hetekben űzött, úgy is, mint seggnyalás, moralizálás, ízléstelen és gátlástalan rajongás, mások ilyen-olyan formában történő el- és megítélése, és így tovább. Értem én, hogy sokkötetes írók, alkotók, értelmiségi családok sarjai örülnek a Tisza Párt győzelmének, örültem neki én is, de hogy írók-szerzők, értelmiségi családok sarjai, akik egy életen át képesek mondatokkal bíbelődni, szavakon csüngeni, árnyalatokkal bíbelődni, facebookozásukkal most valahogy nem igazán árnyalt gondolkodásukról tanúskodnak.

És noha kevésbé érdekel, mert jelen élethelyzetben mást nem várnék tőlük, nem mennék el szó nélkül a másik, az úgynevezett vesztes oldal túlzásaitól sem, melyek a Tisza Párt győzelme óta az ország teljes összeomlását hallucinálják, egyetlen kinevezett emberre nincs egy jó szavuk, arra sem, akire lehetne, cserébe már az összes most pozícióba kerülő „újkáderre” sikerült kreatív módon kitalálni valamilyen sértő becenevet. A nüanszok, ugye. De hangsúlyozom, mást ez esetben nem is vártam, a korábbi ellenzéki közvélemény sem viselkedett másképp egy-egy csúfos vereség alkalmával. És persze amikor épp zajlik a padlás kiseprése, új nevek kerülnek új pozíciókba, és régiekbe is, nehéz nem gyanúval szemlélni az egészet.

Van persze egy ilyen túlzó közhely, hogy egy jó újságíró mindig ellenzéki, de megállapodhatunk abban – nüanszosabban fogalmazva –, hogy kritikus. Az értelmiség a fékek és ellensúlyok hiányát kérte számon az előző rendszeren, merthogy e hiány elvezethet egy olyan világhoz, miként nálunk el is vezetett, ahol annyira felborulnak a dolgok, hogy egy ponton a jóérzésű, humanista értelmiségi arra kényszerülhet, hogy a nagy nyilvánosság előtt színt valljon. Sőt, mosakodjon, a legkisebb elfogadott közpénzről is beszámoljon, és mindenkit a földbe döngöljön, aki nem kér bocsánatot, kezeit tördelve. Aki nem vall színt, nem számol el, de esetleg mérlegel, egyrészt-másrészt gondolkodik, ahelyett ezt megoldják mások, oldalt választanak neki, helyette.

Egy értelmiségnek eszébe kellene, hogy jusson ez, amikor a miniszterelnök oldalán kommentel, amikor megírja az aktuális potentátoknak, hogy figyi, most akkor ezt meg ezt kellene csinálni, amikor Facebookon csinál demokráciát.

Meg nem nevezett, véletlenszerűen kiválasztott értelmiségi áprilisban szentül hitte, hogy ő maga váltott rendszert, emiatt most – a szavazás után – joga van mindenbe beleszólni (végül is van), így hát bele is szól, miniszterjelöltet vált le, ösztöndíjakat javasol, pozíciókra terjeszt fel, vagy ha éppen elégedett, akkor megírja azt, hogy hú, na most ez jó lesz, csak így tovább.

Gondolnánk kapásból, hogy ez afféle kutyapártos humorpolitizálás (amivel egyébként nincsen semmi baj), de hát nem az. A Kantot és Nádast és Dosztojevszkijt olvasó értelmiségi tényleg azt gondolja, képes lesz megőrizni hitelességét, amikor azt posztolja Facebookra az új kormányról, hogy de jók vagytok, pacsi.

De isten őrizz, hogy elvitassam bárki örömét. Nekem is örömet okozott a váltás, noha az elmúlt négy évből minimum kettőt, de lehet, hogy hármat is, úgy töltöttem el – mint utólag kiderült, a NER utolsó éveiben –, hogy lehet, én vagyok hülye. Lehet, hogy ennyire más világban élek, mint addig gondoltam, és lehet, hogy nem, nem mi vagyunk a többség, és nem átvertek minket, vagy nem azok, akikről azt gondoltuk, hogy átvernek. Hogy esetleg nincs értelme azt állítani, hogy nem ülök le egy fideszessel, vagy azt gondolni, hogy mindenki, aki máshogy látja a dolgokat, az hülye, meg hogy esetleg mindez, ahogy nem vitte előre a dolgokat 2022-ig, talán azután sem fogja. Számomra ez egy apolitikus korszak volt, a beletörődés, a kifáradás évei, a küzdelem hiábavalóságának időszaka, és annak belátása, hogy valamiért akkor most ez van – én vagyok az idegen, és nem a többség.

Szóval nem mások gátlástalan örömét vitatnám, legfeljebb a jóízlését. Kicsit olyan ez, mint a volt csapatod ellen gólt lőni, és nem örülni. Mármint ez lenne az ízléses. Ehhez képest a magyar író-értelmiségi félmeztelenre vetkőzik, a levegőbe emelkedve megpördül a tengelye körül, majd terpeszállásban, minden izmát megfeszítve az ellenfél arcába ordít. Tudom, sántít a párhuzam, de csak egy kicsit: honfitársaink ellenében örülni kicsit mindig olyan, mint a volt csapatunk ellen gólt lőni, majd félmeztelenre vetkőzni, a levegőbe emelkedni stb. A győzelemről nincs mit mondani. A gólt, a sikert nem kell megmagyarázni.

Győrffy Ákos, a Mandiner nemrég elköszönt szerzője a Litera irodalmi portál Nagyon sajnálom című tárcasorozatában arról írt, hogy a most nyilvánosan megbánást tanúsítók nyilvános gesztusaikkal valójában megbánásuk hiányát igyekeznek eltakarni. A köznépi ítélkezésnek, mint írja, nincs értelme, majd a jog ítélkezik. Az őt kritizáló Facebook-kommentárok, melyek jó része alaposságban nem igazán mérhetőek a cikk elmélyültségéhez, álkereszténységgel, kétszínűséggel vádolják Győrffyt, megbocsájtani neki nem akarnak.

Ami Győrffy Ákos Pankotai Lili tanártüntetésen elhangzott beszédéről írt cikkét illeti: ha az idézett cikk lényegi tartalmával, a Pankotai Lili „elemzői” képességeit firtató megjegyzések jó részével egyet is tudok érteni, a stílusával nem, mint ahogy azzal sem, hogy egy gimnazista lány tüntetésen elkiabált prosztóságaira egy vállaltan keresztény embernek így kellene reagálnia. Egy inkább Győrffyvel szimpatizáló barátom erre azt mondta nekem, hogy „van az a szint, amikor már az ember nem fogja vissza magát”. Lehet, de ez nem az a szint volt. Mindemellett persze kétlem, hogy egy értelmiségnek úgy kellene Győrffy felvetéseire reagálnia, ahogyan többen megnyilvánultak, és ahogy a Litera szerkesztője kezét tördelve, mea culpázva reagált. Ahogy szoktak az olyanokra reagálni, akivel nem értenek egyet: nem hajlandóak szóba állni vele. Diszkreditálják.

Úgy érzem, az értelmiségi lét (vagy: póz), az, hogy sok könyvet befaltam és szomorúan iszom a kisfröccsöt a körgangos albérletemben, önmagában nem jogosít fel az ítélethirdetésre.

A példamutatás esetleg felruházna. De a példamutatás éppolyan hiány ezekben a napokban, mint a tartalom hiánya volt Győrffy Ákos szerint Pankotai Lili beszédében. Azok azonban, akik most valóban példát mutatnak, és mernek nem kárörvendeni, nem Facebook-kommentelni, minisztereket és ösztöndíjakat nem javasolni, azaz: van stílusuk és mértéktartásuk, most nem igazán látszanak. Nem látszódásuk maga a stílus. Újabb focis párhuzam: mint a jó játékvezető, észrevétlenek. Természetesen nem szólítanék fel senkit arra, hogy kussoljon, azokat sem, akik egyébként másokat éppen erre szólítanak fel. Inkább csak arra kérném őket, hogy amiről nem tudunk értelmesen beszélni, arról inkább hallgassunk. Ha azonban van miről beszélni, arról beszélni kell.

 

 

Borítókép: Illusztráció / fotó: Helena Dolderer / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP