Alig vagyunk túl a nyáron, de a budapesti politika vitán felül álló legfőbb kérdése a hajléktalanok és a MOHU visszaváltó-automatákra szakosodott palackozó bandák kérdése lett. Nem véletlen: míg a korábbi hajléktalanhelyzetet így-úgy tolerálta a lakosság, ha gondosan el tudta kerülni azokat a területeket, ahol a hajléktalanok összpontosulnak, a majd’ minden sarkon, az összes parkban kristályozó, hangoskodó szerencsétlenek tömege, akik a kukákat feltúrják, betörnek a lépcsőházakba és nagy zsákokkal járják a várost, végképp átszakított egy gátat.
Emellé jönnek a szociális ágazat hangjai, akik rendre (sokadjára) elmondják, hogy itt komplex segítő munkára lenne szükség, szocmunkásokra és pszichiáterekre, na meg komolyabb állami ráfordításra, hogy az érintett szerhasználókon és/vagy hajléktalanokon segíteni lehessen. A budapesti polgárság viszont szemmel láthatólag kifogyott a türelemből, és nem kell sok hozzá, hogy lágereket emlegessen: nekik mindegy, csak valaki takarítsa el ezt az egészet.
Pedig valahol éppen az volt a gond, hogy
A főváros közterületeit nyíltszíni szemétválogató-teleppé alakította pénzbeli honorálással, az EU-s irányelveknek megfelelően, nagyon zölden és nagyon ökotudatosan – a szervezett bűnözés nagyobb örömére és a dolgos lakosság kárára.
De nézzük sorban.
Kezdjük a MOHU-val magával, amiről már Magyar Péter is bejelentette, hogy felülvizsgálják a hulladék-újrahasznosítási koncessziót, mert a rendszer nemcsak Budapesten, hanem a vidéki hulladékudvaroknál is láthatóan csődöt mondott, és lázadozik a lakosság is. Miközben még az én gyerekkoromban is mindenféle külön sulykolás nélkül az volt a természetes, hogy az ember a boltba vitte vissza a göngyöleget, mert az italokat üvegben adták-vették, az évtizedek alatt szépen mindent elöntött a műanyag- és alumíniumszemét. Erre jött rá az EU, hogy hát akkor óvjuk meg a környezetet, hasznosítson újra a lakosság, mint egy nagy, közösségi játékban, amiben kis lépésekkel megmentjük a bolygót – noha a legnagyobb műanyagtermelő olajvállalatok voltak azok, akik ezt az egészet kitalálták, mivelhogy a műanyag hulladék újrafeldolgozása katasztrofális, de így a profitjuk megmaradt, és a szennyezést át lehetett keretezni a végfogyasztó lelkiismereti problémájává.
Másrészt viszont már a MOHU megtervezésénél lehetett volna számolni azzal, hogy a rendszerrel vissza lehet élni, és a folyamat negatív externáliákkal járhat – ám ami a projektgazdának nem jutott eszébe, az a magyar vidék nyomorgó drogfüggőinek igen. Nem hiába: a szükség a találékonyság anyja. A most bedobott csodafegyver, miszerint a MOHU mostantól csak utal, készpénzt nem ad vissza, nem csak azért problémás, ahogyan arra Kiss Ambrus, a Főpolgármesteri Hivatal főigazgatója rávilágított, miszerint a készpénzhasználathoz joga van az embereknek. Hanem azért is, mert bár lehet, hogy a készpénzhasználatot ezzel az ürüggyel felszámolni óhajtó polgármestereknek nem tűnt fel, a felpörgő versenyben minden bank és online pénztárca-szolgáltató óriásplakáton és applikáción belül is azt hirdeti, mennyi pénzt ajánl annak, aki új felhasználókat toboroz nekik vagy számlát nyit, de valószínűleg az sem, hogy egy bankkártyás fizetést és utalást lehetővé tevő mobiltelefon feltöltőkártyával együtt kijön másfél nap palackozásból. Azaz nem oldaná meg a problémát a készpénz visszatartása sem, de cserébe a pályaudvarok menti GSM boltok erre specializálódott tulajdonosai csakhamar Teslákkal szelnék a várost, ugyanis ez már nemcsak a szervezetlen vidéki szegények, hanem a kiépült és szakosodott maffia bulija is.
Vagy egyszerűbb esetben a MOHU által visszaadott bolti kuponok válnak majd egy alternatív valutává, egyfajta kristályra beváltható Erzsébet-utalvánnyá.
Szerencsésebb országokban ezt a visszaváltási mizériát úgy oldják meg, hogy a föld alá süllyesztik a szelektív konténereket, amelyeket aztán időnként kiürít egy kukásautó a bolti visszaváltások lehetőségén felül, ahol meg rekeszelve vagy zsákolva lehet leadni a hulladékot. Nálunk ezek az infrastrukturális beruházások elmaradtak: helyette
Hát megoldotta, így.
A drogterjesztéssel, betörésekkel és egyéb bűnözési formákkal összefonódott palackozás tehát valóban rendvédelmi probléma. De ha több rendőrt követelnek a polgármesterek, azzal kvázi beismerik, hogy törvény csak ott van, ahol rendőr is van, ugyanis még mindig érvényben van a Fidesz által elfogadott drákói drogszabályozás, ám a jelenlegi állomány láthatóan ezzel felvértezve sem tud már semmit sem kezdeni. Másrészt viszont a szociális szféra dolgozóinak van igazsága abban, hogy az sem megoldás, ha hűvösre teszik a delikvenseket, hiszen függőkről beszélünk, akiknek orvosi segítségre, biztonságos ellátásra és környezetre van szükségük. Ám egyelőre nem úgy tűnik, hogy önszántukból hajlandóak lennének segítséget kérni – még akkor se, ha akár kistérségi szinten rendelkezésre állna a segítség.
És itt érünk el a másik problémához, a hajléktalanhelyzethez. Budapesten a legutóbbi számolás alapján nagyjából 5-6000 hajléktalan lehet (közülük 1000-1200 él az utcán), erre jött rá még a több ezer palackozó. Miközben a KSH szerint országosan félmillió lakás áll üresen, ebből 160 ezer csak Budapesten, még ha ez az adat túlzó is, tükrözi azt, hogy
Olyannyira, hogy a magyar szociális törvény (az 1993. évi III. törvény) előírja, hogy minden kétezer fő fölötti település köteles olyan lakásokat vagy szállásokat fenntartani, amelyeket a tönk szélére sodródott emberek használhatnak. Ennek hiányát azóta nemhogy semmi nem szankcionálja, de hülye is lenne az a politikus, aki azzal kampányolna, hogy tartsuk be a törvényt és szállásoljunk el hajléktalanokat, mert szétkapnák a választók azzal, hogy „nem leszünk mi csövessimogató" (még úgy is, hogy az adott „csöves” a szomszéd Józsi bácsi vagy az alkoholista férje elől menekülő Gabriella a másik utcából).
Helyette budapesti hajléktalanközpontok vannak, meg éjszakai szállások. A BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei), a Máltai Szeretetszolgálat, az Iványi-féle Oltalom Alapítvány és a Menhely Alapítvány működteti őket olyan épületekben, amelyeket vagy még a Demszky-érában kaptak meg a fővárostól 99 évre, vagy a főváros tulajdonában vannak. Működésüket pedig az állam fedezi: 16 milliárd ment rá a központi költségvetésből, és 9,6 milliárd a Fővárosi Önkormányzattól 2025-ben.
Láthatjuk viszont, milyen hatékonysággal működnek: az éjjeli szállóra sem szívesen mennek be az emberek a poloskák és a lopások miatt, nappal pedig kihajtják őket az utcára, csináljanak, amit akarnak. Ennek pedig további járulékos költségei lesznek, hiszen rendszerint sehova nem engedik be őket, az utcán isznak és ürítenek, ami piszokkal jár. Ez embertelen bánásmód: aki ide eljut, az garantáltan megkattan ettől az életmódtól, márpedig lakhatást csak annak adunk (ha jut), aki tiszta, józan életet él. Miután megjárattuk vele a poklot.
Nem hiába számoltak le ezzel a szemlélettel a finnek már 2008-ban: Európa legsikeresebb „housing first” modelljét üzemeltetik, ami előbb lakhatást biztosít a hajléktalanoknak, valamint addikciós ellátást, képzést és kölcsönöket, hogy mihamarabb talpra tudjanak állni. Nekik ez egy 250 millió eurós beruházás volt, de gyorsan megfelezték vele a hajléktalanjaik számát, és míg nálunk az a mérőszám, hogy mennyi férőhelyünk van és mennyi a kihasználtság, az övék az, hogy a homelessek hány százaléka nem kerül vissza az utcára.
Ez utóbbi megközelítést propagálja itthon is az apró civil szervezetként működő Utcáról Lakásba Egyesület, de amíg a politikai gondolkodás és a normatíva nem változik, addig a status quo, bármilyen borzasztó is, fennmarad. Erre a több rendőr biztosan nem megoldás, ahogy azt az elmúlt évek is megmutatták, csupán körbe-körbe kergetőzés lett belőle köztéren, állami pénzen.
Az viszont biztos, hogy
Azt meg se rendőr, se banki utalás nem fogja megoldani.
Borítókép: A MOHU automatája a budapesti Mészkő utcai Príma áruházban 2025. november 6-án / fotó: MTI/Kocsis Zoltán
Bejelentkezés