A mitológiai trollok ostoba, veszélyes lények, melyek a közösségtől távol, emberek által elérhetetlen helyeken tanyáznak. Elzárt, sötét terekben bujkálnak, mert rettegnek a fénytől – ugyanis annak hatására kővé dermednek. A trollok nem csak az emberek, de az istenek ellenségei is, elborzasztja őket a keresztény ember vérének szaga. A trollok nem keresztények, tehát nevük sincs, ennyiben is megragadhatatlanok. Bizonyos trollfajták varázserővel bírnak, mások próféciákat is mondanak, de alapvetően destruktív erők és az ösztönök megtestesítői.

A név és valódi jelenlét nélküli virtuális troll a közéleti kommunikáció hordaléka. Egy tízéves kisgyerek, aki becsönget a nyugdíjas nénihez, majd elszalad, emberek nyugalmára vadászó telefonbetyár, frusztrált szomszéd, aki a kereked alá teszi a szöget, mert aznap kétszer is kivitted a szemetet. Működése egy nyáresti, fültájon zümmögő szúnyogéhoz hasonló, bár ez talán már túlzás: mert még annyi identitása sincs.

A név és arc nélküli troll próbál ahhoz a kritikushoz hasonlítani, aki összekeveri a véleményt az idegbajjal és szobordöntögetésből él. Jelzőket osztogat, de nem érvel. A troll valójában irigy, és szégyelli magát, amiért nem volt elég mersze arcát, nevét és az idejét adni a véleményéért, így hát meg kell, hogy elégedjen azzal az öt másodperc hírnévvel, ami a másik mondandójába való beleböfögésért jár neki.

De a troll helye mégis megvan a közbeszéd táplálékláncában. Megkerülhetetlen fog az algoritmus fogaskerekében, nyomasztó megnyilvánulásaival mozgásban tartja azt. A troll alamuszi propagandagépezetek szorongó zugmunkása, önjelölt prókátor és provokátor, leszázalékolt sajtócsendőr, aki harisnyát húz a fejére, akár a zsiványok, szélhámosok, huligánok, hogy így, arc nélkül vicsorítson a kamerába.

A troll virtuális változata – a mitologikus trollnak megfelelően – az internet legbüdösebb, legnyirkosabb zugaiban létezik, kulturális normákon kívüliként viselkedik, és messziről kerüli az embert. Álneve miatt megfoghatatlan, megidézhetetlen, arcátlan és arctalan – tehát felelősség és letét nélküli lény. Név vagy megnevezés hiányában, melyek arra szolgálnak, hogy általuk megragadjunk és hatástalanítsunk valamit, szakralitását elrontsuk, a troll kicsúszik a kezeink közül. A troll azáltal, hogy nem használ nevet, az istenekkel azonosnak tartja magát, ám legfeljebb csak egy tekintetben az. A megnevezhetetlen troll és megnevezhetetlen istenség is a hiány jellegét hordja magán. Míg utóbbit oda kell képzelnünk, hogy valódivá váljon és kommunikálhassunk vele, addig a trollal szemben épp ellenkezőleg kell viselkednünk: meg kell magunkat győzni arról, hogy nincs ott, hogy ne léphessen velünk kapcsolatba. A troll a kultúra megszálló démona.

Mitikus időket élünk, amikor a fizikai tényszerűség és a transzcendens erők egymásba érnek. A valóság szövete felfoszlóban van, a közösség szabályai és normái pedig elmosódnak. Ilyenkor árasztanak el bennünket ezek a féllények, melyek nem ismernek el semmilyen szabályt, szokást és intézményt, és névtelenségbe burkolódzva igyekeznek tönkretenni mindazt, amit felépítettünk. A troll ugyanis nem kommunikálni és vitázni érkezett, mert a vitának minimumai, betartandó szabályai vannak. A troll kommunikációs módszere a focidrukkeréhez mérhető, ám még utóbbi megnyilvánulásai is elismernek és betartanak egy bizonyos keretrendszert. Vagy betartatják vele. Ám a troll még erre is alkalmatlan, nem lehet vele betartatni semmi, mert teljes mértékben számon kérhetetlen.

A troll kedvenc kommunikációs eszköze a komment, melyet azért szeret, mert formájából fakadóan alkalmatlan az értelmes beszélgetésre. De nem azért, amiért elsőre gondolnánk. A komment mint forma leuralja a tartalmat, és a kommentelés az esetek többségében nem a vitának és a vita tárgyának, hanem a virtualitásnak tesz jót. A kommentek alaptermészetükből fakadóan alkalmasak a troll-kommunikációhoz.

A kommentvita felszínes intellektuális érintkezés: célja a gyors, instant, ösztönökből táplálkozó gondolatközlés. Rövidsége és azonnalisága, illetve, hogy névtelenséget és arcnélküliséget kínál, képessé teszi azt a zsigeri érzelmi reakció tét nélküli kifejezésére. Lényege ez, bár eredetileg nem ez lett volna. A forma tehát leuralta a tartalmat.

Ókori megnyilvánulása szerint a vita csakis személyes lehetett. Érdemi vita nem is folytatható le másképp, mint a másik szemébe nézve. A vita a beszélgetés szükségszerű következménye. A személyes vita erénye pedig, hogy rákényszerít bennünket a másik elismerésére, azáltal, hogy bele kell néznünk a szemébe. A másik tekintete önmagában jelent és kifejez valamit: szomorúságot, haragot, vidámságot, vagy pusztán az illető jelenlétét. A másik tekintete az, ami által mi magunk is vagyunk. Ha ettől a ténytől elvonatkoztatunk, nem vesszük eléggé komolyan a másikat – és magunkat sem.

De a valódi, személyes vita legfontosabb mozzanata megelőzi az eszmecserét. A felek még beszélgetés előtt kilépnek a fényre, és ha nem dermednek kővé, be is mutatkozhatnak egymásnak. Ennek a látszólag idejétmúlt és modoros kommunikációs formának a betartatása az egyetlen biztosítéka annak, hogy nem egy trollal van dolgunk.