Az argentin Lionel Messi szabadrúgásból megszerzi csapata harmadik gólját a 2026-os labdarúgó-világbajnokság J csoportja harmadik fordulójának Jordánia-Argentína mérkőzésén a texasi Dallas melletti Arlington AT&T Stadionjában 2026. június 27-én.

Azt hiszem, közhelynek számít minden foci-vb elején leszögezni, hogy ez a torna sokkal rosszabb, mint az eddigiek, és hogy focinak annyi. Van ebben az állításban valami, de a helyzet az, hogy ez ugyanúgy igaz a klubfutballra is. Régen több volt a sztár, több volt az egyéniség, kevésbé voltak nemzetköziek a szurkológárdák, a csapatok, és egy picivel kevesebb pénz és kevesebb politika is volt a játék körül. Látványosabb volt, könnyebb volt meglepődnünk, jobban elkülönültek a stílusok. Hogy az angol topklubok kezdőiben alig játszanak angolok, hogy a spanyol és a francia élcsapatokban sem feltétlenül a spanyolok és a franciák dominálnak, ma már nem meglepetés. Mindennek van valami köze az identitáshoz, ami, úgy gondolom, visszahúzódott a nagy nemzetközi tornákra, például a világbajnokságra.

Az identitás kérdése, tehát az egyes nemzetekre jellemző stílusok, a játékosok habitusa, és annak élménye, hogy ezeket a stílusokat és habitusokat ütközni látjuk egy tornán, jó eséllyel inkább azoknak fontos, akik nem a saját válogatottjuknak szurkolnak. Akik viszont igen, azoknak teljesen mindegy, hogy milyen a játék, hogy sok-e a honosított vagy a bevándorló a csapatban, hogy ki az edző, hogy van-e stílus: a lényeg a győzelem. Ám, ha azokhoz próbálok szólni, akik a szurkoláson túl is keresik az élményt a fociban, akkor ezt egy pillanatra érdemes félre tenni.

Ha választanom kellene, hogy az elkényeztetett sztárokkal teletömött, pénzzel mesterségesen felpumpált topcsapatok küzdelmévé brandelt európai klubfutballt, vagy a Curaçaóval, Kanadával és a Zöld-foki-szigetekkel mérkőző nagyválogatottak meccseit kell néznem, ráadásul kényelmetlen időpontokban, akkor én az utóbbit választom. Nem az zavar, hogy nálam fiatalabb sportolók milliárdokat keresnek, sportkocsikra, modellekre és tetoválásokra költik a fizetésüket, és hogy mindig ugyanazt a pár csapatot kell néznem, hanem az, hogy ez a túlzottan is professzionálissá vált világ elvesztette a karakterét. Pontosabban nem tetszik a karaktere.

A klubfoci már nem a Raúlok, Tottik, Maldinik, Del Pierók és David Backhemek korszaka, akiknek a karrierje és a neve egybeforrt egy-egy klubéval. Helyettük most Vini Jr. van, Mbappé, meg Harry Kane, akiket persze lehet szeretni, de azért igazolnak csapatokhoz, hogy trófeákat nyerjenek, meg van Messi és Ronaldo, akik – vélhetően és remélhetően – a játék szeretete folytán képtelenek negyvenévesen visszavonulni, és még mindig ők számítanak a szupersztároknak a világeseményeken.

Látva Messi mesterhármasát az argentinok nyitómeccsén, talán nem is indokolatlanul. De szerintem alapvetően Messi már akkor sem volt a csúcson, amikor Argentína négy éve világbajnokságot nyert, Ronaldo, a foci Keith Richardsa pedig önálló entitásként lebeg a portugál válogatott felett, és folyamatos vita tárgyát képezi, hogy ez a jelenlét jó-e vagy sem. Én azt mondom, hogy jó. De talán azért, mert nem vagyok portugál. És az is jó, hogy van Messi, még akkor is, ha mondjuk Németország ellen nem fog mesterhármast lőni. Az, hogy talán utoljára láthatjuk őket a legnagyobbak között, olyan kegyelmi pillanat, amit csak a világbajnokság tud biztosítani. De ez csak a dolog egyik fele.    

Úgy gondolom, hogy alapvetően azért élvezünk különböző dolgokat az életben, azért keressük a különféle élményeket, azért fogadunk be műalkotásokat és azért beszélgetünk más emberekkel, mert keressük a világban a különbséget, a váratlant és az idegenséget. Közben látom, aktívan formálja a világunkat egy ezzel ellentétes erő is, ami a különbségek eltörlésére, az idegenségérzet megszüntetésére törekszik a biztonság, a béke, valamint – úgymond – a sokféleség jegyében, noha szerintem éppen ez utóbbi ellen dolgozik, és elnyomja az egyediséget.

Írhatjuk mindezt a tágabban értelmezett globalizáció és a politika számlájára, de én most megmaradnék a hétköznapi ember, a társadalmi szemmagasság szintjén. Ott ugyanis már megjelent az a fajta rossz közérzet, mely aztán átcsapódik a politikába is, és amelynek lényege, hogy a tágabban értelmezett globalizáció ugyan jó is lehet, de bőven hagy rossz szájízt is maga után. Háttérbe szorulnak azok a sajátos ízek és jellemzők – mindaz, ami tőlünk eltér –, melyek egyébként a tapasztalat és az önismeret fundamentumát képezhetik. A mindenkori labdarúgó világbajnokság azonban még mindig képes ezt a fundamentumot megszólítani. Teszi mindezt úgy, hogy a globalizációt is kiszolgálja, mert szurkolói élményt biztosít száz éve még nem létező nemzetek lányainak és fiainak, és pénzzel tömi ki e nemzetek labdarúgó szövetségeit.

Ahhoz, hogy a világbajnokság identitásképző és a különbségeket leplező eseménnyé váljon, kétségtelenül hozzájárul annak tornajellege, a meccsek sűrűségéből fakadó intenzitása. Ilyen szempontból nem lehet egy Bajnokok Ligája-szezonhoz mérni. És az is kétségtelen, hogy szakmailag alapvetően magasabb színvonalú az utóbbi – vagy akár bármelyik európai topliga első osztályú bajnoksága.

A válogatottakban a játékosok sokszor már fáradtak, mert hosszú szezonon vannak túl, és a csapatok összeszokottsága sem mérhető az egész évben együtt dolgozó klubokéval. Ebből fakadóan több hiba és nagyobb fokú fegyelmezetlenség jellemzi a vb-meccseket.

Ám ha elfogadjuk, hogy ezek a futballisták elsősorban a játék szeretetéért kezdtek el focizni, és nem csak a pénzért (ezért sírnak, ha kikapnak, vagy ha nyernek), akkor azt a megkerülhetetlen tényt sem szabad elfelejtenünk, hogy a válogatottban szereplés az adott játékosok lényegi identitását, a nemzeti hovatartozásukat szólítja meg. Mert még azok a marokkóiak vagy szenegáliak is, akik Franciaországban születtek, nevelkedtek és éltek, hajlandóak Marokkó vagy Szenegál válogatottjában játszani, mert ez szimbiózisban van az identitásukkal. Persze ez ügyben lehetünk cinikusak, és ez már nemcsak a foci, hanem történelem ügye is.

A sokféleség élménye, a hibákból fakadó drámaiság, a seregszemle intenzitása – nagyjából ebben látom azt, amiért a foci-vb-t szeretni lehet. Már ha a játék szeretetén túl bármit is indokolni kell. De azt is elismerem, hogy a jelenlegi futballközeg talán nem nekem szól, mert már jó ideje nem szurkolok semmilyen klubnak, és mióta a magyar válogatottat láttam világversenyen, különösebben más válogatottnak se. Legfeljebb erőteljesen szimpatizálok valakivel. De ez az én döntésem.

A mai futballszcéna nem kibicnek való vidék. De megkockáztatnám, hogy azok a dolgok, amelyekkel megvádoltam a kortárs labdarúgást, valójában mégis egyfajta identitás megélése felé tolják, kényszerítik a szurkolókat. Ennek a legdirektebb formája a sportfogadás. A globális futball tendenciái azonban enélkül is részvételre köteleznek és beszorítanak a szurkolók közé, akik akkor is élvezik a játékot, ha az éppenséggel nézhetetlenül szar, mert az érdek és a csoportidentitás megképezi a focinézés élményszerűségét.

Ettől, azt hiszem, még a FIFA sportpolitikája sem áll távol. Azzal ugyanis, hogy minél több válogatottnak és nemzetnek biztosítja a világeseményen történő részvételt és a szurkolás élményét, nem pusztán pénzt pumpál a sportágba, és nem csak reklámspotokat értékesít, hanem azt is eléri, hogy minél többen legyenek azok, akik nem azért szurkolnak, mert úgy döntöttek, hanem azért, mert, mondjuk így, nem tehetnek másképp. A kibicek pedig a kínálat felhígulása és a kizsigerelten rossz teljesítményt nyújtó játékosok miatt, illetve a taktika oltárán feláldozott látvány hiányában hoppon maradnak. Vagy igyekeznek megmártózni torna élményszerűségében, mint én.

 

Borítókép: Az argentin Lionel Messi szabadrúgásból megszerzi csapata harmadik gólját a 2026-os labdarúgó-világbajnokság J csoportja harmadik fordulójának Jordánia-Argentína mérkőzésén a texasi Dallas melletti Arlington AT&T Stadionjában 2026. június 27-én (MTI / AP / Julio Cortez).