Azt hiszem, közhelynek számít minden foci-vb elején leszögezni, hogy ez a torna sokkal rosszabb, mint az eddigiek, és hogy focinak annyi. Van ebben az állításban valami, de a helyzet az, hogy ez ugyanúgy igaz a klubfutballra is. Régen több volt a sztár, több volt az egyéniség, kevésbé voltak nemzetköziek a szurkológárdák, a csapatok, és egy picivel kevesebb pénz és kevesebb politika is volt a játék körül. Látványosabb volt, könnyebb volt meglepődnünk, jobban elkülönültek a stílusok. Hogy az angol topklubok kezdőiben alig játszanak angolok, hogy a spanyol és a francia élcsapatokban sem feltétlenül a spanyolok és a franciák dominálnak, ma már nem meglepetés. Mindennek van valami köze az identitáshoz, ami, úgy gondolom, visszahúzódott a nagy nemzetközi tornákra, például a világbajnokságra.

Az identitás kérdése, tehát az egyes nemzetekre jellemző stílusok, a játékosok habitusa, és annak élménye, hogy ezeket a stílusokat és habitusokat ütközni látjuk egy tornán, jó eséllyel inkább azoknak fontos, akik nem a saját válogatottjuknak szurkolnak. Akik viszont igen, azoknak teljesen mindegy, hogy milyen a játék, hogy sok-e a honosított vagy a bevándorló a csapatban, hogy ki az edző, hogy van-e stílus: a lényeg a győzelem. Ám, ha azokhoz próbálok szólni, akik a szurkoláson túl is keresik az élményt a fociban, akkor ezt egy pillanatra érdemes félre tenni.

Ha választanom kellene, hogy az elkényeztetett sztárokkal teletömött, pénzzel mesterségesen felpumpált topcsapatok küzdelmévé brandelt európai klubfutballt, vagy a Curaçaóval, Kanadával és a Zöld-foki-szigetekkel mérkőző nagyválogatottak meccseit kell néznem, ráadásul kényelmetlen időpontokban, akkor én az utóbbit választom. Nem az zavar, hogy nálam fiatalabb sportolók milliárdokat keresnek, sportkocsikra, modellekre és tetoválásokra költik a fizetésüket, és hogy mindig ugyanazt a pár csapatot kell néznem, hanem az, hogy ez a túlzottan is professzionálissá vált világ elvesztette a karakterét. Pontosabban nem tetszik a karaktere.

A klubfoci már nem a Raúlok, Tottik, Maldinik, Del Pierók és David Backhemek korszaka, akiknek a karrierje és a neve egybeforrt egy-egy klubéval. Helyettük most Vini Jr. van, Mbappé, meg Harry Kane, akiket persze lehet szeretni, de azért igazolnak csapatokhoz, hogy trófeákat nyerjenek, meg van Messi és Ronaldo, akik – vélhetően és remélhetően – a játék szeretete folytán képtelenek negyvenévesen...