Az agresszió a világ legrosszabb befektetése. Az ember bedobja a haragját a közösbe, és abban a szent meggyőződésben él, hogy az eredmény majd a másiknál jelentkezik: az ellenfélnél, a szomszédnál, a főnöknél, az anyósnál, a rivális nagyhatalomnál, esetleg ellenzéki politikai pártnál. Aztán eljön az éves vagy ciklikus elszámolás, és kiderül, hogy a veszteséget – kamatostul – az agresszor saját számláján írták jóvá. Az agresszió ugyanis bumeráng: minél nagyobb erővel hajítjuk el, annál pontosabban talál vissza – a feladó tarkójára.
Kórtörténet
Kezdjük a kellemetlen igazsággal:
A valóban erős ember nagyon ritkán ordít – mert, nincs rá szüksége, mint ahogy a valóban gazdag sem hordja az összes aranyláncát egyszerre. Az agresszió valójában a félelem díszegyenruhája. Fél az ember, hogy kicsi, hogy lemarad, hogy buta, hogy nem szeretik, hogy kiderül róla valami – és mivel a félelmet bevallani szégyen, inkább támad. Olcsóbb üvölteni, mint gondolkodni; a gondolkodáshoz ugyanis lélektükör is kell, az üvöltéshez csak torok. Ökölbe szorult arccal lármázni például a fesztültségek átmeneti kezelésére is jó – néhány percig.
A második ok a sértett hiúság, a fáradhatatlan kisiparos, amely a legapróbb karcolásból is képes teljes páncélzatot kovácsolni. A harmadik pedig a tehetetlenség: aki nem tud változtatni a sorsán, az legalább az ajtót berúgja. Az ajtó persze nem tehet semmiről. De hát valakinek fizetnie, bűnhődnie kell.
Menetrend a szakadékba
Első stádium: az ingerültség. Egyelőre csak fortyogás, csípős megjegyzés, dudálás a piros lámpánál, ordítozás a közlekedés lelassultabb és idősebb résztvevőivel. Az ember azt hiszi, ez temperamentum. Pedig egyáltalán nem az. Ez, kérem tisztelettel, a próbafűtés.
Második stádium: az ellenséggyártás. Mivel a harag üzemanyagot igényel, a haragvó ellenséget termel – ipari méretekben. Aki nincs vele, az ellene van; aki vele van, az gyanús, hogy miért. A világ leegyszerűsödik, és ez rendkívül kényelmes neki, csak éppen köze nincs a valósághoz.
Harmadik stádium: a hídégetés. Ez a leglátványosabb szakasz, tűzijátékkal, harsonaszóval. Felmondások tucatjai, barátságok megszakadása, szerződések érvénytelenítése visszamenőlegesen, és – nem utolsósorban – hadüzenetek megfogalmazása. A vérszomjas, kardot rántó hatalom ilyenkor a legboldogabb: végre történik valami, cselekvés van! A nép pedig ünnepel, mert a saját sértettségének és életének hibáiért elégtételt vesznek valakin – az ő nevében. A haragvó hatalom nem is sejti, hogy ekkor éppen a saját visszavonulási útvonalait gyújtja fel, az számára majd csak később derül ki.
Negyedik stádium: a magány. A hidak elfogytak, az ellenségek megmaradtak. A haragvó körülnéz, és nem talál senkit, akire haragudhatna, akin kitölthetné a dühét – kivéve persze a tükröt, de azt egyelőre még mindig nagy ívben elkerüli.
Ötödik stádium: a visszafelé elsülő fegyver. Az agressziónak nincs kikapcsológombja, csak célváltó szerkezete. Ha elfogyott a külső célpont, a külső ellenség, akkor marad a belső. Az ember ilyenkor kezdi el módszeresen szétszedni saját magát: az egészségét, a máját, a szívét, az alvását, a maradék eszét (ha volt ilyen), és az utolsó létező kapcsolatait. Amit haragnak indított, önfelszámolásként fejezi be – csak lassabban és rosszabb dramaturgiával.
Példák, tanítómesterek
A kocsmai verekedő, aki húsz év alatt mindenkit legyőzött, csak a saját fogsorát, ízületeit és családját nem tudta megtartani. Az irodai zsarnok, aki fél kézzel igazgatta rettegő beosztottjait, míg a másik kezével észrevétlenül a saját infarktusán dolgozott – és határidőre szállította is. Az autós, aki minden reggel megnyeri a sávváltási világbajnokságot, de minden este vérnyomáscsökkentővel áll dobogóra.
De minek is maradnánk névtelen archetípusoknál, amikor a történelem és a bulvár ilyen gazdag illusztrációs anyagot szállít?
Íme Mike Tyson, aki a világ legfélelmetesebb embereként kezdte, és maga ismerte el utólag: a düh volt a motorja – meg a fékhibája is. Legyőzött mindenkit, akit elé állítottak, csak azt az egyet nem, aki reggelente a borotválkozótükörből nézett vissza rá; a vagyon, a karrier és a szabadság rendre ennek az egy meccsnek lett a tétje. Vagy Mel Gibson, aki egyetlen dühöngő telefonhívás-sorozattal többet ártott a saját életművének, mint az összes kritikusa együttvéve – Hollywood évekre kiírta a szereposztásból, pedig ő csak őszinte volt (sajnos diktafonra, ami azóta szűkebb pátriánkban is divattá érett). És ott a modern iskola: Conor McGregor ketrecharcos, aki a provokációt és az ellenfél megalázását üzleti modellé fejlesztette, mígnem a modell elkezdte felfalni magát a terméket – előbb a sportteljesítményét, aztán pedig a megítélését.
Előbb csak megjelenik egy szó, amely embercsoportot jelöl, de már nem embert jelent: kártevő, féreg, pedofil sikkasztó, áruló. maffiózó. Azután menetrendszerűen jön a sérelem gondos üvegházi termesztése – mert a haragnak múlt kell, lehetőleg olyan, amelyért mindig más a felelős. Végül pedig a pártprogram helyét átveszi az ellenséglista, a vita helyét a leleplezés, és a politikus attól kezdve nem kormányozni akar, hanem győzni – lehetőleg naponta, óránként és lehetőleg valaki fölött. A hívek ilyenkor még tapsolnak. Nem sejtik, hogy a szótár, amelyet most más ellen szerkesztenek, egyszer majd őket is célba veszi – a történelem szótárai ugyanis mindig bővített kiadásban frissülnek.
McCarthy szenátor ellenséggyártó nagyüzeme évekig három műszakban termelt, amíg a gépezet – nyersanyaghiány okán – be nem darálta magát a tulajdonost is: a rettegett szenátor kegyvesztetten, negyvennyolc évesen itta magát a történelemkönyvek lábjegyzetébe. Nixon könyvelőket megszégyenítő buzgalommal vezetett ellenséglistát, lehallgatott, gyanakodott, bekerítette magát mikrofonokkal – és végül nem az ellenségei buktatták meg, hanem a saját magnószalagjai. Ritka az olyan politikus, aki ilyen lelkiismeretesen dokumentálja a saját önfelszámolását. Napóleon fél Európát legyőzte, mire észrevette, hogy a legveszélyesebb ellenfele a saját megállni-nem-tudása – végül Moszkva égő díszletei között érte utol. Mussolini, Kadhafi, Milošević – ugyanaz a dramaturgia: a kifelé irányított erőszak menetrendszerű hazaérkezése. A műfaj abszolút csúcsteljesítménye pedig a totális agresszió állama volt, amely tizenkét év alatt jutott el a világuralmi tervektől a berlini bunkerig – a történelem legdrágább szemléltetőeszköze arra, hogy a korlátlan agresszió végső célpontja mindig önmaga.
Az élettan egyébként szenvtelenül igazolja a tételt: a krónikus harag nem a célpontot betegíti meg, hanem a gazdáját. A stresszhormon nem olvassa el a címzést – ott pusztít, ahol termelték. A düh az egyetlen méreg, amelyet az ember maga állít elő, maga fogyaszt el, és a végén még csodálkozik is, hogy hat.
Urak, Önökön a sor
Mindezen példák után illendő meghajolni a műfaj vitathatatlan klasszikusai, „nagy öregjei”, a jakobinusok előtt, akik az agresszióból önmegsemmisítést gyártó üzemet a tökélyre fejlesztették – az erény nevében, ami külön pikantériája az ügynek. Mert ők nem gyűlöletből öltek, dehogy – szeretetből. Az emberiség iránti olthatatlan szeretetükből, amely sajnálatos módon az egyes emberekre már nem terjedt ki.
A recept egyszerű volt. Végy egy forradalmat, nemes eszmékkel. Iktasd ki az ellenséget. Ha elfogyott az ellenség, nevezd ki ellenségnek a szövetségest. Ha elfogyott a szövetséges, nevezd ki ellenségnek a barátot. A guillotine, ez a fáradhatatlan francia hivatalnok, hajnaltól napestig dolgozott, és mint minden jó hivatalnok, nem válogatott, csak (ki)iktatott: előbb a királypártiakat intézte el, aztán a mérsékelteket, aztán a radikálisokat, aztán a még radikálisabbakat. Párizs hozzászokott a taligák nyikorgásához, ahogy az ember a szemétszállítás menetrendjéhez szokik hozzá; a Place de la Révolution kövei között hetekig nem száradt fel a vér, és a környékbeliek panaszkodtak a szagra – nem az eszmére, arra nem illett… A vérpad tövében kötögető asszonyságok szemenként számolták a fejeket, mint a leejtett szemeket a kötésben; a Terror tízezreket iktatott ki, precízen, jegyzőkönyvvel, mert a mészárlás attól lesz igazán korszerű, hogy precízen adminisztrálják.
A sor végén pedig ott toporogtak maguk a jakobinusok, udvariasan előreengedve egymást. Danton a vesztőhelyéről üzent Robespierre-nek: utánam jössz – és a Megvesztegethetetlen, aki addigra mindenkit lenyakaztatott, aki figyelmeztethette volna, pontosan érkezett a megbeszélt találkozóra. Szétlőtt állkapoccsal, papírkötéssel az arcán vitték a saját gépezete elé, amely aznap is menetrend szerint közlekedett; a hóhér – tisztán szakmai megfontolásból – letépte a kötést, hogy ne akadályozza a munkafolyamatot, és a sikoly, amely ekkor felszakadt, volt a jakobinus diktatúra utolsó hivatalos megnyilatkozása. A forradalom felfalta saját gyermekeit, majd – mert a jó étvágy már csak ilyen – megette a szakácsot is, nyersen, körítés és fűszerek nélkül, és a tömeg ugyanúgy tapsolt, mint az összes korábbi fogásnál. Az étlap változott, modernizálódott, de az étvágy maradt a régi.
Ez a történelem legőszintébb teljesítményértékelése:
Epikrízis
Eddig tartott a könnyedség. Mert amiről itt szó van, az valójában nem anekdota, hanem diagnózis – egyénekre és közösségekre egyaránt érvényes.
Az agresszió és az önmegsemmisítés nem két külön jelenség, hanem ugyanannak a folyamatnak két üteme. Aki tartósan haragban él – emberrel, csoporttal, nemzettel, a világgal –, az nem az ellenfelét számolja fel, hanem önmagát: előbb a kapcsolatait, aztán az ítélőképességét, végül az egészségét és a jövőjét. És ami az egyénre igaz, az igaz a társadalmakra is: a gyűlöletre hangolt közösség nem megerősödik, hanem elfogy – belülről, csendben, miközben cinikusan és harsányan ünnepli saját erejét.
A veszély éppen abban áll, hogy a folyamat sokáig sikernek látszik.
Ezért érdemes időben eltanulni a legnehezebb mozdulatot: azt, amelyik elmarad. Mert a bumeráng visszarepül. Pontosan oda, ahonnan feladták. Ahogy a magnószalagok is.
Borítókép: Illusztráció / fotó: James Darell / Connect Images / Connect Images via AFP
Bejelentkezés