Vannak könyvek, amelyek nem harsány gesztusokkal, hanem finom mozdulatokkal alakítanak új irányt a prózában. Zsidó Ferenc A fák magukhoz húzzák az esőt című regénye ilyen mű: csendes, de következetes leszámolás azzal a sokszor mechanikusan újrajátszott „székely zsánerrel”, amely az erdélyi magyar irodalom egyik különös öröksége. A regény nem csupán megkérdőjelezi a borongós nosztalgiából és folklorisztikus gesztusokból épített világképet, hanem a saját közegére is rákérdez: mi marad a hagyományból, ha a közösségi rend lassan elpárolog? Ha valakinek regényben mondanám el a mai Székelyföld helyzetét, akkor ezt nyomnám a kezébe.
Zsidó Ferenc jó ideje meghatározó szereplője az erdélyi irodalmi közegnek, tanár, író, kritikus és szerkesztő, 2020 óta a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője. Prózaíróként 1998 óta publikál, szövegei vezető magyarországi és erdélyi lapokban jelennek meg. Regényeiben a krónikás hang fokozatosan egy árnyaltabb, antropológiai érzékenységgel dolgozó prózapoétikává alakult; A fák magukhoz húzzák az esőt eddigi legérettebb műve. Fontosabb kötetei közé tartozik a Szalmatánc (2002), a Csigaterpesz (2005) és a Huszonnégy (2017). Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Fiatal Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek és a Romániai Írók Szövetségének; munkásságát több szakmai díj és ösztöndíj ismerte el.
Amikor a közösség már nem tart meg
A 2024-ben megjelent regény tere egy apró falu, amely korántsem idilli térként jelenik meg – egy falu, amelyben az idő nem megáll, hanem elfolyik. Nincs romantizált múlt, nincsenek színes figurák, akik a Tamási-hagyományból kilépve dacolnak a modern világgal; itt a változás nem drámai törésként érkezik, hanem halk, szinte észrevehetetlen kopásként. A közösségi terek elnéptelenednek, a régi szokások szinte lopva tűnnek el. A falu így inkább metafora, mint konkrét hely: olyan tér, ahol a hagyomány már nem megtartó erő, hanem olyan valami, amit időnként még elővesznek, de már kevesen tudják igazán használni. A világ nem drasztikusan omlik össze — egyszerűen másképp kezd működni.
Amikor a közösség már nem tart meg
Desági Anti, huszonéves városi fiatal úgy dönt, hogy kiköltözik a nagyapja régóta üresen álló házába, mert úgy érzi, a lassan széteső városi életéből csak egy másik tempó és egy másik közeg tudja kimenteni. A falusi ház eleinte menedéknek tűnik: egy helynek, ahol az ember még megpróbálhat „újrakezdést” imitálni, ahol a csend működhetne rendként, de Anti hamar rájön, hogy a magány nem a szabadság, hanem a rend hiányának formája. Miközben próbál beilleszkedni, apró munkákat vállal, új kapcsolatokat épít, lassan kiderül számára, hogy a falu sem azt a megtartó közeget jelenti, amit a nagyapja történeteiből ismert, hanem csak egy másik tér, ahol ugyanúgy kívülállónak érzi magát. Kapcsolódási kísérletei — egy baráti gesztus, egy kölcsönkért szerszám, egy közösen megivott pálinka — nem közösséggé állnak össze, hanem próbálkozások maradnak, amelyekben mindig ott bujkál a finom távolságtartás. Anti végül nem kudarcot vall, hanem inkább felismer valamit: hogy a múlt struktúrái már nem tudják megtartani, az új világ pedig még nem kínál kapaszkodót, és ebben a lebegésben kell megpróbálnia valamilyen formát adni az életének.
A regény központi kérdése az, hogy mi történik a „tartással”, ha eltűnnek a közösségi minták, amelyek fenntartották azt. A szöveg szerint ugyanis a régiek tartása nem belülről fakadt, hanem egy közös rend tartotta össze olyan viselkedési mintákból, amelyek a mindennapokat szervezték, és amelyekhez mindenki igazodott. A modernitás ebben a regényben nem fenyegetés, nem ellenség, egyszerűen csak tény. A tartás egyéni döntéssé válik, és ez a döntés sokaknak nehéz teher: tudják, hogyan kellett volna élni valaha, de nem tudják, hogyan kell élni most.
Tamási Áron és a mitikus székelység távolodása
Tamási Áron világa gyakran lebeg a regény fölött, ám csak mint egy távoli felhőárnyék. Ott van a háttérben a nagy előd, aki a falut még mitikusan írta meg, ahol a közösség életvitele, ereje, kissé mágikus léte képes volt helyrebillenteni az ember életét. Nála a humor felszabadít, a transzcendencia megnyugtat. Zsidó Ferenc ezzel szemben a posztmitikus falut mutatja be: egy helyet, ahol már nincs, ami megnyugtasson. A transzcendencia legfeljebb a táj lassú rezdüléseiben érzékelhető, humor pedig csak annyiban akad, amennyit az irónia enged. A szöveg nem akarja megkerülni az örökséget, de nem is kívánja reprodukálni, mintha azt mondaná: a mitikus kornak vége, és ettől még élni kell. A regény egyik legnagyobb erénye a visszafogott narrátori hang. Zsidó Ferenc prózája olyan, mintha egy tapasztalt szerkesztő ritmusa diktálná: pontos, takarékos, mindig olyan, mintha még egy félmondatot tartana magában. A humor soha nem lesz cél, nem válik karakterparódiává, inkább halk megjegyzésként csúszik be a sorok közé. Az író szinte minden mondatával jelzi: a cél nem a folklór reprezentálása, hanem annak megmutatása, mi történik, amikor a világ már nem ragad rá a zsánerre.
Miért fontos ez a regény ma?
Zsidó Ferenc műve akkor jelent meg és akkor tartja magát, amikor a székelység kulturális reprezentációja még mindig zsánerbe merevedik: „góbé” humor, székely kapu, vendégmarasztaló pálinka, furfang, vidéki táj, idilli, egészséges környezet. Ehhez képest a regény más mutat meg: nem hangosan, nem provokatívan, hanem egyszerűen azzal, hogy az emberekre figyel, nem a toposzokra. Nem akarja megmondani, hogy milyen a székely, nem akar közösségi definíciót adni, hanem megmutatni akar: azt, hogyan élnek ma azok, akik még félig benne vannak a régi világban, de már a modernitás tempója is jelen van. Ez a könyv kevésbé a zsáner folytatása, mint inkább annak lezárása: Zsidó Ferenc műve nem akarja megváltani a vidéki világot, nem akarja visszahozni a régit, de nem is romantizálja a változást. A regény felmutatja, hogy a hagyomány mit jelent ma: nem kapaszkodót, nem identitást, hanem történeteket, amelyek lassan átalakulnak, mert egyszer nem lesz, aki továbbmondja őket.
Nem tragédia, nem panasz — hanem leginkább búcsú. És talán éppen ettől ennyire emberi.
Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőt (Gutenberg kiadó, Csíkszereda, 2024, 357 oldal)
Borítókép: Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőt / fotó: Gutenberg Kiadó
Bejelentkezés