Vannak könyvek, amelyek nem harsány gesztusokkal, hanem finom mozdulatokkal alakítanak új irányt a prózában. Zsidó Ferenc A fák magukhoz húzzák az esőt című regénye ilyen mű: csendes, de következetes leszámolás azzal a sokszor mechanikusan újrajátszott „székely zsánerrel”, amely az erdélyi magyar irodalom egyik különös öröksége. A regény nem csupán megkérdőjelezi a borongós nosztalgiából és folklorisztikus gesztusokból épített világképet, hanem a saját közegére is rákérdez: mi marad a hagyományból, ha a közösségi rend lassan elpárolog? Ha valakinek regényben mondanám el a mai Székelyföld helyzetét, akkor ezt nyomnám a kezébe.
Zsidó Ferenc jó ideje meghatározó szereplője az erdélyi irodalmi közegnek, tanár, író, kritikus és szerkesztő, 2020 óta a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője. Prózaíróként 1998 óta publikál, szövegei vezető magyarországi és erdélyi lapokban jelennek meg. Regényeiben a krónikás hang fokozatosan egy árnyaltabb, antropológiai érzékenységgel dolgozó prózapoétikává alakult; A fák magukhoz húzzák az esőt eddigi legérettebb műve. Fontosabb kötetei közé tartozik a Szalmatánc (2002), a Csigaterpesz (2005) és a Huszonnégy (2017). Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Fiatal Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek és a Romániai Írók Szövetségének; munkásságát több szakmai díj és ösztöndíj ismerte el.
Amikor a közösség már nem tart meg
A 2024-ben megjelent regény tere egy apró falu, amely korántsem idilli térként jelenik meg – egy falu, amelyben az idő nem megáll, hanem elfolyik. Nincs romantizált múlt, nincsenek színes figurák, akik a Tamási-hagyományból kilépve dacolnak a modern világgal; itt a változás nem drámai törésként érkezik, hanem halk, szinte észrevehetetlen kopásként. A közösségi terek elnéptelenednek, a régi szokások szinte lopva tűnnek el. A falu így inkább metafora, mint konkrét hely: olyan tér, ahol a hagyomány már nem megtartó erő, hanem olyan valami, amit időnként még elővesznek, de már kevesen tudják igazán használni. A világ nem drasztikusan omlik össze — egyszerűen másképp kezd működni.
Amikor a közösség már nem tart meg
Desági Anti, huszonéves városi fiatal úgy dönt, hogy kiköltözik a nagyapja régóta üresen álló házába, mert úgy érzi, a lassan széteső városi életéből csak egy másik tempó és egy másik közeg tudja kimenteni. A falusi ház eleinte menedéknek tűnik: egy helynek, ahol az ember még megpróbálhat...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.