Kevés kortárs magyar író pályáját lehet olyan következetes építkezésként szemlélni, mint Krusovszky Dénesét. Költőként indult, esszéket és kritikákat írt, majd szinte észrevétlen természetességgel vált a kortárs magyar próza egyik meghatározó szerzőjévé. Műveiben mindig ugyanazok a kérdések térnek vissza: mit kezd az ember a múltjával, hogyan rakódnak egymásra a személyes és a kollektív emlékezet rétegei, miként formálja identitásunkat a történelem, és vajon létezik-e valódi közelség egy olyan korban, amely látszólag minden kommunikációs lehetőséget megteremtett, de mégis egyre inkább az elszigetelődés felé sodor bennünket.
Legújabb kötete, A másik mozaik első pillantásra visszatérésnek tűnik egy korábbi műfajhoz, hiszen regények után ismét novellákat olvasunk, de valójában sokkal többről van szó. Ez a könyv nem egyszerű elbeszélésgyűjtemény, hanem tudatosan felépített kompozíció, amelynek darabjai ugyan önálló történetként is működnek, mégis egymásra vetülnek, visszhangozzák egymást, és fokozatosan rajzolnak ki egy olyan világot, amelyben a huszonegyedik századi ember legfontosabb tapasztalata talán már nem a szabadság, hanem a magány.
Regények után ismét novellák – egy következetes életmű
Krusovszky már első regényével egyértelművé tette, hogy nem egyszeri kirándulásról van szó. Az Akik már nem leszünk sosem megjelenésekor ugyan kedvező kritikákat kapott, mégis úgy érzem, hogy nem alakult ki körülötte az a szélesebb irodalmi visszhang, amelyet ez a kivételes regény megérdemelt volna. Szerintem az elmúlt tíz év magyar prózájának egyik legerősebb teljesítményéről beszélünk, amely egyszerre volt generációs regény, családtörténet, politikai látlelet és identitáskeresés.
A könyv különös ereje abban rejlett, hogy a személyes emlékezetből indult ki, és azt mutatta meg, hogy a történelem soha nem marad kívül az egyénen. Egy vidéki család múltja, egy elhallgatott bűn vagy egy félbemaradt beszélgetés ugyanúgy alakítja a jelent, mint a politikai rendszerváltozások vagy a társadalmi traumák. Krusovszky pedig ritka érzékenységgel mutatta meg, hogy a történelmi események nem dátumokban élnek tovább, hanem emberi kapcsolatokban. Éppen ezért tartom ma is az utóbbi évtized egyik legjobb magyar regényének, olyannak, ami hosszú időre az olvasóval marad. Vannak könyvek, amelyek olvasás közben nyűgöznek le, és vannak olyanok, amelyek hónapokkal később kezdenek igazán dolgozni bennünk – az Akik már nem leszünk sosem egyértelműen az utóbbiak közé tartozik.
A második regény, a Levelek nélkül más irányba mozdult el. Kevésbé épített történelmi rétegekre, inkább a jelen társadalmi és ökológiai bizonytalanságait vizsgálta. Egy alföldi város lassú szétesése, a természet megváltozott működése, a kapcsolatok kiüresedése és a szereplők állandó egzisztenciális bizonytalansága egyszerre rajzolták ki azt a világot, amelyben már nem lehet biztos kapaszkodókat találni. Ez a regény is azt bizonyította, hogy Krusovszkyt nem a cselekmény fordulatai érdeklik elsősorban, hanem azok az alig észrevehető repedések, amelyek egy ember életében lassan, szinte hangtalanul jelennek meg.
Novellák, mozaikdarabok
Az idén tavasszal megjelent, A másik mozaik című novelláskötet (mozaik)darabjai bizonyos szempontból utóbbi regény kisebb folytatásainak is tekinthető: ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, csak más formában.
A kötet címe első pillantásra egyszerűnek tűnik, valójában azonban pontos kulcsot ad az egész könyvhöz. A mozaik mindig töredékekből épül fel, egyetlen darab önmagában jelentéktelennek látszik, de a többi mellé kerülve új értelmet kap. Krusovszky novellái is ilyenek: nincs közöttük hagyományos értelemben vett ciklus, nincsenek visszatérő főszereplők vagy folytatólagos történetszálak. Mégis ugyanazok a kérdések, ugyanazok a lelkiállapotok és ugyanazok a hiányok kapcsolják össze őket: egy-egy mellékszereplő gesztusa, egy mondat ritmusa, egy váratlan csend vagy egy félbehagyott beszélgetés ismerősnek hat a következő novellában, mintha ugyanannak a világnak egy másik utcájába fordulnánk be.
És ebben rejlik Krusovszky prózájának egyik legnagyobb ereje: rendkívüli érzékkel figyeli meg a hétköznapok apró rezdüléseit. Egy elhallgatott telefonhívás, egy félrenézés, egy jelentéktelennek tűnő tárgy vagy egy hosszabbra nyúló csönd sokkal többet árul el szereplőiről, mint egy hosszan kibontott lélektani elemzés.
A novellák ritmusa is ezt követi. Nem sietnek, inkább lassan építkeznek, hagyják, hogy az olvasó maga fedezze fel a történetek mélyebb rétegeit. Ez a visszafogottság elsőre talán távolságtartónak tűnhet, valójában azonban éppen ettől lesznek hitelesek ezek az elbeszélések.
A legnagyobb közös élmény: az egyedüllét
Ha egyetlen fogalommal kellene jellemezni A másik mozaik egészét, azt mondanám: magány. Nem romantikus értelemben vett magányról van szó, és nem is kizárólag fizikai elszigeteltségről.
Mintha minden kommunikáció csupán felszíni lenne, miközben a valódi kérdések kimondatlanul maradnak. Ez a felismerés különösen aktuálissá teszi a kötetet, hiszen a közösségi média, az állandó online jelenlét és a korlátlan kommunikáció korában talán soha nem voltunk ennyire elérhetők – és talán soha nem voltunk ennyire magányosak sem.
Krusovszky nem moralizál ezen. Egészen pontosan nem önti az arcunkba, nem mondja ki, hogy régen minden jobb volt. Egyszerűen megmutatja azt az életformát, amelyben a kapcsolatok lassan elvékonyodnak, az emberek pedig fokozatosan saját belső világuk foglyaivá válnak. És talán ez a kötet legnagyobb teljesítménye: úgy beszél erről a mindannyiunkat érintő tapasztalatról, hogy közben egyetlen pillanatra sem válik didaktikussá.
A másik mozaik így lesz nemcsak a magány történeteinek gyűjteménye, hanem annak bizonyítéka is, hogy a 21. századi ember életét már nem a teljesség, hanem a hiány ritmusa szervezi – és mi ebben a hiányban pontosan és egyszerűen magunkra ismerünk.
Borítókép: YouTube / Magvető Kiadó
Bejelentkezés