A tavaszi parlamenti választások után szinte rögtön megjelentek a NER-traumák és -sebesülések „meggyógyításának” elképzelései a politikai szférában és félnyilvános terekben egyaránt. Az abúzusról, traumáról és áldozatiságról szóló beszéd nem újkeletű a politikában: különféle emancipációs mozgalmaknak évtizedekkel ezelőtt részévé vált, annak ellenére, hogy ugyanezen emancipációs törekvések egyes képviselői éles kritikát fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban.
A bántalmazás, trauma és gyógyulás retorikája a választások után
A parlamenti választások óta egyre hangsúlyosabbá vált a közéletben a NER éveinek traumaként, sebesülésként és áldozatiságként történő keretezése. A közösségi médiát elárasztotta az érzésekről folyó beszéd: rengetegen osztották meg érzelmi megpróbáltatásaikat és a pszichiáterükkel való beszélgetésüket a választások után. Megjelentek a NER által okozott „sebek” „gyógyulásáért” indított kezdeményezések, amelyek közös tánccal vagy járdára rajzolással igyekeztek „túllépni” a megrázkódtatáson.
A traumáról és sebesülésről szóló beszédet úgynevezett szakértőként megszólaltatott szereplők is legitimálták. Egy korábban közéleti szerepet nem vállaló pszichiáter több liberális médiumban térítette el a politikát a személyes érzések szintjére. Megállapítása szerint az ország lelkiállapotát tartós sérülések, bizalomvesztés és feldolgozatlan veszteségek jellemzik, mivel a megelőző korszak dinamikái egy bántalmazó kapcsolathoz voltak hasonlatosak, a NER 16 évét ezért először „el kell gyászolni.” Két szociológus „közösségi archívumba” kezdett személyes történeteket gyűjteni arról, hogyan élték meg az emberek a 2010 utáni politikai korszakot, és ezekben a beszámolókban nyilatkozatuk szerint erősen jelen vannak a veszteség, a feszültség és a mindennapi élet átalakulásának élményei.
Az abúzus és a traumák retorikája a Tisza-kormány retorikájában is központi szerepet kapott.
A támadó hangvételű, becsmérlő minősítésektől nem mentes beszédben visszatérően jelent meg a NER-korszak segítségre szoruló, kiszolgáltatott áldozatainak retorikai alakzata, ezzel összefüggésben hangsúlyosan szerepeltek a cserbenhagyás, a kimondatlan fájdalom és a feldolgozatlan, elvarratlan sebek motívumai. A miniszterelnök kiemelte továbbá a megalázás, a magára hagyottság, a megbélyegzettség és az ellenségként való kezeltetés élményét. A miniszterek közül többek közt Ruff Bálint és Tarr Zoltán is érzelmileg telített (előbbi esetében erősen indulatos) megnyilvánulásokban jelenítették meg a korábbi kormány által abuzált ország képét. Ezek a megnyilvánulások a közéleti viszonyok értelmezését érzelmi és patologizáló keretbe helyezték.
Kinek a sebei számítanak itt és most? A trauma-narratíva mint reprezentációs politika
Először is: a trauma sajátossága, hogy pszichés következményei nem vezethetők le közvetlenül az azt kiváltó esemény súlyosságából. Ha már a pszichológia és pszichiátria bekerültek a diskurzusba, érdemes lenne észben tartani, hogy ugyanaz az esemény különböző emberekben egészen eltérő hatást válthat ki, attól függően, milyen világképpel, elvárásokkal, normákkal és tapasztalatokkal rendelkeznek. Például aki úgy nőtt fel, hogy a biztonság és a testi integritás magától értetődő jogként soha nem volt adott számára, olyan helyzeteket is természetesnek élhet meg, amelyeket mások súlyos sérelemként értelmeznek. Mások viszont egy korábban megszokott elismerés vagy státusz elvesztését is súlyos támadásként élhetik át. A közéleti konfliktusok során ezért fel kellene vetni azt a kérdést, mely normák sérültek, és ki milyen elvárásokból kiindulva nevezi meg saját tapasztalatát traumaként.
Még fontosabb kérdés, hogy kik azok, akik képesek bejelenteni igényüket a traumatizált egyén státuszára. A jelenlegi áldozati diskurzus szereplői túlnyomórészt azok közül kerülnek ki, akik a NER időszakában is aktív résztvevői voltak a politikai életnek, akár pártpolitikai, akár „civil” ellenzéki pozícióban, de sokan közülük már a NER előtt is részt vettek a közügyekben az akkori hegemonikus blokk részeként. A nyilvános szférában történő részvétel önmagában is kiváltságos helyzetet jelent: olyan erőforrásokhoz (többek közt személyes és intézményi kapcsolatok, szakértőként elismertetett hálózatok, a politikai diskurzus ismerete, beleértve az áldozati retorikát) való hozzáférést biztosít, amelyek lehetővé teszik a sérelmek kifejezését és elismertetését. Habár a jelenlegi diskurzusban gyakori toposz, hogy az egész ország áldozattá vált (kivéve természetesen a volt kormánypártok tagjait és szimpatizánsait), mégis a politikai nyilvánosságot korábban is aktívan alakító szereplők emelkednek ki az áldozati pozícióra benyújtott igények terén. A traumadiskurzus nyilvánvalóan reprezentációs küzdelem is.
Felmerül tehát a kérdés, hogy azok szenvedték-e el a legsúlyosabb sérelmeket, akik hosszú éveken-évtizedeken át ellenzéki pozícióban politizáltak, vagy azok, akik a nyilvánosságban semmilyen módon nem jelentek meg? Azok az egyének és csoportok, akik soha nem kapcsolódtak ehhez a szférához, gyakorlatilag nem rendelkeznek semmilyen lehetőséggel saját veszteségeik elbeszélésére: ezek a sérelmek csak akkor válhatnak témává, ha valamilyen politikai küzdelembe becsatornázzák azokat. Mindezen a képviseleti logika sem változtat sokat. Például az identitásalapú (többek közt „LMBTQ” vagy nőjogi) követeléseket az általuk állítólag képviseltek jelentős része elutasítja, hiszen azok kevéssé állnak kapcsolatban hétköznapi problémáikkal. Felmerül a kérdés, ki a nagyobb „áldozat”: azok a szervezetek, amelyeknek a követeléseit a NER a korábbi kormányokhoz képest háttérbe szorította, vagy azok az „egyszerű” emberek, akik nevében ezek a szervezetek úgy szólaltak meg, hogy sosem kérdezték meg őket arról, mi is javítana pontosan az életükön? Azért is emeltem ki az „LMBTQ” és nőjogi szervezeteket, mert a választások után ezek voltak az elsők közt, amelyek bejelentették igényüket arra, hogy az új kormány osszon nekik lapot a „megújulásban”, míg az általuk állítólag képviseltek továbbra sem szólal(hat)nak meg.
Ezek korántsem új vagy kizárólag a magyar politikai helyzetre jellemző jelenségek: amerikai kontextusban például Catherine Liu is részletesen elemezte, hogy a trauma köré épülő közéleti kultúra a „liberális” (hazai kifejezéssel inkább progresszív) elit egyik legfontosabb legitimációs eszköze, politikai küzdelmekben bevetett fegyvere. A traumadiskurzus egyrészt háttérbe szorítja az objektív materiális problémákat és elfedi a jelenlegi gazdasági-politikai rendszerben elkerülhetetlenül jelen lévő társadalmi antagonizmusokat. Másrészt olyan értelmezési keretet hoz létre, amelyben a sérültség nyilvános bemutatása előnnyé válhat, és meghatározhatja a hozzáférést az elismeréshez és az erőforrásokhoz. Liu kiemelte, hogy a traumakultúra köré jelentős iparág épült ki (akadémiai, média- és NGO-szereplőkkel), amely a szenvedés elbeszélését nemcsak erkölcsi tőkévé, hanem materiális erőforrássá is alakítja.
A mi gyógyító kormányzásunk, az ő beteg hatalmaskodásuk
éles határt húz a vélelmezett elkövetők és áldozatok közé. Ezzel szemben az elmúlt bő másfél évtizedben számtalan együttműködés, alkalmazkodás, intézményi kapcsolat fűzte össze a kormánypárti és az ellenzéki tábor politikai, tudományos és kulturális szcénáját is. Ennek ellenére a választások után számos, korábban hallgató vagy együttműködő akadémiai szereplő állt elő áldozati narratívájával. Kockázat már nincsen, viszont be lehet gyűjteni az áldozat-státuszt és a vele járó erkölcsi tőkét, amelyet adott esetben konkrét lehetőségekre lehet beváltani.
Emellett a korábbi ellenzéki térfél (beleértve a „civil”, tudományos és kulturális holdudvart) szintén politikai hálózatként működött (és működik azóta már kormányszimpatizánsként), amely saját intézményeiben szintén erőteljes kizárási mechanizmusokat működtetett (és működtet). E hálózatban az intézményi pozíciók, a források, a megszólalási lehetőségek és a szakmai elismerés elosztásában a minőség és a teljesítmény helyett sokkal nagyobb szerepet kapott (és kap) a hálózathoz való hűség (személyes és ideológiai szinten is). Ez a tudományos, kulturális és NGO-szcéna nem díjazza, sőt bünteti a kritikát és a kritikai attitűdöt. Számos nyilvános lejárató kampány, szervezett kiközösítés vagy lincshadjárat is előfordult, amikor valaki e hálózat érdekeit sértette annak dogmáitól való eltéréssel. Minthogy ezek a hatalmi visszaélések a NER éveiben történtek, ezért az „abuzáló” kormány és „abuzált” ország szembenállásának logikája szerint ezek a jelenségek a NER bűneinek tekintendők? Vagy inkább olyasfajta hatalmi küzdelmeknek, amelyek különböző politikai táborokban és intézményi közegekben is megjelenhetnek és meg is jelennek?
Mindez rávilágít arra, hogy
A politika természetéből fakadóan érdekek, értékek és hatalmi törekvések ütköztetésének terepe. Létezik számos esetben hatalmi visszaélés, intézményi fölény és korrupció. Ettől azonban politikai erők küzdelmében teljesen téves az a kép, amely szerint az egyik oldalon kizárólag ártatlan áldozatok, a másikon pedig kizárólag erkölcsileg elítélendő elkövetők állnak. A politikai szereplők azért politikai szereplők, mert maguk is erőforrásokért, befolyásért és nyilvánosságért versengenek. Saját intézményeik, médiájuk, szakértői hálózataik és kulturális köreik révén ők is rendelkeznek hatalommal, még ha nem is állami hatalommal. (Ami a civil holdudvart jelenti, szükséges volna különbséget tenni a politikai mező és például a tudományos és kulturális mező logikája között, azonban a politikai mező logikája legkésőbb a 2000-es évek közepére maga alá gyűrte a kultúrát és a tudományt, a NER hegemóniaépítése valójában válasz volt erre.)
Amikor egy politikai közösséget vagy annak támogatóit az elkövető szerepébe helyezik, azzal azt is sugallják, hogy maga a politikai álláspont hordoz valamilyen megengedhetetlen erkölcsi bűnt. Ez lehetetlenné teszi az adott politika politikai értékelését azáltal, hogy erkölcsileg elítéli és kizárja a közélet legitim eszméi és szereplői közül.
A politika pszichológiai fogalmakon keresztül történő értelmezése persze nem újkeletű: a liberális-baloldali „elemzésekben” gyakran bukkan fel például, hogy a jobboldali politikát a jobboldali politikusok és/vagy szavazók vélt pszichés patológiáira vezetik vissza. E patologizálás értelmében az ellenfél nem más érdekeket képvisel vagy más politikai célokat követ, hanem beteg, ezért illegitim szereplőnek tekintendő. A traumatizált áldozat és a bántalmazó elkövető diskurzusának ugyanez a funkciója: a morális minősítés és a legitimáció megvonása. Ebből következik a múlt teljes eltörlésének vágya: az előző politikából semmi nem maradhat a „rendszerváltásként” felfogott kormányváltás után.
A mi szent traumánk, az ő nevetséges siránkozásuk
A miniszterelnök éveken át állami és félállami pozíciókat töltött be családjának köszönhetően a NER-ben, és politikai pályáját is ezen a közegen belül alapozta meg. Számos további meghatározó kormánypárti szereplő hasonló utat járt be. Mindez nem a NER-rel szembeni kritikát hitelteleníti, hanem a Tisza-párt és tábor által megrajzolt erkölcsi szembenállást.
Egy 2024 tavaszán ismertté vált, számos forrás által hitelesített 2020-as rendőri jelentés egy rendkívül heves házastársi konfliktusról számolt be, amely során Varga Judit az ablakon át próbált meg elmenekülni, Magyar Péter pedig megpróbálta ezt megakadályozni. Később Varga Judit maga is részletesen beszélt a kapcsolatukban tapasztalt lelki nyomásról és zsarolásról, valamint saját rettegéséről. Mindez nem elég a végleges igazság megállapításához, azonban mindenképp vet fel komoly kérdéseket, az új kormánypárt áldozati retorikájának hamisságán túl is. A családon belüli erőszak és az áldozatok melletti feltétlen kiállás fontosságát régóta hangsúlyozó progresszív szcénából viszonylag kevesen mutattak érdeklődést ezek iránt az állítások iránt. A választások után a nőjogi NGO-k ráadásul kifejezetten gyorsan környékezték meg az új kormányt az együttműködés lehetőségét keresve, cseppet sem törődve azzal a gyakran hangoztatott állításukkal, hogy mindig hinni kell az áldozatoknak.
Szimbolikussá vált viszont a kegyelmi ügyből kinövő politikai narratíva, ami jól mutatja, hogyan kapcsolódik össze az áldozatiság retorikája a hatalmi legitimációval. A fentebb említett miniszterelnöki expozé a vérző sebek képét alátámasztandó külön kiemelte a gyermekvédelmi intézményekben bántalmazást és szexuális visszaélést elszenvedett áldozatokat. Ezt akár szép és fontos gesztusként is fel lehet fogni. Értelmezéséhez azonban szükséges figyelembe venni, hogy ez az ügy a tiszás kampány központi motívumává vált. Az áldozatok szenvedése nem csupán egy súlyos társadalmi probléma bizonyítékaként jelent meg, hanem egy olyan politikai narratíva részeként, amely szimbolikus és közvetlen módon a korábbi kormányt az elkövető, az azt leváltani igyekvő tábort pedig az áldozatok szerepével asszociálta. A kampány során az akkori ellenzék által alkalmazott eszközök pedig nem mindig tanúskodtak arról, hogy az elsődleges szempont a valódi áldozatok védelme, anonimitása és érdekeinek figyelembevétele lett volna, miközben a gyermekekkel szemben elkövetett bűncselekmények egy tágabb politikai narratíva legitimálásának eszközévé váltak.
kifejezetten a bosszú, az erőszak és a megalázás vágyával kapcsolódik össze. Ez a miniszterelnöki beszédben is tetten érhető volt. E revans-hangulat eredményeképp a közbeszéd soha nem látott mélységeket ért el: a gyűlölet, a bosszúvágy, a becsmérlés és az erőszak nemcsak a közösségi médiában ölt extrém formákat, hanem a valós térben is: családi és baráti kapcsolatokat mérgez meg, életveszélyes fenyegetésekhez, utcai támadásokhoz vezet. A kormánypárt nemhogy nem igyekszik csillapítani, hanem folyamatosan hergeli az indulatokat, és nemcsak a volt kormánypártok tagjai és szavazói iránt, hanem mindenki iránt, aki nem fogadja feltétlen tisztelettel a jelenlegi kormánypárti törekvéseket. És ha már a traumából való gyógyulás nevében szólalnak meg ezek a szereplők, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a jelenleg kisebbségbe került nem tiszás tömeg sérelmeit nem jogos traumaként, hanem kigúnyolandó vergődésnek könyvelik el, például a fideszes könnyek gyűjtésére szolgáló üvegek mutogatásával.
A felelősség kérdésének felvetése messzire vezetne: körkörösen megújuló, önmagát erősítő dinamikákról van szó. Az egyik politikai tömb hatalomra kerülésével múltbéli sérelmeire hivatkozva megalázza és illegitimnek minősíti a másik politikai tömböt, majd utóbbi ebből meríti saját áldozati identitását és erkölcsi felhatalmazását, és amikor ismét hatalomra jut, megismétlődik az egész új szereposztásban. Most is ugyanennek a szerepcserének vagyunk szemtanúi, és ez semmivel sem ízlésesebb, mint az, ami 2010-ben következett be és folytatódott hosszú éveken át. A felelősségek megállapításához nagyon sokat kellene az időben visszamenni, valójában a valódi rendszerváltásnál sem lenne elég megállni.
Mindezek szintén nem kizárólag magyar vagy félperifériás jellegzetességek. Az áldozati identitás és az agresszió jellegzetes összekapcsolódásáról számos szerző írt már (részben) más kontextusban. Susan Faludi az áldozati jogosultságérzésből táplálkozó agressziót a különféle identitáspolitikákat egyaránt jellemző veszélyforrásként írta le. Wendy Brown már States of Injury című kötetében rámutatott, hogy a sérülés köré szerveződő identitások erkölcsi tekintélyüket és politikai legitimitásukat múltbeli sérelmekre építik, ez pedig kijelöli személyes és politikai stratégiáikat is. Amikor a sérelem identitásképző erővé válik, az elkerülhetetlenül együtt jár a ressentiment és a morális felsőbbrendűség érzésvilágával. E pusztító jelenségnek vagyunk most ismét szemtanúi.
A mi nemzeti egységünk, az ő megosztó hergelésük
Mindezek mellett egy alapvető belső ellentmondás is megjelenik ebben a trauma-és-bosszú-diskurzusban:
Retorikájában minduntalan összecsúsztatja a nemzeti egységet a politikai többséggel. Az egységet nem a minden állampolgárt összekötő minimummal, hanem saját politikai narratívájával és törekvéseivel azonosítja: emlékezhetünk, hogy pont ugyanezt csinálták a korábbi kormánypártok is. E retorika értelmében a Tisza politikai irányvonalához kell igazodnia mindenkinek, aki a nemzet része akar lenni. Hasonló problematikát fejez ki az angolszász hagyományból ismert jogelv, hogy a házasságban a férj és a feleség egy jogi személy, és ez a személy a férj. Ez a 18. században összefoglalt doktrína arra mutat rá, hogy az egység nyelve gyakran az uralmat, a hatalmi különbségeket fedi el.
A fentebb leírt diskurzív stratégiák összessége nem feltétlenül tudatos, inkább egy tanult és újrahasznált politikai diskurzusnak tekinthető, amely valós társadalmi feszültségekre épül, azonban saját magát is aláássa. A sérelempolitika valószínűleg Magyar Péter valós megéléseiből táplálkozik, ahogy például a berlini látogatásán megejtett sajtótájékoztatón személyes sérelmeinek hosszú perceken át zajló indulatos taglalása is sejteti, amit a Spiegel is érzelmi kitörésként és dühös nekilendülésként értékelt. A személyes habitus és a politikai stratégia több szinten összekapcsolódik itt: úgy tűnik, Magyar nemcsak ráérzett a 2020-as évekre felerősödött ressentiment-érzésvilágra, ami a NER-rel szembenálló tábort összekötő ideológiapótlék lett, hanem személyiségénél fogva természetes megszemélyesítőjévé vált annak. A politikai és a személyes szféra határa persze nem az utóbbi időkben kezdett el elmosódni: e határ feloldódásának a trauma-és-bosszú diskurzusa egyszerre következménye és előremozdítója.
A „Ki a NER legnagyobb áldozata?” típusú versengés ezért nem mellékjelenség, hanem a politikai küzdelmek egyik alapvető szervezőelve. Ezt a szervezőelvet azonban belső ellentmondás feszíti: minél erőteljesebb a sérülés hangsúlyozása és a viszontagresszió, annál nagyobb lehetőség nyílik a korábbi kormányzati szereplők számára saját áldozati narratíváik felépítésére. Ez a dinamika éppen nem közelebb visz a szembenézéshez, hanem lehetőséget ad az előző rezsimnek, hogy saját újonnan igazolt áldozatiságával elkerülje azt.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök napirend előtt szólal fel az Országgyűlés plenáris ülésén 2026. június 9-én / fotó: MTI/Bruzák Noémi
Bejelentkezés