A Tisza áradásában a kezdetektől jelentős szerepet játszik a női választók mozgósítása, amihez a kommunikációs stílus, fókusz és csatornák megválasztása is jelentős mértékben hozzájárul. A női közönség célzott megszólításától elválaszthatatlan a Tisza, pontosabban Magyar Péter és Radnai Márk személyes, sőt intim jellegű politikája, amely gyökeres, már-már forradalmi változást hozott a politika lényegének felfogását illetően.
Állampolgárokból rajongók és valóságshow-nézők: a politika felforgatása
A hazai politikai életben szokatlannak számít, hogy egy párt vezető szereplői olyan mértékben és módokon jelenjenek meg női magazinokban és bulvárlapokban, mint ahogy azt a Tisza esetében láthatjuk. A Story és a Marie Claire számos cikkében a tiszás politikusok körülrajongott szexi rocksztárként jelennek meg, akikbe nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon is tömegek szerelmesek. A Tisza láthatóan nyitott ezekre a megjelenésekre: Radnai Márk például nemrég a Marie Claire kreatív, tehetséges és sikeres férfiakat bemutató interjúsorozatának keretében szólalt meg.
Politikusok természetesen korábban is adtak interjút női magazinoknak, ahogy Orbán Viktor esetében is volt erre példa. Nem újdonság a politikai bulvár tágabb műfaja sem, amely a politikusok magánéletét és személyes történeteit állította és állítja a középpontba. Az újdonság a Tisza esetében abban áll, hogy politikusai úgy tűnnek fel ezekben a médiumokban, mint a film- vagy rocksztárok, nem pedig mint politikusok.
A női magazinok és bulvárlapok persze inkább csak jeleznek és felerősítenek egy jelentős politikai átalakulást, mintsem annak elsődleges terepei lennének: a fő hajtóerőt a „közösségi” média szolgáltatja. Magyar Péter politikai tevékenységének egyik meghatározó eleme a közvetlen, személyes kapcsolat érzetét keltő facebookos kommunikáció, ahogy azt rajongói és kritikusai egyaránt rendszeresen kiemelik. A miniszterelnök Facebook-profilja sokkal inkább emlékeztet egy életmód-influenszerére, mint egy politikuséra: elsősorban személyes fotókat, érzéseket, megéléseket, benyomásokat és a kulisszák mögötti „elkapott pillanatokat” oszt meg saját magáról. Folyamatosan jelen van a közösségi médiában, élő valósgáshow-hoz hasonlatosan közvetíti életét, és úgy tűnik, nincs olyan poszt, ahol ne jelenne meg kommentelni. Követői így nemcsak azt érezhetik, hogy közvetlen kapcsolatban állnak a politikussal, hanem a végeérhetetlen szappanoperák és valóságshowk megbízhatóságát tapasztalhatják meg folyamatos jelenléte által.
Ennek az újfajta politikai stílusnak köszönhetően már a választások előtt megjelentek olyan fan fictionök, azaz rajongók által írt fiktív történetek, amelyek Magyar Pétert és Radnai Márkot romantikus és erotikus fantáziák főszereplőivé tették. A jelenség a populáris kultúrából ismert rajongói kultúrák logikáját követte: a politikusok idealizált karakterekként jelentek meg, akik köré különféle, a közélettől többnyire független fantáziák és fikciók épültek. Nem alaptalan tehát a Story és a Marie Claire állítása, miszerint valódi rajongói dinamikák alakultak ki körülöttük.
A politikában megjelenő személyes aspektus szintén nem új jelenség:
A személyes már nem egyszerűen kiegészíti a politikait (azaz nem a politikai képviselet erejét szavatolja), hanem egyre inkább bekebelezi azt. Az intim és a politikai szféra összecsúsztatása jelentős mértékben hozzájárult a Tisza táborában kialakult rajongói attitűdhöz, amelynek a fan fictionök és szerelmes kommentek csak szembeszökő példái. Ez nem egyszerűen egyéni stílus vagy politikai stratégia kérdése: a politika homlokterébe kerülő személyesség a politika lényegét forgatja fel.
Filmszínház az egész Tisza, és filmszínész benne minden férfi és nő: a politika mint függőséget okozó szappanopera
A privát szféra politikává emelése szorosan kapcsolódik a Tisza abszolút filmszínház néven elhíresült tudatos teatralitásához.
A politika valóságshow-vá változtatásában a felhasznált kommunikációs csatornákon túl nyilvánvalóan fontos szerepet játszik ugyanis a dramaturgia, az előadásmód, a fikciós világ felépítése. Nem túlzás Radnai és Magyar állítása, miszerint a parlamenti közvetítéseket és általában a politikai életet folytatásos Netflix-sorozatként követi a közönség, hiszen rengeteg fogyasztó maga is megfogalmazza ugyanezt a személyes viszonyulást. A választások óta felnőtt emberek írták le hozzászólások sokaságában, hogy a politika korábban „nem ütötte meg az ingerküszöbüket”, de most „hírfüggők” lettek, akiket „felvillanyoz” a közösségi média „dinamizmusa”, és végre azt érzik, hogy a politika már nem tőlük „távoli színház”. A hasonló beszámolók tanúsága szerint a politikai élet iránti függőséget a részvételiség érzete, a színházszerű és egyben testközeli cselekmény és a folyamatosan áradó posztok, a dinamizmus okozza.
Habár számos fogyasztó a korábbi politikai apátiát felváltó felszabadító fordulatként, gyakran vallomásos hangnemben írja le a „politikába” történő bevonódását, a függőség távol áll a tudatos állampolgárság és a demokratikus részvétel erényeitől. A politikai életben is arról van szó, akárcsak a showbusiness és a „közösségi” média világában, hogy a tartalomkészítői oldal folyamatosan új ingereket, érzelmeket, feszültséget, konfliktusokat, katarzisokat és fordulatokat kínál, a fogyasztói oldal pedig egyre újabb tartalmakat vár, ezért újra és újra visszatér. A politikai kommunikáció így fokozatosan átveszi a szappanoperák, a valóságshow-k és a „közösségi” média működési logikáját: a figyelem fenntartása önálló céllá válik. Ennek következménye a Byung-Chul Han által is elemzett sorozatdarálás (binge watching) kortünete, azaz az egymást követő tartalmak megszakítás nélküli fogyasztása, ami folyamatosan leköti a figyelmet, ezzel kiszorítja a reflexiót és a kritikai gondolkodást.
A „hírfüggő” számára nem annyira az igazság keresése, mint inkább a külső érzelmi szabályozás, a bizonytalanság csökkentése, az identitás megerősítése, a történet követésének élménye, a szereplőkkel való azonosulás és a közösségi részvétel érzése válik a hírfogyasztás elsődleges mozgatórugójává: az újabb, folyamatosan termelődő politikai történetek és szereplők, fordulatok, konfliktusok, érzelmi ingerek iránti várakozás és vágyakozás.
Amikor nincs mit leleplezni: igazság és illúzió a politikában
A színházi világból érkező Radnai Márk számára kézenfekvő a politikai élet színházként való rendezése. A fentebb említett Marie Claire-interjúban kifejtett politikafelfogása szerint „A politika alapja is a történetmesélés. A narratívák harca. [...] A politika és a filmezés között sokkal több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. Az erősebb történet nyer.” A politikából ebben az elképzelésben szó szerint filmszínház lesz, narratívák harca, amelyben a narratívák erőssége az egyetlen vezérlő elv. Ezek az erős narratívák leginkább a latin-amerikai szappanoperák moralizáló világát jelenítik meg, ahol a végtelenül jó José Armandók és Esmeraldák küzdenek a velejéig gonosz Don Rodolfók ellen.
Magyar Péter sikeresen beszélheti el saját szerepét mint a Döbrögi(k) ellen küzdő Lúdas Matyiét, azaz az „igazáért” küzdő kisemberét annak ellenére, hogy annak a NER-nek a haszonélvezőjeként éldegélt állami pozíciókban két évvel ezelőttig, amely ellen most állítólag heroikus küzdelmet folytat. Ha az ember sokak frusztrációját tudja hihető narratívává formálni, az igazság mellékes, már-már zavaró körülménnyé válik: nem számít, hogy a miniszterelnök pár héten, napon vagy akár órán belül a szöges ellentétét állítja valamely korábbi kijelentésének, vagy hogy a kampányban használt „erős történeteknek” Zsolti bácsitól a Tisza titkosszolgálati vegzálásáig volt-e bármi igazságalapja.
Kizárólag az számít, hogy tömegek élhetik át azt az érzést, hogy ők a gonosszal szemben fellépő jók oldalán állnak, akik korábbi sérelmeikért, frusztrációikért és csalódásaikért vesznek elégtételt. Az ellentétes erkölcsi szerepeket felvonultató szappanopera lehetőséget kínál arra, hogy saját tapasztalataikat az igazságtalanság, a mellőzöttség vagy akár az áldozatiság történeteként értelmezzék és éljék meg, miközben sérelmeiket jól azonosítható felelősöknek (az antagonistáiknak) tulajdonítják. E politikai narratíva tehát saját jóságuk, erkölcsi felsőbbrendűségük megélését is garantálja: szó szerint átélhetik, hogy a népmesék, szappanoperák és valóságshow-k elemeiből kevert történet dicső főszereplői lehetnek. Amikor a nézők Pedro Matías de los Gansos küzdelmét követik Don Victor de la Döbrögi ellen, nem egy „távoli színházat” követnek: saját magukat is elhelyezik a történet moralizáló világában.
Az abszolút filmszínház által vetített valóságshow politikai tartalmat helyettesítő intim kontentjét, sztárkultuszát és az igazságelemeket legfeljebb nyomokban tartalmazó történeteit nap mint nap elszörnyedve teszik szóvá különféle kormánykritikus szereplők. A választók többsége szerint azonban nincs itt semmi látnivaló, hiszen nyilván sosem várták el, hogy a Tisza narratívái az igazsághoz és a valósághoz kapcsolódjanak. A tényekre, valóságra, igazságra való hivatkozás jelenleg tömegek számára irreleváns, hiszen minden ellenvetésre a címszavakba sűrített „erős történetekkel” válaszolnak.
Az őszödi beszéd minden problémája ellenére még egy olyan politikafelfogást tükrözött, amelyben a hazugság, akármennyire is áthatotta a politikai életet, azért számított problémának, mert létezett egy közösen elfogadott igazságnorma, amelyet megsértettek. A hazugság fogalmának még volt értelme, mert volt mihez mérni. Az abszolút filmszínházban már az igazság és a hazugság kifejezéseknek sincs értelme: itt a történetek mércéje nem az igazság, hanem az „erősség”. Az e logika mentén működő Tisza-filmszínház nyíltan, mindenki szeme láttára működik, nincs leleplezhető nagy varázsló, hiszen a kezdetektől tudvalevő volt, hogy egy hivatásos rendező rendezi, ahogy az is, hogy a Lúdas Matyiként castingolt főhőse a NER kedvezményezettjeként, saját híveit és párttársait is lenézve jutott hatalomra. Ezt lehetne a posztigazság valódi korszakának nevezni, ha a fogalom nem volna terhelt.
A személyes és a politikai határai: vissza a nőkhöz
A Tisza moralizáló szappanopera-politikája természetesen nem előzmények nélküli sem Magyarországon, sem az ún. nyugati világban. Szervesen illeszkedik abba a több évtizede megfigyelhető folyamatba, amelyben a politika egyre inkább a személyes történetek, az egyéni imázsépítés, az (ál)erkölcsösködés és az érzelmi azonosulás terepévé válik. A személyes politika egyik kiemelkedő úttörőjének az egykori nőjogi (és más emancipációs) küzdelmeket kisajátító és kiforgató erényfitogtató „jogvédelem” tekinthető, amely az ütköző érdekek megnevezése helyett az egyéni szívjóságot, az empátiát, a jóemberség bizonygatását teszi a közbeszéd középpontjába.
Az emancipációs törekvések kisajátítása és kiforgatása nem spontán módon történt. Az 1960-es évek végén kikristályosodó újbaloldali nőjogi törekvések maguk is tematizálták a személyes és a politikai kapcsolatának kérdését. A feminista kritika „a személyes egyben politikai is” jelmondata arra hívta fel a figyelmet, hogy a személyes is politikai térben formálódik, ezért a privát szféra olyan problémáit, mint a családon belüli erőszakot közügynek kell tekinteni. Ezzel a feministák arra mutattak rá, hogy a privát és a nyilvános szféra elkülönülése a modernitás történeti terméke, amely a férfiak és a nők közötti társadalmi munkamegosztással és hatalmi viszonyokkal együtt alakult ki, azonban sosem akarták sem a személyeset beolvasztani a politikaiba, sem a politikait a személyesbe. A „filantróp” szervezetek tudatos beavatkozása nyomán intézményesített és mainstreammé emelt személyes fókuszú és moralizáló „feminizmus” ezt az elképzelést forgatta vissza: a politikait fokozatosan beolvasztotta a személyesbe, amennyiben az egyéni jóemberség mentén kezdte értelmezni a problémák megoldását, szintén az immáron kiforgatott „a személyes egyben politikai is” jelmondatra hivatkozva. Jelenkori követőik az igazság megismerése és a mélyebb reflexió helyett szintén az önnön jóságukról szóló „erősebb történetben” oldódnak fel.
Ez azt is megmagyarázza, hogy a politika személyes síkra terelése hogyan és miért kapcsolódik a nőkhöz. Egyrészt a politika személyessé és intimmé válásának értelmében a politikai viták súlypontja eltolódik az intézményekről és az ütköző érdekekről az egyéni karakter, a magánélet, a személyes hitelesség, az empátia, a kapcsolatok, az identitás és az életmód irányába, márpedig a privát szféra, valamint a személyességre fókuszáló tartalmak fogyasztása, az érzelmek és megélések világa a klasszikus modernitás normái és kódjai szerint elsősorban a nők terepének számítanak. Másrészt pedig azért észlelhetjük az erőteljes női részvételt a politika személyessé és intimmé válásában, mert e folyamatok jelentős élharcosaiként többnyire a nők nevében nők térítették el („értelmezték újra”) a korábbi nőjogi törekvéseket. Ezért sem nevezhető váratlan fordulatnak, hogy a hazai moralizáló „feministák” és „jogvédők” szép számmal váltak a Tisza Párt támogatóivá vagy akár önkéntes szószólóivá, ahogy az sem hat a meglepetés erejével, hogy a Tisza legfontosabb szereplői maguk is szívesen szólítják meg a női közönséget és otthonosan érzik magukat a női magazinok világában.
Az, hogy ez a két szál összeér, remekül példázza, hogy a politikai feloldása a személyesben hogyan lehetetleníti el az elvek következetes politikai érvényesítését. A nők nevében is felszólaló „jogvédő” influenszerek ugyanis akár egy rosszul megválasztott szó miatt is képesek boszorkányüldözést indítani, a „progresszív” dogmákkal szembenálló női érdekérvényesítést gyűlölködésnek bélyegezni és kiszorítani a „szalonképesnek” tartott közbeszédből, viszont
A kormány „nőbarát” imidzse tehát szintén az igazságtól független koordinátarendszerben értelmet nyerő „erős narratíva” kategóriájába esik, akárcsak az elképzelés, miszerint a nyilvánosságban feministaként megjelenő „civil szervezetek” és megmondóemberek valóban a nők érdekeit képviselik.
Politika nélküli politika
A Tisza személyes politikája végső soron a politika lényegének megváltozását jelzi és egyúttal tovább is erősíti ezt a tendenciát. A politikai intézmények és a politikai szereplők megmaradnak, de egyre inkább díszletté és szerepekké válnak az abszolút filmszínház jól ismert szkripteket felvonultató végeérhetetlen sorozatában. A politika az eltérő érdekek, értékek és víziók nyilvános ütköztetéséből egyre tisztábban személyes konfliktussá és átmoralizált küzdelemmé válik. A személyesség, a narratívák ütköztetése és az érzelmi azonosulás természetesen korábban is része volt a politikának, a mai médiakörnyezet azonban minden korábbinál erősebben jutalmazza a könnyen átélhető és megerősítő moralizáló (poszt)politikai narratívákat.
Borítókép: Magyar Péter és Radnai Márk a budapesti Szabadság térre meghirdetett közös vb-döntő-nézésen, 2026. július 19-én / fotó: Magyar Péter Facebook-oldala
Bejelentkezés