Miközben a „nőkérdés” a fontos politikai pozíciókat elfoglaló nők szimbolikus előtérbe helyezésén keresztül a Tisza Párt imidzsének egyik fontos elemévé vált, a női egyenjogúság kérdése hangos viszályt keltett a konzervatívoktól a különféle elidegenedett szubkultúrákon át a turbóprogresszívekig tartó Tisza-tábor mélyebb bugyraiban. A NER végével újraéledő „vitákon” keresztül a kultúrharc problémái térnek vissza, már a kezdet kezdetén két egymással szöges ellentétben álló alternatívára szűkítve le a választási lehetőségeket. A konfliktust tágabb keretbe helyezve értelmezem a kétpólusú vitatér problémáit.
Vihar a kiáradt Tiszában
A nőjogok nevében tevékenykedő és a velük konfrontálódó médiaszereplők konfliktusa korántsem új, azonban egy ideig elfedte azt a Fidesz és a Fidesz-ellenes tábor közti, mindent maga alá gyűrő küzdelem. A NER utolsó éveiben az olyan „rendszerváltó” közösségimédia-szereplők, mint Puzsér Róbert ideiglenesen visszavettek „woke-kritikájukból”, illetve abból, amit annak neveznek. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy a 2020-as évekre, de különösen Magyar Péter megjelenésével Orbán Viktoron és NER-en kívül gyakorlatilag nem maradt hely más ellenfél számára. Másrészt a „woke” elleni küzdelem a NER politikájában is központi helyet foglalt el, amire az Orbán–Trump-barátság is ráerősített, így Puzsér számára e téma időleges mellőzése is hozzájárult a NER-rel való szembenállás megerősítéséhez.
A NER bukása után azonban hamar a felszínre törtek a konfliktusok. Puzsér a választás utáni győzelmi mámorát szexualizált formában fejezte ki: a Fidesz Tisza általi megalázását egy nőt kutyapózban „megbaszó” férfi piktogramjával a radnaimark.hu oldalon korábban megjelent fotóra photoshopolva. Nem meglepő módon a poszt erősen megosztó volt: rengetegen tiltakoztak a szexualitásról és a nemek közti viszonyrendszerről sugallt kép miatt, ugyanakkor ez a tiltakozás járult hozzá leginkább a poszt terjedéséhez.
A nőjogok nevében fellépő egyik NGO, a MENŐK munkatársa, Hajnal Edina válaszképp nyílt levelet írt Puzsérnak, amelyben elvárásokat fogalmazott meg vele szemben: felszólította többek közt, hogy kérjen bocsánatot a nőktől, és fejezze be a „a méltatlan, derogáló, embertelen kommunikációt”. Kijelentette továbbá, hogy a „nőellenes, hímsoviniszta, patriarchális mocsoknak” is „vége van”, ahogy a NER-nek. Hajnal Puzsért egyrészt a Megafon színvonalához, a Fidesz éllovasaihoz hasonlította, gyakorlatilag velük egy táborba sorolta, egyúttal a progresszív értékekkel is szembeállította azt a „magyar ugart” körbelengő „lábszagú macsóizmust”, amit meglátása szerint Puzsér is aktívan működtet. Ennek a Puzsér által képviselt „avítt, ósdi, vállalhatatlan” mentalitásnak a nyílt levél szerzője szerint a „polgársághoz pedig végképp semmi köze”. A nyílt levelet Hajnal mellett számos további, magukat feministaként és/vagy progresszívként brandelő szereplő is aláírta. (Természetesen nem mind: például a Tisza kampányába legerőteljesebben beszálló Mérő Vera válaszában Puzsért a maga módján feministának nevezve utasította el Hajnal kezdeményezését.)
Pár nap múlva megérkezett Puzsér borítékolható elemeket tartalmazó válasza. A médiaszereplő-vállalkozó elutasította, hogy bocsánatot kérjen „proli humoráért”, továbbá visszautasította e „proli humor” a kultúrából és a civilizációból való kirekesztését. Hajnal nyílt levelét „arrogáns stílusban előadott túlérzékenységnek” nevezte, amelyre „már a fél világrend ráment”. A válasz szerint a nyílt levél szerzőjéhez és aláíróihoz hasonló emberek „reakciós ideológiába és autoriter hatalmi szisztéma óhajtásába hajszolták a társadalmi többséget”: ők járultak hozzá az alt-right ideológiához, Donald Trump elnökségéhez, illetve az Orbán-rendszer konzerválásához. Puzsér válaszában továbbá úgy fogalmazott, hogy a hazai „rendszerváltást” nem Hajnalék részvételével, hanem kifejezetten az ő tevékenységük ellenére sikerült megvalósítani. Előkerültek még az „őrjöngő prüdéria”, a „profán bigottéria” és „1968 szexuális ellenforradalma” toposzai is. Puzsér mémes változatban is kigúnyolta a nyílt levél aláíróit: vitatott posztját többféle nemi felosztással (férfit „megbaszó” nő, férfit „megbaszó” férfi, nőt „megbaszó” nő) is elkészítette az alábbi feliratokkal: „ideológiai továbbképzésen vettem részt, próbálok fejlődni”, „felnőttoktatásom folytatódik”, „új szakirányt vettem fel”. Utóbbi két posztban a #porn hashtaget a #loveislove hashtagre cserélte.
A viszály hűen reprezentálja a Kelet-Közép-Európára különösen jellemző közbeszédet:
Jellemző az is, hogy Hajnal Puzsér polgári mivoltát tagadta, nyilvánvalóan a Polgári Ellenállás brandre és a vitában résztvevő szereplők által idealizált polgári mentalitásra utalva, és ezzel azt implikálta, hogy az a polgárság „alatti” réteghez tartozik. Puzsér kapva kapott az alkalmon: szintén jellemző módon „proli” identitást vett magára, ezzel is saját elnyomottságát bizonygatva. Az, ahogy e két szereplő elhelyezte a nőjogokat a tágabb társadalmi-politikai térben jól tükrözi az erről folyó jellegzetes online megnyilvánulásokat és azok általános színvonalát.
Elégedetlen férfiak sérelmei
Puzsér hosszú múltra visszatekintő tevékenységében a kezdetektől fontos szerepet kapott a feminizmus „bírálata”: a feminizmust és a feministákat gyakran kiváltságos rétegként írta le (gyakran került elő például a Starbucks mint megkülönböztető elem), akik különösképpen a férfiasságukat fel nem adó munkásosztálybeli vagy proli férfiakat sanyargatják genderfasiszta terrorjukkal. Ez nem egyedülálló jelenség: az angolszász „manoszférában”, azaz az „elégedetlen” férfiak online szubkultúráinak laza hálózatában is megjelenik az „elitbe” tartozó feministák és az általuk sanyargatott férfiak szembeállítása. A manoszféra egy rendkívül sokféle csoportot (férfijogi aktivistákat, inceleket, azaz önkéntelen cölibátusban élőket, pick-up artistokat, stb.) felölelő hálózat, amelyben az imént említett narratíva korántsem a nemek közti viszonyrendszer egyetlen értelmezése. Puzsér tevékenysége azonban számos ponton kapcsolódik a külföldi és hazai manoszféra hálózatához, ezért azt ezen tágabb közeg kontextusában érdemes értelmezni.
Az incel szubkultúra tagjaiban például jelentős elégtelenségérzés és sérelemérzés halmozódott fel, ebből fakad az általuk megélt irigység, szégyen és tehetetlen düh érzelmeinek elegye. A pszichológiai védekező mechanizmusok a frusztrált férfiak saját magukra irányuló rossz érzéseit mások iránti rossz érzésekbe forgatják át: a problémáikért maguk helyett a nőket és/vagy a feministákat, illetve a szerintük a nőknek kedvező igazságtalan világot teszik felelőssé. Mindennek alapja a másokkal történő összehasonlítás, az ebből fakadó kudarcélmény, valamint az ezt kompenzáló hibáztató attitűd és áldozattudat. Ezen férfiak saját megélt csökkentértékűségüket az értékek átértékelésével teszik (nem tudatos döntéssel) elviselhetőbbé, így magukat morálisan felsőbbrendű áldozatokként élik meg, akik nem felelősek saját problémáikért.
Habár a magyar manoszféráról nem készült releváns kutatás, a social médiát akár csak ritkán használók is könnyen felismerhetik a fenti mintázatokat a nemek közti viszonyokkal kapcsolatos online „diskurzusokban” többek közt magyar kontextusban is. Ugyanez a ressentiment érzésvilág egyébként rendkívül fontos szerepet kapott a nemrég lezajlott parlamenti választásokon, és persze nem múlt el a választások után sem: többek közt Puzsér is aktívan alkalmazta az ezen érzések közéletbe történő csatornázásában szerzett tapasztalatát.
A csökkent státusz megélésének (nem csak a manoszféra esetében) lehet konkrét sérelem az alapja, ugyanakkor az, hogy valaki státusz-frusztrációt él-e meg, attól is függ, hogy saját státuszát kiéhez hasonlítja (ide kapcsolódik a vonatkoztatási csoport fogalma), másrészt ezzel összefüggésben attól is, hogy milyen státuszra érzi magát jogosultnak. A manoszféra férfijai által megélt frusztrációk egy jelentős forrása a domináns férfiszerep erodálódása a nők (vagy legalábbis egy részük) lehetőségeinek relatív növekedése nyomán. Ez az általuk jogosként megélt magasabb (férfi) státuszuk kikezdését jelenti, ami érzésük szerint a párkapcsolati lehetőségeiket is rontja. Miközben tehát valóban létezhetnek társadalmi változások a különféle társadalmi frusztrációk mögött, a férfiak viszonylagos státuszcsökkenését (az előjogaik erodálását) a jogosultságérzés változtatja vélt elnyomottsággá.
A manoszféra felfutását számos kutatás hozta összefüggésbe a 20. század utolsó évtizedeitől érzékelhető gazdasági folyamatokkal, amelyek következtében nemcsak a korábbi ipari munkásságot, hanem a „középosztály” jelentős részét is elérte a lecsúszás lehetősége és az anyagi bizonytalanság. A gazdasági frusztráció sincs azonban közvetlen összefüggésben az objektív vagyoni helyzettel: a gazdasági elégedetlenséget a szubjektív jogosultságérzet közvetíti, vagyis az egyén akkor él meg frusztrációt, ha a társadalmi összehasonlítás vagy a múltbeli tapasztalatai alapján úgy ítéli meg, hogy több erőforrásra lenne hivatott. Ezzel összhangban újabb kutatások szerint az amerikai és a brit incelek nagy része középosztálybeli, középfokúnál magasabb végzettséggel rendelkezik, míg a politikai nézeteik a legtöbb kérdésben a centrumtól enyhén balra helyezik el többségüket. A manoszférával szemben nem az anyagi jólét, hanem a jövedelemmel való szubjektív elégedettség jelent bizonyos fokú védettséget, míg a legmeghatározóbb kockázatot nem a szűkölködés, hanem a társas és érzelmi elszigeteltség hordozza.
A „proli” identitás az antifeminista retorikában a stratégiai áldozatszerep-kisajátítás egyik klasszikus példája. Az egyik időről-időre előbukkanó, a nőjogi törekvéseket hitelteleníteni igyekvő mém egy csatornából előbújó munkás férfit ábrázol, akin egy a jogait követelő elegáns nő gázol át. A mémben megjelenített „proli” póz mögött azonban nem valódi fizikai munkások, hanem frusztrált középosztálybeli férfiak állnak, akik pajzsként használják az alsóbb társadalmi rétegeket a saját céljaik védelmében. Az antifeminista férfiak más csoportokat is előszeretettel használnak fel: a különböző „kisebbségi” csoportokat (például fekete férfiakat, fekete vagy muszlim nőket, „LMBTQ” csoportokat) szintén a feminista követelésekkel szemben instrumentalizálják. A hőbörgő manoszféra tagjainak „proli” önazanonsítása már csak azért is nevetséges, mert a klasszikus értelemben vett proletariátus néhai kultúrája rendkívül távol állt a manoszféra, így többek közt Puzsér alpári, ordítozó stílusától.
Nőjogi NGO-k és a nők hatalma
Mindeközben a MENŐK (Magyar Európai Nők) szervezetet – amelynek munkatársa nyílt levelet intézett Puzsérhoz – elsősorban a German Marshall Fund (GMF) Transatlantic Foundation nevű leányvállalata, az Európai Unió, valamint olyan további nagy donorok szétosztását szervező alapítványok támogatják, mint az Ökotárs. Azt, hogy ezek a többek közt az amerikai állami szervekhez és az Európai Bizottsághoz szorosan kapcsolódó donorok és az általuk támogatott NGO-k hogyan gyakorolnak „soft powert”, rengeteg baloldali kritika részletesen elemezte. Ami jelen téma szempontjából érdekes, hogy a hasonló NGO-k alapot adnak azoknak az elképzeléseknek, miszerint az elittel szövetkező feministák küzdenek a valódi elnyomottakkal szemben. Ezeket a példákat az antifeminista ideológusok azonban felhasználják az amúgy létező aluról szerveződő és független feminista szerveződések hiteltelenítésére is. Érdemes egy kicsit történeti szempontból szétszálazni ezeket a bonyolult viszonyokat.
A hasonló NGO-k hátterét az emancipációs mozgalmak kooptálása adja: a nyugati újbaloldali mozgalmakat, így többek közt az 1970-es években kibontakozó, alulról jövő, a rendszer egészét kritizáló női felszabadító mozgalmat elit szervezetek szelektív finanszírozással semlegesítették, saját hegemonikus törekvéseikhez igazították, megszelídített szereplőit saját hálózatukba illesztették. A bőséges támogatásban részesülő kooptált szereplők és szervezetek kiszorították, marginalizálták, adott esetben meg is bélyegezték a felszabadító emancipációs törekvéseket. Magyarországon pedig a rendszerváltás után gyorsan (fél évtizeden belül) megjelentek a transznacionális hálózatokba illeszkedő NGO-k, valójában azelőtt, hogy megerősödhettek volna a csak szórványosan létező alulról jövő feminista kezdeményezések.
A magát „civil szervezetnek” nevező MENŐK fő célkitűzése is a kooptált nőjogi törekvéseket tükrözi: azt igyekeznek elérni, hogy több nő kerüljön a közéletbe. Így az sem meglepő, hogy az idei parlamenti választásokban is involválódtak a szavazásra buzdító kampányukon, az akkor regnáló magyar kormány elleni és az EU vezetése melletti kiállásukon, illetve a „szakértői” hálózatuk megszólaltatásán keresztül. A választások után szintén explicit módon a saját tágabb hálózatukba tartozó Tisza Párt kampányához igazodtak. Radnai Márk, a Tisza alelnöke amerikai szappanoperák képi világát idéző posztban történelmi lépésnek nevezte, hogy minden eddiginél több nő lesz a magyar parlamentben. Számítása szerint a Tisza parlamenti képviselőinek 33%-a nő (valójában 31,2%), amit a Fidesz-frakcióban a nők 10%-os részvételével állított szembe. (Ehhez a kérdéshez hozzátartozik, hogy az államszocializmus során feltornázott női parlamenti részvétel Magyarországon és a régióbeli országokban a rendszerváltás után zuhant mélyre, ezt a trendet folytatták a Fidesz–KDNP leköszönő kormánypártok is, bár az elmúlt 16 évben is voltak bizonyos mértékű különbségek a parlamenti pártok közt a nemi arány tekintetében.)
A MENŐK (a Tisza networkjének egyéb „civil” tagjaihoz hasonlóan) ujjongva számolt be a nők közéleti szerepvállalásáról. A MENŐK „Több nő van végre a közéletben” felirattal osztott meg egy tiszás politikusnőket ábrázoló, szintén nőies színvilágú képet, a képhez írott leírásban is kiemelve a képen szereplő hat politikusnő feladatkörét. Azt mindegyik szereplő elmulasztotta hozzátenni pusztán a tényszerűség kedvéért, hogy a Mi Hazánk képviselőinek harmada, azaz 33,3%-a nő, ezzel pedig magasabb női arányt tudhat magáénak a Tiszánál.
Nemcsak azért merülnek fel kérdések azzal kapcsolatban, hogy mennyiben képviseli a MENŐK a magyar nőket, mert (a hasonló NGO-khoz hasonlóan) nem a helyi nőknek, hanem a nagy donorjainak elszámoltatható, és ettől nem függetlenek a helyi pártpolitikai szempontból elkötelezett megnyilvánulásaik, hanem azért is, mert többek közt a Shell Hungarynél, a Cheniere Marketing LTD-nél és a Vodafone-nál korábban magas beosztásban dolgozó nők politikai szerepvállalását ünnepli. Ezek a szereplők karrierjük során a transznacionális nagyvállalati érdekek képviseletére szakosodtak, így
Az iszapbirkózáson túl: a Tisza és a nőpolitika csapdái
A MENŐK és különféle politikai és vállalati érdekeket szolgáló hasonló NGO-k példája azt mutatja, hogy vannak olyan nőjoginak nevezett (bár a nők valós érdekeit nem szolgáló) törekvések, amelyeket joggal érhet az elitek kiszolgálásának bírálata. Bár ezek az NGO-k alapot adnak a kritikára, az antifeministák nemcsak ezeket a szervezeteket és mozgalmakat bírálják: összemossák a feminizmus nevében megfogalmazott különböző törekvéseket, hogy a feminizmust mint eszmét támadhassák.
A választások után bekövetkezett ébredés után mindkét fél a „rendszerváltás” valódi eszmei képviselőjének állítja be magát, amiből a másikat igyekszik kizárni annak delegitimálásával. Régi kultúrharc ez új keretek közt: NER nélkül, egyetlen párt támogatói között. Ezt leszámítva sajnos ezek a folyamatok pont ugyanott folytatódnak, ahol abbamaradtak.
Az elit intézmények által támogatott, nőjoginak nevezett törekvések olajat öntenek a férfifrusztrációk tüzére, míg e férfiak szexizmusával szemben biztosan lesznek olyan nők, akik a számukra látható nőjoginak nevezett – képviseletükre jogot formáló, annak érdekében állítólagosan fellépő – törekvéseket választják. E szembenállásnak egyszerre kiindulópontja és következménye az újbaloldali eszmékben gyökerező feminizmus láthatatlanságba szorítása. Pedig bizonyára vannak olyanok, akik mind az alpári, megalázáson élvezkedő „humort”, mind az NGO-k magasából való civilizálgatást elutasítják.
Borítókép: Bujdosó Andrea, a Tisza Párt leendő országgyűlési frakcióvezetője sajtótájékoztatót tart az Országgyűlés alakuló ülését előkészítő újabb tárgyalás után az Országházban 2026. április 28-án / fotó: MTI/Balogh Zoltán
Bejelentkezés