Az elmúlt évek politikai küzdelmei során középpontba került szimbolikus figurák, instant „hősök” gyakran többet árulnak el a politikai választóvonalakról, mint a pártprogramok.
Bangó Sándor esete csak az egyik különösen szembeötlő példája annak, hogy különféle politikai ügyeket és törekvéseket könnyen befolyásolható egyénekkel és az ő személyességükkel vitetnek el: a progresszív politika már régóta erre a stratégiára épül. E személyessé tett politikák körüli viták többek közt akörül is forognak, hogy kiből is lehet „hős”, és végeredményben mit is értünk a manapság sokat hangoztatott egyenlőség fogalma alatt. E problémakör vizsgálatához a „Zsolti bácsi-ügy” pusztán kiindulópontként szolgál.
Bangó Sándor kudarcot vallott hős-alakítása
A Szőlő utcai javítóintézet egykori lakója nem annyira a nevelőintézeti bántalmazások, mint inkább kimondottan a „Zsolti bácsi-ügy” állítólagos koronatanújaként robbant be a köztudatba. Miután tavaly decemberben a Demokratikus Koalíciónak név és arc nélkül adott videós nyilatkozatában „Zsolti bácsit” még meg sem említette, a tiszás kontroll.hu áprilisi videóinterjújában arccal és névvel szerepelve már belengette az állítólagos Zsolti bácsi megnevezését is. Minthogy ez az ügy óriási szerepet játszott a választási kampányban és az eredményekben, Bangó egy hatalmas politikai sakktábla közepén találta magát.
Hirtelen nagy TikTok-követőtáborra tett szert, a NER-ellenes táborból sokan kezdtek el hősként tekinteni rá a kommentek tanúsága szerint. Eközben a NER-ellenes sajtótermékek szinte egyáltalán nem vetettek fel kényes kérdéseket Bangó nyilatkozatával kapcsolatban akár az újságírói etikát, akár az ügy valóságalapját illetően. Mindössze egy cikk vizsgálta kritikusan az esetet, arra a következtetésre jutva, hogy a Zsolti-bácsi ügy nem létezik abban a formában, ahogy az emberek szeretnék (értsd: nem létezik a politikai nyilvánosságban tavaly óta emlegetett Zsolt nevű magasrangú NER-es politikus, aki javítóintézetekben gyerekeket erőszakolt meg). Az ügy integritását érintő, azóta felbukkant nyilatkozatokról a leginkább Tisza-közeli „független” hírportálok, a Telex és a 444 egy, az egész „ügyet” összefoglaló cikket leszámítva nem számoltak be. Sem arról, hogy több egymástól független, Bangót személyesen ismerő szereplő állította, hogy a „koronatanú” pénzt kapott a Tisza őt megszólaltató házimédiájától, sem arról, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy az egykori javítóintézeti növendék nyilvános szereplése milyen súlyosan negatív hatást gyakorolt az életére. És akkor nem is beszéltünk a mind zavarosabbá váló szálakról: nemcsak a Zsolti bácsi ügyészség előtti és nyilvános megnevezésével kapcsolatos, hónapokon át folyó csiki-csukiról, hanem a Bangó körüli levegő elfogyására utaló jelekről, például az Egyesült Államokba történő költözéséről.
Bangó TikTokján július végén búcsúlevél jelent meg, amelyben megnevezte az állítólagos Zsolti bácsit is, majd pár nappal később érkezett a hír, hogy kiengedték a kórházból, ahol kezelték. A poszt születésének körülményeitől függetlenül kétségtelen, hogy Bangó óriási problémákkal küzd, ami közvetlen összefüggésben van azzal, hogy nem látta be, mibe keveredik. Minthogy az ügy visszásságai és ellentmondásai folyamatosan kerültek (és kerülnek) napvilágra, okkal merül fel a kérdés, hogy mekkora szerepet játszhatott Bangó összeomlásában a közte és az őt reflektorfénybe helyező tiszás érdekkör közt feltehetően a háttérben zajló konfliktus.
Ez a jelmez azonban sosem illett rá. Ahhoz ugyanis, hogy hős legyen valaki, nem elég az elszenvedett nemi erőszakot elbeszélni, akkor sem, ha ezzel végleg el lehetne törölni a Fidesz–KDNP-t a Föld színéről. Egész egyszerűen azért, mert minden abszolút filmszínházas elképzelés ellenére a hős nem pusztán egy eljátszható szerep. Egy hős önkéntesen cselekszik, belső indíttatásból, saját mély, erkölcsi meggyőződésből és erkölcsi célok elérése érdekében vállal kockázatot, döntésének az anyagi haszon, a hírnév vagy más személyes előny nem lehet jelentős mozgatórugója.
Bangó ezzel szemben nem saját ötlettől vezérelve állt arccal-névvel a nyilvánosság elé az őt jól ismerő és támogató Füssy Angéla szerint: hosszú beszélgetésekkel vették rá a nyilvánosság elé állásra, meggyőzve őt, hogy „ez neki is jó lesz: az ügy arcává válhat, mellé fog állni a társadalom, hősként fogják tisztelni, szeretni”. Vagyis abban a hiszemben adta arcát az „ügyhöz”, hogy diadalmas szekéren vonul majd be a hírnév világába, és nem merész ötlet azt feltételezni, hogy a hírnévvel anyagi előnyöket is remélt – amellett a pénz mellett is, amelyet a feltételezések szerint a kontroll.hu-nak adott interjú idejében kapott. Szemben egy valódi hőssel, „Sanyika” saját nyilvános szerepét, politikai funkcióját nem átlátó és minimális mértékben aktívan alakítani képes szereplő, cselekedetei mögött nem mutatkozik erkölcsi integritás, és annak ellenére, hogy veszélybe sodorta magát, kockázatot nem vállalt, hiszen annak előfeltétele lett volna, hogy érzékelje, felmérje a kockázatokat.
Áldozati „hősök”: élő hirdetőfelületek és golyófogók
Bangó esetében a következmények közt találjuk saját személyes összeomlását, a gyermekvédelem pártpolitikai csatározások eszközévé válását, illetve az igazságtól független abszolút filmszínház kiteljesedését. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy miféle példát állítottak a nyilvánosság elé Bangó személyében a saját „jóságukon” meghatódó kormányváltó politikai- és médiavállalkozók kéztördelő giccsparádéval körítetve.
„Sanyika” rovott életének részletei, amelyeket a jelenleg ellenzéki sajtótermékek is bemutattak, az erkölcsi integritás és a szilárd jellem hiányára mutatnak rá. Bár voltak, akik támadásként értelmezték a Bangó személye körül felmerült kérdéseket, azok elkerülhetetlenül részét kell képezzék a felmerült vádak tisztázásának. Nem véletlenül ütközik az újságírói etikába arccal-névvel megszólaltatni a kiskorúak szexuális bántalmazásának áldozatait, pláne pártpolitikai motivációból kampányidőszakban. Nemcsak azért, mert az interjú során az egykori áldozatok újra „traumatizálódhatnak”, hanem azért is, mert életüket elkerülhetetlenül csatatérré változtatja. Ha ugyanis valaki a saját tapasztalatait viszi ki a nyilvánosságba és ez alapján fogalmaz meg súlyos vádakat, nemhogy törvényszerű, hanem szükséges is, hogy a szavahihetőségével kapcsolatos kérdések is felmerüljenek. Márpedig Bangó valóságérzékelését és állításainak valóságtartalmát „Zsolti bácsit” illetően még legfőbb védelmezője is erős kételyekkel kezeli, és az ismert tények fényében a legnagyobb jóindulattal is nehéz volna más következtetésre jutni. Nincs olyan körülmény, amely semmissé tenné a gyermekbántalmazáshoz hasonló súlyos nyilvános vádakat megfogalmazók szavahihetőségének középpontba kerülését; még az sem, ha más esetekben bizonyosan szexuális erőszak áldozatává váltak.
A Bangó személyével kapcsolatos kérdések értelemszerűen érintik a körülötte kialakított (vagy legalábbis kialakítani próbált) hős-narratíva hitelességét is. Bangóra kizárólag múltbéli áldozati státuszára hivatkozva próbálták ráhúzni a hős-jelmezt, mintha az áldozattá válás erkölcsi felsőbbrendűséggel járna és semmissé tenné az összes vétkét és devianciáját. Pedig az áldozattá válás nem hordoz magában erkölcsi minőséget, hiszen éppen az önkéntes cselekvés lehetőségének (ideiglenes) megvonásával jár. Éppen ezért az áldozati szerep és a hősiesség közt nem hogy átfedés, hanem kifejezetten ellentmondás húzódik meg. Ahhoz, hogy valaki hős legyen, meg kell haladnia az áldozati pozíciót és mentalitást.
Bár a mélyszegénységben élők jellemzően nem kapnak hangot az őket felhasználó színjátékban, az identitáskisebbségek egy része aktívan részt vesz saját kihasználásában. Az áldozati identitás kiváló manipulációs eszköz: a szexuális, etnikai, nemi és egyéb kisebbségeknek nevezettek egy jelentős része olyannyira magáévá teszi a rá oktrojált identitást, hogy a progresszív identitáspolitika és az azt propagáló hálózat legfőbb védelmezőjévé válik. Ennek leginkább szembeötlő példája az ún. pinkwashing, amely során az „LMBTQ”-aktivizmus támogatásával különféle gigacégek (többek közt hadiipari, olajipari, megfigyelő technológiákat gyártó és a génmódosításban élenjáró cégek) és államok (például Izrael vagy korábban az Egyesült Államok) javítják az imidzsüket. Több Pride-ra járó ismerősömet kérdeztem már, hogy nem zavarja-e őket, hogy hírhedten jogtipró cégek és államok élő hirdetőfelületeivé válnak, amire azt válaszolták, hogy ők örülnek azok „kiállásának”, továbbá nekik jobb érzés olyan cégnél dolgozni és olyan politikai törekvéseket támogatni, amelyek az identitásukat értéknek tekintik.
A leginkább manipulálható emberek személyességüket is hagyják politikai célokra használni.
Az identitáspolitika által megszólított egyének kirakják a politikai térbe a privát szférájukat, erre alapozva jogokat követelnek, majd amikor valaki azokat politikai elemzés alá veti, akkor azt a privát szféra megsértéseként és személyeskedő gyűlölködésként bélyegzik meg.
Ennek egyik tipikus példája, amikor a Pride résztvevői a Pride politikáját kritizálókat szólítják fel, hogy tűnjenek el a hálószobájukból, miközben a felvonulók viszik ki a magánéletüket a nyilvános térbe. Ugyanezt a forgatókönyvet követi a „transzneműség” körüli vita: a transznemű identitásra jogköveteléseket alapozni szabad, azokat vitatni személyeskedés és gyűlölködés a progresszív értelmezés szerint. Valójában ha valaki saját maga csinál politikai hivatkozási alapot személyes tapasztalataiból és érzéseiből, onnantól azok megszűnnek a privát szférája lenni. Ezért aki saját személyességét egy ügy arcának adja, elkerülhetetlenül egy (számára szinte bizonyosan átláthatatlan) politikai csatatér golyófogójává válik. Extrém esetekben a személyesség instrumentalizálása az öngyilkossági fenyegetőzésig megy el, és politikai funkcióját tekintve mindegy is, hogy húzódik-e mögötte valós öngyilkossági gondolat. Az öngyilkossággal való fenyegetőzés nem idegen a transzneműmozgalomtól (például a szülőket rendszerint a gyerekük lehetséges öngyilkosságával zsarolják, hogy inkább „fogadják el” azok állítólagos identitását); de szintén zsaroló retorika jelenik meg az Zsolti bácsi-ügy habosításában korábban élén járó Juhász Péter azon posztjában, amelyet Bangó búcsúlevele után tett közzé.
Fontos megjegyezni, hogy nem az emancipációs törekvésekkel van probléma, hiszen a progresszív keretben megfogalmazott jogkövetelések valójában nem is irányulnak valódi emancipációra. A valódi felszabadító politika, például a II. világháború után a centrumországokban megjelenő újbaloldali mozgalmak egyáltalán nem az áldozati státuszra épültek. Az áldozati szerep elfogadása egyetlen társadalmi „csoportnak” sem érdeke; csak azoknak az érdekköröknek hoz hasznot, akik manipulálni tudják ezeket az embereket azzal, hogy elfogadásukat egyedül ők garantálják. A különféle emancipációs mozgalmakat az ún. filantróp szervezetek alakították át politikai és gazdasági érdekek számára könnyen kisajátítható eszközzé hosszú évtizedek alatt, ennek láthatjuk ma a következményét.
Az értékek megfordítása és az egyenlőség mítosza
Minthogy a progresszív politika kiemelkedő tőkeformája az elnyomás, nem meglepő, hogy kiemelkedő motívuma az elnyomások felhalmozása: a halmozottan hátrányos helyzet és az „interszekcionalitás” állítólagos képviselete. E stratégia a hátrányokat és devianciákat halmozó egyéneket nemcsak a nyilvánosság közepébe helyezi, hanem az értékek teljes megfordításával erkölcsi mintaként, hősként ünnepli. Így például a prostitúcióval hormonkezelésre gyűjtő transznemű hajléktalant, a szegény zsákfaluban egymásba szerető bántalmazott cigányasszonyt és leszbikus szomszédját, vagy a gurunak kikiáltott pelenkafetisiszta transzneműt. Romániában egy cigány származású transznemű prostituált (progresszív nyelven „szexmunkás”), Antonella Lerca még képviselőjelöltként is indulni tervezett a 2020-as önkormányzati választáson Bukarest egyik körzetében, és persze több nemzetközi progresszív média a haladás letéteményeseként ünnepelte. Az autonóm, öntudatos, cselekvő egyén ellentétének a piedesztálra emelése ez: a hős ellentétének hőssé avatására tett kísérlet.
Amikor súlyos személyes problémákkal és deficitekkel küzdő embereket kiáltanak ki bátor és erős hősnek, az rengeteg emberben kelt ellenérzést. Lerca esetében természetesen nem a származásával van baj: a cigányok emancipációjának szempontjából is visszatetsző, amikor a leginkább deviáns alakokat emelik ki közülük példaértékűként. (Végül a jelöltséghez szükséges 1700 aláírást sem tudta összegyűjteni, a körülötte csapott progresszív kampány ellenére sem, ami arra enged következtetni, hogy számottevő helyi beágyazottsága és támogatottsága nem volt.) Amikor az ilyen emberek reflektorfénybe kerülnek, azt a többség csak freakshowként tudja értelmezni. És bár egy, a defektusaival házaló, nyilvánvalóan mások által felhasznált emberbe sem akarnak belerúgni, az sem megoldás, ha kegyeletből mindenki hallgat. Pont ez lenne ugyanis a cél, és ha valaki mégis kritikus módon viszonyul az előtérbe tolt nyomorultsághoz, azt az empátia hiányával, gyűlölködéssel, előítéletekkel, fóbiával, áldozathibáztatással vádolják meg. Mindezek ellenére fontos volna kimondani, hogy obszcén és taszító dolog a társadalmi patológiák személyes lecsapódásait nyilvánosan parádéztatni és hőstettként vagy követendő példaként elfogadtatni.
Vannak ugyanakkor, akik fogékonyak az értékek megfordítására. Az irigyek, akik értékteremtés helyett a kiválóságot és a valódi értékeket akarják lerángatni saját szintjükre. A tartás, az elvek, a jellem fenyegetést jelentenek számukra, mert folyamatosan emlékeztetik őket saját hiányosságaikra. Ha viszont az áldozati nyomor válik mércévé, az nemcsak felmentést ad az egyéni felelősségvállalás alól, hanem indokot is a kiemelkedők sárba rángatására. A valódi emberi minőség, az autonómia és a szabadság elleni lázadás ugyanakkor nem (csak) az anyagi lecsúszás vagy tartós nélkülözés közvetlen következménye: ezzel a mentalitással elsősorban a belvárosi progresszív „értelmiség” körében találkoztam, ami persze nem jelenti azt sem, hogy kizárólag e miliő sajátossága lenne.
A mai közbeszédben szinte tabuvá vált kimondani, hogy az emberek intellektuális és erkölcsi értelemben nem egyenlők. A minőségbeli különbségek nem rasszbéli vagy nemi meghatározottság mentén, hanem egyéni jellem, tartás, autonómia és elvi szilárdság szintjén mutatkoznak meg. E kellemetlen igazság tagadását célozza az egyenjogúság összemosása a jellem egyenlőségének képtelenségével. A különbségek elleni lázadás olyan csekélységnek tűnő, ám szimbolikus jelentőséggel bíró kérdésekben is szerepet játszik, mint a vármegyék és ispánok elnevezése körüli vita, amelyet a múltbéli rangok és a modern progresszív egyenlőségeszmény közti szembenállás is strukturál (természetesen sok más, a jelen cikkhez nem tartozó konfliktus mellett).
Az egyenlőség eszményének hangoztatása ellenére a progresszív értelmiség sem emelkedett felül a státuszküzdelmeken. Saját megkülönböztetésére irányuló vágyát két fő eszköz segítségével egyezteti össze az egyenlőség elvével. Az egyik az erényfitogtatás: a progresszív értelmiség saját kiemelt státuszát, hősiességét paradox módon éppen az egyenlőségről szóló prédikációkkal és a „kirekesztettek” és „marginalizáltak” melletti látványos kiállással igazolja, miközben lenézéssel tekint a maradinak nevezett többségre. A másik eszköz a társadalomtudományokból kölcsönzött extrém társadalmi konstrukcionizmus, amely semmilyen lényegi, esszenciális különbséget nem fogad el: minden az egyének feletti rendszerről és a struktúrákról szól, adott körülmények közt bárkiből lehetne bármi, illetve bárki helyében viselkedhetne ugyanúgy bárki más. Az extrém társadalmi konstrukcionizmus egyrészt a valóság és a teljes egyenlőség elképzelése közti szakadékot hivatott áthidalni, másrészt szintén a jóemberkedés tudományosként keretezett eszközeként vethető be a különbségeket érzékelőkkel szemben.
Az antihősöktől az autonómiáig
Ezt a színjátékot az integritással és autonómiával bíró emberek, köztük akár a progresszívek által állítólag támogatott „csoportok” egyes tagjai is mélyen megvetik. Utóbbiak közt is vannak ugyanis olyanok, akik kikérik maguknak, hogy áldozati szerepben parádéztatva csináljanak helyet a globális nagytőkének és helyi képviselőinek. A társadalmi patológiák egyéni megnyilvánulásait morális felsőbbrendűségnek beállító ideológiával szemben a valódi hősiesség nem áldozatiság, nem az erényként becsomagolt deviancia, és nem is hétköznapi altruizmus vagy a státuszküzdelemként funkcionáló jóemberkedés. A valóságérzékelést torzító álerkölcsösködő progresszív hőseszmények a valódi erkölcsi tartásból fakadó autonóm cselekvést próbálják felülírni, sőt megbélyegezni. Nem véletlenül: az a leginkább fenyegető rájuk nézve.
Borítókép: Bangó Sándor a kontroll.hu videóinterjújában / forrás: Kontroll YouTube
Bejelentkezés