„A legnagyobb ellenzéki frakciónak nem lehet olyan vezetője, aki nem indulhat közjogi korlátok miatt a következő választásokon” – mondta hétfőn Gulyás Gergely, majd egy Gulyás Gergely méretű és alakú űrt hagyva maga után távozott a Fidesz országgyűlési képviselő-csoportjának éléről.
Nem teljesen világos, hogy miért ne vezethetné bármelyik frakciót olyan képviselő, aki a pillanatnyi szabályozás alapján többé nem kerülhet a parlamentbe, és az sem világos, hogy ez miért célszerű, mivel 2026 áprilisa óta tudjuk, a politikai személyiségek építésének és a parlamenti munkának semmi jelentősége nincs. A bejelentés ugyanakkor nem a személyes karriertervek vagy a parlamenti munkamegosztás szempontjából árulkodó. Az ugyanis, hogy a következő választáson kinek van joga indulni, a Fideszen is múlik. Lehetőségei korlátozottabbak, mint a kétharmados kormánytöbbségé, de nem egyenlőek a nullával. A sztrájktól a passzív rezisztenciáig széles az arzenál, amelyből a hatalmon kívüliek válogathatnak, és ha mégis olyan feltételek állnak elő, amelyek az ellenzék számára elfogadhatatlanok, akkor nem kell elindulni a választáson.
Az óellenzék pontosan arra ment rá, hogy folyamatosan rendkívüli helyzetre hivatkozott, viszont a legszokványosabban cselekedett. Azt állította, diktatúra van (ugyan), hogy torz és igazságtalan a választási rendszer (az), és a hatalmi párt óriási erőfölénnyel rendelkezik (abszolút), végül mindig meggyőzte magát, hogy a megoldás: indulni kell a választáson. A parlamentben végtére is meleg van és elég jól fizetnek a hőbörgésért is. Addig folytatták ezt, amíg a közönségnek elege lett belőlük: el is tűnt a baloldal és a helytelenül liberálisnak nevezett, progresszív, városi érzésvilág politikai reprezentációja és érdekképviselete, még ha a végtelenül megalkuvó véleményvezéreik igyekeznek ehhez jó képet is vágni.
A kölcsönös leszámolásra berendezkedett, két tömbre osztott politikai rendszerben az nyer, aki kivárja a pillanatot, vagy a pillanat találja meg őt. Az a pillanat, amint az elégedetlenkedők kordában tartására kiagyalt eszköz befuccsol. Azt tudtam, hogy ez az idő el fog érkezni, amit benéztem, hogy az állam ereje, amelyet a Fidesz gátlástalanul használt, 2026-ban nem lesz elég a megszerveződő ellenerőhöz képest.
Megnyugtatónak is tarthatnánk, hogy a társadalomban rejlő energiákat nem lehet a végtelenségig az állam forrásaival, az állami intézmények súlyával elfojtani, viszont több mint aggasztó, hogy a megszervezett ellenerő csak részben (és kisebb részben) táplálkozik országon belülről. Ahogy a NER-ben az egyének, önszerveződések kiszolgáltatottnak érezték magukat az állammal szemben, úgy érezheti magát a nemzetközi szereplőkhöz viszonyítva szinte semminek az új kormányt elutasítók népes tábora. Ez a lelkiállapot ellenállásra sarkal, amit a kormányzat érzékel is, ráadásul elborult híveivel ellentétben tudja, hogy hatalomra jutásának makulátlanságához bőven fér kétség, ezért megpróbálja az ellenszegülésnek elejét venni. Represszív, az oppozíciót kirekesztő szabályokat alkot, és úgy viselkedik, mintha az ország egésze rajongná, vagyis kezdődik minden elölről. Ez a dinamika egymást követő pszeudorendszerváltásokat, konszolidálhatatlan, hektikus működést jelent.
A másik út: rábírni az ellenfelet (akár a kormányt, akár az ellenzéket) arra, hogy közösen teremtsenek kereteket, amelyeken belül a küzdelem folyik, és amelyeket mindenki tiszteletben tart. Így indultunk a rendszerváltáskor. Az első sebet a konszenzusos rendszeren 1994 nyarán az MSZP–SZDSZ-koalíció ejtette az egyoldalú alkotmányozással és egy új önkormányzati választási törvény saját szájíze szerinti megalkotásával. 16 évvel később, 2010-ben a precedensre nyugodt szívvel hivatkozva borította föl az egész alkotmányos struktúrát a Fidesz, hogy újabb 16 év elteltével a bosszú és naivitás elegyétől hajtva kezdjen egyoldalú közjogi gányolásba a Tisza.
Másrészt a szándék sincsen meg, ugyanis konszenzusos alapvetésű állami működéshez az kell, hogy a velem egyet nem értőket egyenrangú tényezőnek ismerjem el. A különféle nézeteket és eltérő érdekeket (szűk kivételeket leszámítva) egyaránt a politikai közösség alkotóelemeinek kéne tételeznünk. Ez az, ami teljességgel hiányzik.
Hiányzott ez már 2010-ben is, amikor a fideszes (és részben jobbikos) zöm a kisebbségbe szorult baloldalra mint nemzetidegen árulók gyülekezetére tekintett, amelynek nem járnak államalkotó jogok. Többek közt ez bosszulná meg magát most, ha a Tisza hátországaiban nem ugyanaz a kizárólagosság harapódzott volna el.
A felvilágosult és igazkonzervatív közírászat, a kommersz jútyúberkedés és a lakossági prófécia egyaránt azt hirdeti, hogy a Tisza mögé besoroltakon túl más nem számít. Ott csak demens nagymamák (akiktől unokáiknak nem sikerült szavazás előtt elcsenni az igazolványukat), írástudatlan ösztönlények, gonosztevők és lefizetett szolgák tenyésznek. Nem elégednek meg azzal, hogy a Tisza kormányra került, azt is elő kívánják írni, hogy ki lehet annak ellenzéke.
Hasonlóan alakult ez 1994-ben is: a késő-kádári elitek és a ’68-as kulturális elit szövetsége mély meggyőződéssel hitte, hogy az MSZP–SZDSZ-koalícióval a történelmileg rendelt pozíciókat foglalták el, s hogy az MDF-éra merő baleset volt csupán. Annak örökösei elhaló anakronizmust képeznek, távlatilag az MSZP és az SZDSZ lesznek egymás váltópártjai. Ehhez képest a Fidesz összefogta a jobboldal roncsait, s mivel az emberek nem az elitcsoportok kiválósága miatt támogatták a szociálliberális koalíciót, hanem többnyire személyes sorsuk jobbra fordulását remélték, így annak elmaradása miatt a Fidesz győzött legközelebb, ami tudományos képtelenségnek tetszett előkelő körökben. Máig ható sértettségük innen ered, s gyermekeik hézagmentesen töltik be ezt a sértetti pozíciót, csak közben csatlakoztak hozzájuk a később megsértett polgári középosztály utódai, így immár közösen képviselhetik egyszerre bolsevik fanatizmussal és arisztokratikus gőggel, hogy aki nem arra a következtetésre jut, mint ők, az beszámíthatatlan. Ebben a hangulati aláfestésben kísérli meg a kormány letörölni ellenfeleit a politikai palettáról, rájátszva a legközönségesebb indulatokra és irigységre.
A közönség annyi értelmet tulajdonít az egésznek, hogy a szimpatikus csapat győzzön, adják át az érmeket, legyen tánc, majd lehet menni csúszdázni. A dolgokat pedig majd elrendezik a komoly emberek: a szakértők, a piac, az apparátus és a külföldi partnerek, és ha mégsem, úgy indul egy újabb bajnokság.
Ebből az infantilizált gondolkodásmódból az marad ki, hogy a többpárti versengés, a parlamenti demokrácia a közügyek intézésének moderált formája. Egy társadalomban számtalan eldöntendő kérdés van, megannyi konfliktus, temérdek érdekütközés, amelyeket évezredeken keresztül kevésszer rendeztek el választásokon. Csekély és gyenge demokratikus előzmények után a rendszerváltáskor szervetlenül átemelt nyugati formák azt az érzést plántálták el, hogy a választás egyenlő magával a politikával, noha az csak egy kompromisszumos megoldás, amelyhez hosszú út vezet. Ezt az utat ez az ország nem járta végig, az útközben megszerezhető tapasztalatokat nem gyűjtötte össze, és 16 év alatt a Fidesz is mindent elkövetett, hogy a politikáról gyermeteg elképzelések éljenek. Nem csupán a társadalmi döntéshozatalról, de az azt követő folyamatokról is. Vagyis a kormányzásról. Kiirthatatlanok az olyan tévhitek, melyek szerint a jólét csak jószándék kérdése, és akkor megy jó irányba az ország, ha jó emberek vezetik.
A rózsaszín vágyvilág hirtelen megelevenedett; apró szépséghiba, hogy mozgókép formájában. Ennek ellenére most nincsen olyan meggyőző érvelés, kikezdhetetlen tekintély, amelyik elfogadtatná, hogy a hol romantikus vígjátékra, hol pszichothrillerre, hol burleszkre emlékeztető abszolút filmszínház nem a valóság. A helyes hozzáállás így foglalható össze: akkor mutassátok meg, hogyan kell csinálni. Amennyiben kiderül, hogy az egész mégsem olyan egyszerű, utána lehet érdemben megvitatni közös ügyeinket.
A megvitatást két jelenség nehezíti. Az egyik, hogy a mainstream nyugati valóságmagyarázatok honi adaptációinak hangereje jelentősen fölerősödött – természetesen ezen magyarázatokat sokféle módon illető kritikák ismertetése nélkül.
A provincializmus terjedésével párhuzamosan, a legsötétebb demagógia által megtámogatva a provincialét megteremtésére is történtek lépések. A nyolcéves miniszterelnöki és főleg a tizenkét éves képviselői időkorlát bevezetése a magyar állam leépítése irányába mutat. Ez a jogilag szabályozott professzionális politika vége. Ilyesmin is átesett már az ország: a szocializmusban is amatőrök (a 12 év azt jelenti, hogy nincs többé politikai karrier) döntöttek elvben az ország ügyeiről. A gyakorlatban viszont a pártközpontban határozták meg nagyon is profik, hogy a parlament mire bólogasson. Most majd nem a Politikai Bizottság tagjai, hanem nagyvállalati HR-esek határoznak a lényegi kérdésekben.
Az állam gyengülése és erősödése annak a pozíciónak, amelyik a külföldi mintákat, a haladó eszméket szállítja, az elit számára kedvezőbb helyzetet teremt (nemcsak a gazdaságinak, de egy darabig a kulturálisnak is), valóságos föllélegzést okoz. De vajon ez az egész népre igaz? Amivel ugyanis a Fidesz több kritikusának (így nekem is) a kétezertízes évek végén szembe kellett néznie, az, hogy a NER drabális működése csak az egyik oldalról fojtogató önkény, a másik oldalról annak biztosítása, hogy a források leszivárogjanak a társadalom alsóbb rétegeibe is. Ne vesszenek el a részérdekek útvesztőjében, ne térítsék el nagyobb rutinnal, felkészültséggel rendelkező szervezetek. Bizonyára léteznek ennél hatékonyabb és igazságosabb megoldások, de erről azért nem érdemes vitázni, mert a nyilvánosság formálói és nyomukban az új többség elismerni sem hajlandók a tényt, hogy a NER sikere nem a propagandának, a hatalmaskodásnak volt köszönhető, hanem annak, hogy bő évtizedig biztosítani tudta a középosztálynak és az alsóbb néposztályoknak a folyamatos emelkedést.
A mindent eldöntő kérdés az, hogy egy olyan fölállásban, amelyben nem tudni, ki gyakorolja a főhatalmat, a kormányzás ágazatokra van bontva, a többséget biztosító frakció offline kommentszekciót játszik, az uralkodó pártnak se világnézete, se szociológiailag körülírható bázisa, se története, se egyértelmű társadalompolitikai törekvése nincsen, a külföldi beruházók könnyített pályán mozognak, a nyugati hatalmi központok megkérik a támogatásuk árát, ami jó eséllyel növekvő energiaárakban mutatkozik meg, a lobbisták berken belülre kerülnek, a mindenfélét meg annak ellenkezőjét is követelő médiaszemélyiségek befolyása nő, szóval ilyen körülmények közt nem fordul-e hirtelen rosszabbra a fent említett társadalmi csoportok sorsa. Amennyiben igen, az minden más problémát, érdekellentétet a felszínre hoz, s korántsem biztos, hogy rendezésük moderált formában történik majd. Ám
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök napirend előtti felszólalásra válaszol az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. július 13-án. A kép előterében a Fidesz és a KDNP üres padsorai / fotó: MTI/Hegedűs Róbert
Bejelentkezés