Az elmúlt években annyi könyvet, filmet, sorozatot hagytam félbe, hogy ma már úgy vagyok vele, ha egy művet be tudok fejezni, az annyira nem lehet rossz. Hogy ezenfelül mennyire jó az adott alkotás, azt a továbbiakban aszerint döntöm el, hogy felteszem magamnak a kérdést, megnézném-e vagy elolvasnám-e újra? Christopher Nolan Odüsszeia filmjén ülve sokáig idegeskedtem azon, hogy vajon többet nyújt-e Hollywood húsz éve ügyeletes blockbuster-rendezője annál, mint eddig, vagy követem a feleségemet a mozi kijárata felé, aki film felénél elhagyta a termet. Hogy végül arra jutottam, akár moziban is újranézném a filmet, ennek az összefüggésében, azt hiszem, beszédes.
Mindenesetre megértem azt, aki fenntartásokkal várja az új Nolan-mozikat. A 2000-es és 2010-es évek sztárrendezője megújította a filmművészetet és a szórakoztatóipart. Magasabb szintre emelte a látványt, jó forgatókönyvekből dolgozott kiemelkedő színészekkel, és mindent összevetve mindig, száztíz százalékosan komolyan vette a feladatát. Nolan a szórakoztatást elemelte az elmúlt években jellemzővé vált szimbolikus, kizárólag az érzületre – modern-popkulturális szóval: a feelingre – hajtó alkotások szintjéről, és az esetek többségében magas színvonalon szórakoztatta a moziba vágyókat. Emellett mindig volt víziója és csak mérsékelten nézte hülyének a rajongóit. Egy ideig legalábbis ez volt a benyomásom, mígnem az elmúlt években arra jutottam, hogy a Batman-filmek utáni Nolan-mozikat ma már a filmipar legnagyobb átveréseinek és szemfényvesztéseinek tartom. Aztán persze lehet, hogy csak ráuntam a rendezőt övező kultuszra, ami – végső soron – mindig mindent kilúgoz és tönkretesz.
De azért nem teljesen. Míg a Tenetet alig tartottam többre a nolani fogások önkritikátlan karikatúrájánál, az Oppenheimer határozottan meggyőzött arról, hogy a sztárrendező talán túlzottan is a saját eszköztára foglya. Nolan főhősei egy ideje mind az általa elképzelt Batman köpönyegéből bújnak ki, a rendező nem hagyja pihenni nézőit, a művei pedig mintha egyetlen kifeszített konklúzióból állnának, és a nézőt folyamatosan feszült érzelmi és idegi állapotban tartják az esztétikai ingerek – ideértve a vizualitást, a hanghatásokat, a zenét, a narrációt, a vágások sebességét. Ez a kétségtelenül stílusteremtő és a kornak megfelelő filmes elbeszélésmód azonban egyfelől alapot ad annak a vádnak, hogy a rendező a hatáskeltés eszközeivel igyekszik elfedni mondanivalója hiányát (hülyének néz minket), másfelől, ha van is mondanivalója, valójában – magasan tartott feszültség ide vagy oda – érzelmileg lapos az, ami kijön a keze alól.
Nos, az Odüsszeia hasonlóan kezdődik, és sokáig fent is tartja ezt az esztétikát. Nagyjából addig, amíg fel nem építi Nolan a homéroszi szüzsét, a görög mondavilágot, és eljut a filmje arra a pontra, ahol már nem tudja megúszni, hogy kezdjen valamit a történettel. Hogy esetleg megindokolja, miért is fogott hozzá ehhez az adaptációhoz, és hogy többet akar-e vele kezdeni a puszta illusztrációnál. Szerencsére
Ha az a kérdés, hogy a végeredmény mennyire az a tipikus, igényes hollywoodi izé, akkor azt mondom, kevésbé, mint a korábbi Nolan-produktumok.
De miben más ez a film?
Az Odüsszeia kétségtelenül horrorisztikus, sőt, helyenként kifejezetten horrorfilmes jelenetekkel dolgozik, és nem engedi, hogy nézők szimbolikus, vagy „érzékeltető” gesztusokkal megússzák az eredeti történet brutalitását, az ógörög mondavilág elborzasztó kegyetlenkedéseit. Nem pusztán képsorok, hanem a hanghatások, Ludwig Göransson kifogástalan, korhűnek tűnő zenéje, de a környezetnek a sztereotip görög szigetvilágképtől eltérő, idegen, viszonylag sötét tónusú ábrázolása is gondoskodik arról, hogy a néző sem érzelmileg, sem érzékileg ne maradhasson közömbös.
A film számos csúcsjelenettel szolgál. A Küklopsz- és a Kirké-fejezetek feldolgozása a legerősebb pszichothrillerek eszköztárát alkalmazza, de a Trója felgyújtását, illetve a Matt Damon megszemélyesítette Odüsszeusz bosszúját megörökítő jelenetek lassú tempóban fokozódó zenei kísérete is szinte az őrületbe hergeli a nézőt. A zene fizikai feszültsége – ami a karakterek lelkiállapotát jeleníti meg – alaposan próbára teszi az idegrendszerünket. Nolan ezzel az öncélú, szimbolikus akcióábrázolást meghaladva képes elérni, hogy semmiképpen se egy nyári kalandfilmként tekintsünk az Odüsszeiára, hanem véresen komoly dolgozatként, ami egy kőkemény, letaglózó, nyomasztó dráma.
Hogy a büntetését bolyongással megfizető Odüsszeusz valóban haza akar-e találni? Hogy a hazatérés megtörténhet-e egyáltalán úgy, ahogy azt elképzeli? De, ami a legfontosabb: a történet brutalitását, a büntetés és a bűnhődés mértékét és arányát, valamint a mondavilág kegyetlen terrorját is a mérleg serpenyőjébe teszi, melynek átellenes oldalára a nyugati kultúra rombolással, hódítással, pusztítással, tehát erőszakkal és gyilkolással történt megalapozása kerül. A válasz, ahogy a történet maga is, parabolisztikus és mitikus. Amit az ógörög – és egyébként más, például a trójai – civilizációk felépítettek, egy szempillantás alatt semmivé válhatnak az erőszak fénytörésében. A mítosz logikáját követve: mindez nem az isteneknek tetsző.
Odüsszeusz csele, mellyel az igazságot és a béke szentségét hívja tetemre, olyan bűnnek számít Nolan szemében, mint Oppenheimer atombombája. A természet törvényeit nem hághatjuk át büntetlenül, állítja az utóbbi filmben. Az Odüsszeiában azonban – úgy érzem – még mélyebbre megy, és megállapítja, hogy a hit, a meggyőződés és a kultúra alapjait megkerülni legalább akkora bűn.
Ennyiben
Test és szellem, anyag és tartalom szimbiózisa, egymástól való elválaszthatatlansága az ógörög gondolkodás alapját képezi: a szép és jó nem értelmezhető egymástól függetlenül. Ami nem jó, az valójában, önmagában, nem lehet szép. Ez a tudás Odüsszeusz íjának megpendítésében összegződik, melyhez egyszerre kell erő, technika (pontosabban techné) és a kettő együttállásából következő önazonosság. Ennek megtestesítője Odüsszeusz, akinek bűne – éppen ebből fakadóan – annál nagyobb. Nolan pedig ennek hangsúlyozásával képes elemelni a történetet a mítosz és a kalandfilm szintjéről. A legsötétebb mélységében ismerteti fel Odüsszeuszával azt a gonoszságot, aljasságot, isteneket megtévesztő fortélyt, mellyel a példakép férfi lényegében egy másik civilizáció leigázására tört.
Mindennek felismerése a film egyik legszebb megoldásában összegződik. A Zendaya által alakított Pallasz Athéné látomásként és segítőként kíséri útján a leleményes Odüsszeuszt, mígnem konklúziójában a film megkérdőjelezi, sőt talán le is leplezi előttünk az istennő karakterét, aki egyaránt lehet egy brutálisan lemészárolt trójai nő inkarnációja, hősünk lelkiismeretének projekciója, másrészt ennek a kivetülésnek és az isteni jelenlétnek az egymástól elválaszthatatlan, az anyag–szubsztancia-összefüggést megjelenítő gesztusa. Hisz-e valójában az istenekben Odüsszeusz, és ha nem, miféle magyarázatot találhat így az őt ért borzalmakra? Ha talál is, elnyerheti-e feloldozást további áldozathozatal nélkül?
Akárhogy is, a Christopher Nolan-féle Odüsszeia méltó, eredeti állításokat megfogalmazó feldolgozása Homérosz alapművének. A legkomolyabb ellenállást, azt gondolom, a történet esztétikai ereje és brutális komolysága fejtheti ki a közönségben. Ezen a filmen nem fogunk szórakozni, és nem fog közben jólesni a sós ropogtatnivaló sem. De nem is ezért készült ez a film.
Odüsszeusz hazaérkezését az íj megpendülése jelzi, mely átható összhangzatként tölti ki a tájat, tetteit pedig Zeusz – és Göransson zenéjének – villámcsapásai jelzik. Nagy kérdés, hogy a közönség méltó, vagy inkább alkalmas lesz-e arra, hogy befogadja tartalom és forma, látvány és mélység ilyen fokú, szerintem szigorú egységét. Más kérdés: ha a 21. századi lelkünk tiltakozik az Odüsszeia ellen, az mit mond el rólunk.
Nolan mindent megtett azért, hogy legújabb filmjében, melyben a hősök egyszemű óriásokkal, sokfejű szörnyekkel, boszorkányokkal, haragos istenekkel és félistenekkel küzdenek, valóban elmondjon nekünk valamit. Azt, hogy valahol, valamit nagyon elrontottunk, és ami most van, az már a mi büntetésünk. De ezzel ő éppúgy viaskodni látszik, mint a férfiú, akinek a történetét elbeszéli. Ezt a viaskodást vitte színre.
Borítókép: Matt Damon és Zendaya az Odüsszeiában / fotó: Universal Pictures
Bejelentkezés