Ha már a felvetés is abszurd, a miniszterelnök és a portugál futballzseni helyett akár Kapitány Istvánról és Lionel Messiről is szólhatna ez az írás. A lényeg ugyanis nem az arcokban van, hanem a lencsében. Abban a kis mélységélességű technikában, amely a futball-világbajnokságot technikailag, a parlamenti közvetítéseket pedig dramaturgiailag változtatja mozis élménnyé: a Sztárt az előtérben tűélesre húzza, miközben a hátteret – a struktúrát, a törvényeket és a kényelmetlen realitásokat – tudatosan maszattá mossa. A figyelemgazdaság korában a közönséget és a választót nem egyszerűen szórakoztatják: megtanítják arra, hogy mindig oda nézzen, ahová mutatnak. A kollektív intelligencia helyét fokozatosan átvette az influenszer-üzemmód, a meccs és a közélet pedig egyre inkább csak díszletté válik a saját másodlagos képernyőinken. Nézzük meg közelebbről.
Amikor a vb szervezői azzal érvelnek, hogy a játékosok egészsége érdekében kötelező háromperces hidratációs szünetet tartani a mérkőzések közepén, érdemes egy pillanatra megállni. Vajon mennyi idő kell két deci víz megivásához? David Goldblatt sporttörténész szerint nagyjából tíz másodperc. Akkor mire várunk? Ez a három perc a televíziós közvetítések előre legyártott, szent reklámablaka. Miközben a játékosok vizet isznak, a közvetítő társaságok meccsenként dollárszázmilliós hirdetési felületeket értékesítenek újra. A Wall Street Journal szerint egyetlen reklámszpot ára akár 750 ezer dollár is lehet.
És ugyanez a lencse fordul rá Kapitány Istvánra is, amikor a hazai energiahatékonyság arcaként arra kéri a lakosságot, hogy a legterheltebb délutáni és esti órákban kapcsolja le a klímát, mert túlterhelt a villamosenergia-hálózat. Önmagában ezzel az üzenettel nehéz vitatkozni. A probléma nem a tanács, hanem a fókusz. Nem az a lényeg, hogy Kapitány István évtizedeken át a globális fosszilis ipar egyik meghatározó szereplőjénél, a Shell globális alelnökeként dolgozott, ahol a mobilitási üzletág zöldítéséért felelt. A lényeg az, hogy a reflektor ismét a fogyasztóra irányul, miközben a rendszerszintű felelősség a háttérben marad. Ez a vállalati gázlángozás klasszikus esete: a strukturális problémából egyéni lelkiismereti kérdést csinál. A világ ipari üvegházhatású gázkibocsátásának 71 százalékáért mindössze száz állami és magánkézben lévő vállalat felelős. A Shell ennek a szűk körnek hosszú ideje az egyik meghatározó szereplője. Ha már egyszer megvan az elszántság a klímatudatosság számonkérésére, jó lenne ugyanezt a következetességet a rendszerszintű kibocsátók felé is látni – köztük a korábbi munkaadó irányába. Egy átlagos modern állampolgár személyes szén-dioxid-kibocsátásának döntő része ráadásul infrastrukturálisan kötött: az energiaellátás, a közlekedés vagy éppen a lakhatás adottságai határozzák meg.
Miközben a hírfolyam a Sétáló Isten, Messi újabb zseniális góljaitól hangos, a blőrözött háttérben kirajzolódik a modern sportswashing egyik legnagyobb emlékműve. Messi ma már nem pusztán sportoló: Szaúd-Arábia hivatalos turisztikai nagykövete is. Három év alatt 25 millió eurót kap azért, hogy a mosolyával egy másik történetet meséljen el. Ne azét az országét, amelynek gazdaságát továbbra is az olaj hajtja, hanem egy gondosan felépített, turistabarát kirakatét. A kirakat mögött pedig ott áll az állami olajóriás, a FIFA egyik kiemelt szponzorává avanzsált Aramco. A világ legnagyobb vállalati szén-dioxid-kibocsátója ma már nem egyszerűen olajat ad el, hanem a futball legnagyobb színpadán vásárol magának társadalmi legitimációt. A zöldre mosott reklámok mögött ugyanaz a fosszilis üzleti modell működik tovább. Ebből a pénzből épül fel a spektákulum is: a 48 csapatosra duzzasztott észak-amerikai világbajnokság, amelynek logisztikai, repülési és utazási lábnyoma minden korábbi rekordot felülmúl. Az ökológiai becslések szerint a torna összkibocsátása elérheti a 3,5–4 millió tonna CO₂-egyenértéket. Ez közel kétszerese a korábbi, 32 csapatos brazíliai vagy oroszországi világbajnokságok emissziójának, és önmagában meghaladja több tucat fejlődő ország éves kibocsátását. Miközben a stadionok óriáskivetítőin karbonsemlegességről szóló animációk futnak, a VIP-szektorok mögött éjjel-nappal dízelgenerátorok zúgnak, hogy a globális elitnek a negyvenfokos hőségben se kelljen egyetlen percre sem nélkülöznie a kényelmet. Az előtérben a show, a háttérben a füst. A kamera pedig továbbra sem arra néz, ahol a történet valójában zajlik.
A díszlet megváltozik, a kamera marad. Az előtérben ott a feszült, pragmatikus arc, Magyar Péteré, aki egy kormányszóvivői tájékoztatón a hazai gabonatermesztés jövőjéről és a technológiai kényszerekről beszél. A közönség az észszerű modernizáció narratíváját látja, miközben a háttérben egy sokkal bonyolultabb brüsszeli jogalkotási folyamat zajlik. Az Európai Parlamentben a Tisza Párt képviselői az új generációs génkezelési technikák (NGT-1) uniós szabályozásának lazítása, vagyis a dereguláció mellett szavaztak. A döntést Magyar Péter a Telex kérdésére azzal indokolta, hogy a saját génállományt használó génszerkesztés tudományosan már nem tekinthető klasszikus GMO-nak, így nem sérti az Alaptörvény GMO-mentességét. Ezt az értelmezést azonban jogi és szakmai viták övezik. Az Európai Unió Bíróságának egy korábbi ítélete szerint a génszerkesztési eljárásokkal – például CRISPR-rel – létrehozott növények is a GMO-k jogi kategóriájába tartozhatnak. Ezzel szemben az új uniós irányvonal éppen a szabályozás lazítása felé mozdul. A zöldszervezetek szerint ez a fordulat fellazíthatja azt a 2015-ös uniós védelmi rendszert is, amely lehetővé tette, hogy a tagállamok saját hatáskörben tiltsák meg a GMO-k termesztését. Nem véletlen, hogy a Greenpeace Magyarország, a Magyar Biokultúra Szövetség és a Magyar Természetvédők Szövetsége is kritikával reagált. Nem kellett volna ezt előzetesen elmagyarázni?
A Guardian sportesszéje pontosan ezt a fordulatot írja le: a futballban ma már nem az egyéni zsenialitás szolgálja a csapat dicsőségét, hanem a kollektíva rendelődik alá a Sztár brandjének. Messiért nyernek vb-t a társak, Ronaldóra vadásznak a keresőmotorok, a mozihatású kamerák pedig következetesen elmosnak mindenkit a háttérben, mert a 22 ember taktikai hálóját és egymásra hatását elmagyarázni nehéz. Egy arcot eladni viszont könnyű. Ez a Jonathan Liew által leírt tudatos elbutítás kora, amely mögött Robert Proctor agnotológia-fogalma áll: a tudatlanság nem hiányállapot, hanem ipari módon előállított zaj. Ahogy a dohányipar sem az információ eltitkolásával, hanem annak áltudományos túltermelésével bizonytalanította el a közvéleményt a tüdőrák-kockázatról, úgy működik ma a figyelemgazdaság is: nem az információ hiánya a lényeg – hiszen a brüsszeli GMO-szavazások vagy a Shell kibocsátási adatai bárki számára elérhetők –, hanem az, hogy minden releváns jel mellé végtelen mennyiségű lényegtelen inger társul. Lájkvadász videók, személyes drámák és felszíni konfliktusok töltik meg a teret, így a befogadó fokozatosan elveszíti a képességét a lényeg és a zaj szétválasztására, elfárad, és végül önként mond le a háttér megértéséről. Ahhoz azonban, hogy értsük, ez miért működik ilyen hatékonyan, vissza kell menni a stadionokba – és onnan a nappalikba, a másodlagos képernyő csapdájához. A Nielsen Sports digitális fogyasztáskutatásai szerint a 18–40 éves szurkolók több mint 80 százaléka meccs közben folyamatosan a telefonját használja, a Cisco mérései szerint pedig a gól pillanatában a stadionok hálózati terhelése több mint négyszeresére ugrik: nemcsak nézik az eseményt, hanem azonnal rögzítik is, hogy továbbküldhető tartalommá alakítsák. Meccsre járni nem csak öröm, hanem egy társadalmi státusz demonstrálása is. Immár a meccs egésze a blőrözött tartalom.
Közvetve minden érzelmileg kapós mozzanat – legyen akár a futballé, akár a politikáé – ugyanazt a logikát szolgálja: a folyamatok megértéséhez szükséges, „ingerszegény” információk nemhogy figyelemig, de sokszor még észlelésig sem jutnak el. A kör itt be is zárul.
Miközben ezek az alakok lekötik a teljes társadalmi figyelmet és elviszik a show-t, a háttérben – az elmosott, életlen zónában – a valódi, rendszerszintű folyamatok zavartalanul zajlanak. Amíg a közönség a főszereplők legújabb mozdulatait elemzi és megosztja, addig a vakfoltban a nehézipar tovább füstöl, a lobbisták és multicégek csendben alakítják a mezőgazdaság jövőjét, a bürokrácia pedig apró, láthatatlan döntésekre darabolja a kultúrát. Éppen ezért a főszereplőknek – így Cristiano Ronaldónak vagy Magyar Péternek is – alapvető felelősségük van abban, hogy ne asszisztáljanak ehhez a globális elmosáshoz, hanem a közvetlen imázs- és politikai érdekeikkel dacolva is láthatóvá tegyék a háttérben meghúzódó rendszerszintű folyamatokat és mechanizmusokat. Naivitás? Az.
Borítókép: Portugal's forward #07 Cristiano Ronaldo (C) takes part in a training seesion at Gardens North County District Park in Palm Beach Gardens on June 30, 2026, during the 2026 World Cup football tournament. Patrícia de Melo Moreira / AFP
Bejelentkezés