Ha már a felvetés is abszurd, a miniszterelnök és a portugál futballzseni helyett akár Kapitány Istvánról és Lionel Messiről is szólhatna ez az írás. A lényeg ugyanis nem az arcokban van, hanem a lencsében. Abban a kis mélységélességű technikában, amely a futball-világbajnokságot technikailag, a parlamenti közvetítéseket pedig dramaturgiailag változtatja mozis élménnyé: a Sztárt az előtérben tűélesre húzza, miközben a hátteret – a struktúrát, a törvényeket és a kényelmetlen realitásokat – tudatosan maszattá mossa. A figyelemgazdaság korában a közönséget és a választót nem egyszerűen szórakoztatják: megtanítják arra, hogy mindig oda nézzen, ahová mutatnak. A kollektív intelligencia helyét fokozatosan átvette az influenszer-üzemmód, a meccs és a közélet pedig egyre inkább csak díszletté válik a saját másodlagos képernyőinken. Nézzük meg közelebbről.
Amikor a vb szervezői azzal érvelnek, hogy a játékosok egészsége érdekében kötelező háromperces hidratációs szünetet tartani a mérkőzések közepén, érdemes egy pillanatra megállni. Vajon mennyi idő kell két deci víz megivásához? David Goldblatt sporttörténész szerint nagyjából tíz másodperc. Akkor mire várunk? Ez a három perc a televíziós közvetítések előre legyártott, szent reklámablaka. Miközben a játékosok vizet isznak, a közvetítő társaságok meccsenként dollárszázmilliós hirdetési felületeket értékesítenek újra. A Wall Street Journal szerint egyetlen reklámszpot ára akár 750 ezer dollár is lehet.
És ugyanez a lencse fordul rá Kapitány Istvánra is, amikor a hazai energiahatékonyság arcaként arra kéri a lakosságot, hogy a legterheltebb délutáni és esti órákban kapcsolja le a klímát, mert túlterhelt a villamosenergia-hálózat. Önmagában ezzel az üzenettel nehéz vitatkozni. A probléma nem a tanács, hanem a fókusz. Nem az a lényeg, hogy Kapitány István évtizedeken át a globális fosszilis ipar egyik meghatározó szereplőjénél, a Shell globális alelnökeként dolgozott, ahol a mobilitási üzletág zöldítéséért felelt. A lényeg az, hogy a reflektor ismét a fogyasztóra irányul, miközben a rendszerszintű felelősség a háttérben marad. Ez a vállalati gázlángozás klasszikus esete: a strukturális problémából egyéni lelkiismereti kérdést csinál. A világ ipari üvegházhatású gázkibocsátásának 71 százalékáért...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.