10 évvel ezelőtt a szatirikus karikatúrákat közlő párizsi hetilap, a Charlie Hebdo szerkesztőségébe betört egy testvérpár, hogy lemészárolja az ott dolgozó tucatnyi embert. Allah nevében, mivel a lap munkatársai szerintük megsértették Mohamed prófétát. Később a Twitterre (ma X) egy bizonyos Joachim Roncin írta ki először, hogy „Je suis Charlie” (vagyis „Én vagyok Charlie”). A #jesuis hashtaget csak aznap másfél millióan használtak – azon a héten pedig több mint hatmillióan, így aztán a vélemény- és szólásszabadság, valamint a vallásifanatizmus-ellenesség jelmondata lett.

A #jesuis talán az egyik legidegesítőbb és legmodorosabb hashtag, sőt, az egyik legmodorosabb és legidegesítőbb jelenség az interneten. Már szinte mindenre használták. Mindenre is (hogy egy másik nyelvi jelenséget is iderángassak)! A #metoo-val együtt (ami szintén hasonló sztori) a #jesuis is közhely lett mára, elvesztette a jelentését, kiüresedett. Mint a szépségkirálynők világbékevágya, vagy amikor gyerekkorunkban azt mondogatták nekünk, hogy Afrikában éheznek. Edd meg a főzeléket, kisfiam, Afrikában éheznek. De mama, utálom a tökfőzeléket. És egyébként is: mikor lakott jól egy afrikai gyerek attól, hogy én megettem valamit? Mert én tényleg megettem a tökfőzeléket is.

És mivel lett jobb a világ attól, hogy a fél emberiség kirakta a közösségi oldalára ezeket a kis jeleket? Még egy év sem telt el, 2015-ben újabb támadás érte Párizst. Nem is egy, hanem egy teljes támadássorozat. Vérben úszott a Bataclan – #jesuis ide vagy oda. Számított valamit? Arra jó volt, és mintha csak arra lett volna jó, hogy az, aki használta, megmutathatta az ismerőseinek, ő is jó ember. És ehhez még csak ki sem kellett állnia az erkélyre, és tapsolni. Persze még az is lehet, hogy aki ezt a kommunikációs eszközt használja, valóban jó ember. Jó nagymama, jó férj, jó gyerek. Csak a hashtagnek ehhez nincs túl sok köze. Persze fordítva is igaz: attól, hogy valaki használja, nem lesz rémes alak.

A kezdetekkor, 2015-ben még komolyan használták. Raif Badawi blogger megkorbácsolása miatt például sokan tiltakoztak a #JeSuisRaif hashtaggel. A #JeSuisNigeria azt jelentette, hogy a használója felháborodik a Boko Haram terrorszervezet által elkövetett szörnyű gyilkosságokon, de persze már akkor elterjedt az ellenhashtagelés, például a #JeSuisHypocrite, amely a kettős mércére hívta fel a figyelmet. Persze, hogy ez a ventilálás a ventilálón kívül kinek jó, a ventiláláson túl mire jó, talán kétséges volt már akkor is. Igaz, a tehetetlenségből fakadó pótcselekvés sem akkora baj, végül is érthető emberi reakció. A szólásszabadságért kiállni, a vallási fanatizmus ellen küzdeni, a világbékét akarni, pláne tenni érte, ez mind jó és üdvözölendő.

Ám – és talán itt a tárgyalt kérdés és a probléma közepe – az internet, a közösségi média egy őszintének szánt gesztust is eleve kisiklat, hiszen ott minden egyúttal az önreprezentáció része is. Minden dicsekvés, minden lájklejmolás, minden szimpátiakuncsorgás. De még az is, ha csak annyit akar mondani az ember, hogy elváltam, megkaptam az előléptetést, esetleg sütöttem egy kenyeret, vagy nézd, cuki kismacskával játszik a cuki kiskutya.

Na, de az is van, hogy már én is öreg vagyok, nehezen tudom megszokni, hogy a politikai viták terepe nem a Parlament, meg, mondjuk, a Népszabadság, hanem a Facebook és az Instagram, és nem a köztévé, hanem egy vitaműsor a YouTube-on, vagy egy podcast. Amiket természetesen most már én is nézek.

Ha beírom a Facebook keresőjébe, rá kell jöjjek: 2018-ban én is használtam a #jesuis-t, mégpedig arra a drámai eseményre adott válaszul, hogy a horvátok (akiknek a csapatáról sem a meccs előtt nem tudtam semmit, sem azóta nem tudok, ugyanis kocafocinéző vagyok) elvesztették a franciák ellen a vb-döntőt. Fiatalság, bolondság. De kidobja például azt is, hogy Deutsch Tamás szívja a betonra festett zebracsíkokat, amivel ugye a kép rajzolója két legyet ütött egy csapásra: egyfelől utal Deutsch állítólagos szenvedélyére, másfelől pedig a zebrára, amit most majd Orbán örökbe fogad. Aztán van még egy 2020-as karikatúra is, amelyen az „Ukrajna” és az „Örményország” elnevezésű bódék mögött adományokat gyűjtők ülnek, az örmény pult előtt senki, a másik előtt tömött sorokban emberek, rajtuk amerikai, angol, japán, EU-s stb. zászlók. Mondjuk, ez pont komoly, és eléggé frappáns is. Aztán van még egy szép természetfotó, egy poloskával megosztott #jesuis.

És akkor el is érkeztünk Orbán Viktorig.

A miniszterelnök ugyanis nemrég mondott egy úgynevezett poloskázós beszédet, amelyben szerinte az ellenzék vezetőjére, Magyar Péterre utalt, mások meg a többes számra és a kontextusra hivatkozva a kormány, a rendszer minden ellenfelére vonatkoztatták a megjegyzést, valamint dehumanizálást kiáltottak, és dacosan a #jesuispoloska hashtaggel vágtak vissza, amikor talán már mindenki azt hitte, hogy az ukrán zászlós profilkép egészen átvette a látszatcselekvés szimbólumának szerepét.

A poloskázásra aztán Lázár János rákullancsozott, majd, hogy a szálak végképp összekuszálódjanak, Orbán Viktor is fölugrott a #jesuis-vonatra. Je suis Marine! – írta az X-en, azon után, hogy Marine Le Pent egy francia bíróság első fokon bűnösnek találta pártfinanszírozás-ügyben, és öt évre eltiltotta a közügyektől, vagyis most úgy néz ki, Le Pen nem lehet elnökjelölt 2027-ben. Ami a hashtagben foglalt állítást illeti, azt Orbán minden bizonnyal úgy érti, hogy kiáll az elvbarátja és szövetségese, a szélsőjobboldali politikus mellett, mások viszont azzal csapják le a valóban magasban lévő (talán szándékosan magasra dobott?) labdát, hogy Orbán kiállása sikkasztásra vonatkozó „beismerő vallomás” vagy „coming out”, és – ironikus kontextusban – előkerül a legutóbbi alaptörvény-módosítás is, mely szerint „az ember férfi vagy nő”. Mindenesetre ez egy újabb történet, ami bekerült a közösségi média elvarázsolt kastélyába és gyenge gravitációs mezejébe, ahol semmi nem az, aminek látszik, és minden lebeg.

Amúgy Marine Le Pen édesapja annak idején elhatárolódott a #JeSuisCharlie-zástól. Úgy fogalmazott: „Je ne suis pas Charlie”, vagyis ő nem Charlie (lásd még a Brian élete című film idevágó jelenete), habár megérintette a honfitársai halála, de a szerkesztőség anarcho-trockista nézeteivel nem ért egyet. Vajon a lányával mi a helyzet? Ahogy a Charlie Hebdo mai oldalát nézem, nem valószínű, hogy ő lesz az első, aki kiteszi a hashtaget, ha újabb vérfürdőt rendez valaki, aki érti a viccet – legyen az, mondjuk, egy ártatlan kis hashtag vagy karikatúra – csak hát, ugye, rohadtul nem szereti.