„– Meg fognak bukni. Akkor majd menekülniük kell, vagy börtönbe mennek, vagy. Vagy meghalnak.
– Senki nem fog meghalni. Mert az utódaink is mi leszünk.”

Hogyan érdemes az egyre szürreálisabbnak tűnő politikai-hatalmi valóságról regényt írni? Úgy, hogy még szürreálisabb regényvilágot teremtünk, ha ez egyáltalán lehetséges. Aztán veszünk főszereplőnek egy papot, akitől a finom, parfümös közönség már elpártolt, és olyan politikai játszmába dobjuk, amiben bármi megtörténhet, és meg is történik. Tesszük mindezt fordulatokkal és humorral, hogy az olvasó ne tudja letenni a könyvet, miközben arra gondol, hogy a szerző vagy zseni, vagy elmentek neki otthonról (vagy mindkettő).

Körülbelül erre számíthatunk, ha elolvassuk Horváth Viktor új regényét, A Júdás-tervet. A szerző arra vállalkozott, amire ma szépírók elég ritkán. A magyar közéleti viszonyokról ír, kortárs politikai szereplőkkel – „normális” írók ritkán vállalják annak kockázatát, hogy „összepolitizálódjanak”, mert a végén esetleg kapnak egy politikai címkét, vagy a szakmától azt, hogy nem elég „elvontak” szépírónak.

Pedig a politika és a hatalom működése a valóságunk része, és kijár nekünk egy regény, ami képes meghekkelni a véleménycsoportjainkban megnyomorított agyunkat. Számomra ilyen regény A Júdás-terv.

Főszereplőnk, Bán Viktor Biblia-értelmezései egyrészt hajmeresztőek, másrészt nagyon is logikus levezetések, amelyeket a valláskritikusabb olvasók nagy élvezettel fognak olvasni: „…megkérdeztem a híveket, hogy hisznek-e Istenben, mert nem biztos, hogy Jézus hitt abban a vérszomjas, bosszúálló, poligám és politeista Istenben, aki az ő idejében divatos volt Júdeában.” Vagy: „A nők összenéztek, megcsörrentek az arany karkötők.”

Viszonyt folytat egy férjes asszonnyal, ez azonban papi hivatását látszólag nem érinti. Művelt és tájékozott ember, aki szabadidejében – és azon túl is – történelmi stratégiai játékot játszik, vagy politikusok beszédein szörnyülködik, esetleg a beszédeken szörnyülködő írásokat olvassa szörnyülködve.

Bírálja a kormányt – ellenzékiek elsőre talán egyetértően és lelkesen, a kormánypártiak pedig fanyalgással olvashatják ezeket a bírálatokat, miközben nem ez a képlet. A csontig rágott, szenvtelenül előadott szólamoknál talán az ellenzéki keménymag is elszégyelli magát, vagy ha nem, a bizarr fordulatok, az utópikus és veszélyes gondolatkísérletek idővel kérdésessé teszik, mennyiben ellenzéki hős Bán Viktor, és mennyiben egy különös politikai szatíra gyújtópontja, egy nagyobb politikai terv sakkfigurája.

„A nép nem hülye”, mondja egy kormánypárti szereplőnek.

A válasz:

„De az. Tekintet nélkül a kvalifikáltságra.”

Máshol viszont így szól: „Elragadott a népem boldogításának és elnyomásának mámora.”

A kormányzat képviselőinek karakterében pedig van valami elismerésre méltó – igazán egyiket sem tudjuk utálni. „Nem vagyunk tökéletesek, de megtesszük, amit tehetünk”, mondja az egyik miniszter. És úgy tűnik, hogy meg is teszik.

Hősünk a prédikációival hívja fel magára a nevén nem nevezett, de nyilvánvalóan felismerhető miniszterelnökünk figyelmét. Ügynök látogatja a miséit, aztán annak rendje és módja szerint elrabolják és megkínozzák.

Egy jellemző párbeszéd a regényből:

„– … atyám, önnek ezt az egészet vissza kell vonnia.
– Micsodát?
– Ezt az egész képtelenséget. Hiszen az ön szentírása a Biblia, és a Bibliában nincs kozmikus háttérsugárzás meg száztonnás giliszta.
– Csakhogy a katolikus egyház már elfogadta az evolúció elméletét meg a kozmológiai elméleteket, és a Teremtés hat napját allegorikusan értelmezi. XII. Pius pápa 1950-es enciklikája…
– A giliszta Jézust akkor is vissza kell vonnia.”

A kínzók és foglárok időnként angyali hangon énekelnek, amelyet főszereplőnk a gyönyör egy bizonyos állapotaként érzékel, és úgy számol be a tortúrákról, mintha nem is vele, hanem egy korábbi, megvilágosodás előtti Bán Viktorral történtek volna.

Az olvasó ezen a ponton megkérdezhetné, hogy most akkor mi van, de már megyünk is tovább, magával ragad a mese, erősödik a sejtés, hogy itt minden a terv része.

Kiderül, hogy a miniszterelnök valójában lelkesedik hősünk prédikációiért, csak éppen a népét kívánja megóvni a gondolkodástól, hősünk pedig a bőrén érzi, hogy „a hízelgésnek nincs ellenszere.” Kialakul a Stockholm-szindrómás kötődés: „Hogyan lehet máshogy elviselni a kiszolgáltatottságot, ha nem a szeretettel az iránt, akinek a hatalmában vagyunk?”

Nem törik meg. A következő állomás már az érdi börtön. Jó ideig nem tudjuk meg, miért került be oda, és lassan elrongyolódó miseruhájában sodródik a cella lakóival, köztük a gyermeki Ferikével, a fegyverfetisiszta Pengével, a kokós, szétműtött orrú Zsolttal, a Faterral, a hekker Kornéllal, meg a kasszafúró Krisztiánnal, aki amúgy tisztességes karosszérialakatos.

A börtönfejezet önálló műként is megállná a helyét: Szőke, „ravasz és művelt ember” bekerül a cellába, és a regény a börtön életén keresztül mutatja meg, hogyan szervezi magát a hatalom. Az engedelmesebbek meghajlanak, egyesekben még rokonszenv is kialakul, másokban meg éppen a gyűlölet támad fel a dominánsabbal szemben. „Nem volt az átlagosnál erősebb, és az átlagosnál agresszívebbnek sem látszott, mégis azonnal átvette az irányítást.”

És lesz itt minden. A Szőke levelet írat a félkegyelmű Ferikével a köztársasági elnöknek, rulettbizniszt, bunyót szervez a cellában, lehet fogadni, van uzsorakölcsön, az ügyeseknél felhalmozódik a cigaretta. Mert a hatalom nem egyszerűen a javak gyűjtését és a hálózatszervezést jelenti: a hatalom gondoskodik rólunk és szórakoztat is bennünket.

A börtön után jön a kényeztetés, és a fokozódó várakozás: mi az úristent akarnak Bán Viktortól, miért pont tőle, és hova fut ki ez az egész. Legfőképp pedig: valaki árulja már el, mi a Júdás-terv. Amit én itt természetesen nem fogok megtenni – el lehet olvasni, csak előre lapozni nem ér.

Hősünket megfigyelik, kiismerik, jobban, mint ő saját magát – lassan adagolják a szert, hogy elfogadja szerepét a mestertervben. A kényeztető bezártságban miniszterekkel, bíborossal, kormányzati tisztviselőkkel társalog politikai és vallási kérdésekről, szexel, gyóntat, sportol és olvas, meg sütteti a hasát, közben elfogja a dolgok elkerülhetetlenségének előérzete, és megkísérti a szenvedélybetegsége: „Ahogy mind jobban szorongtam, mind jobban vágytam a játékra.”

A regény az utolsó szakaszában jut igazán absztrakt szintre, a narrátor itt emeli el még inkább az aktuális közéleti viszonyoktól a történetet.

Emiatt úgy gondolom, hogy A Júdás-terv az idő múlásával is aktuális lesz. Akkor is, amikor már mindenki rég elfelejtette az ereszen kapaszkodva szökő képviselőket és a pedofiloknak kegyelmező köztársasági elnököket, holott ezek a történetek önmagukban is bőséges okot adnak arra, hogy eldobjuk az agyunkat, és csodálatosan simulnak be a regény szürreális világába.

Ez a szöveg utópisztikus, abszurd, szenvtelenül szatirikus és halálosan komoly egyszerre. Nehéz kategorizálni – ne is tegyük. Olvassuk el inkább, és sírjunk vagy röhögjünk, esetleg a kettőt egyszerre.