„Megtanultam szeretni ezt a részét a világnak” – interjú Chris Eckmannel

Chris Eckman dalszerző-énekes a Nirvanával és a Pearl Jammel azonosított nagy Seattle-i hullámmal indult, igaz, az együttese nem grunge-ban utazott, hanem folkos dalokban. Szlovéniában él, szólóban és több zenekarral is dolgozik, Glitterbeat néven világzenei kiadót működtet, és most a Budapest Ritmo fesztiválra érkezett Budapestre. Elcsíptem egy beszélgetésre.
 

Nagyjából huszonöt éve költöztél Szlovéniába, Ljubljanába. Hogy kerültél oda, és hogyhogy azóta is ott élsz?

Azért költöztem oda, mert találkoztam egy nővel, aki utána a feleségem lett. Klasszikus történetkezdés. Tizenhét évvel ezelőtt házasodtunk össze, és bár szétmentünk, én továbbra is ott élek. Persze, amikor a házasságom szétesett, nem volt magától értetődő döntés, hogy maradjak, egy évig gondolkoztam is rajta. De a helyzet most tiszta, nem megyek sehová, nem tervezek elköltözni, és nem is lenne értelme megint újrakezdeni. Otthonosan érzem magam Szlovéniában, lett egy közösség, amihez tartozom. Igazán szeretek ott élni, vannak barátaim Ljubljanában. Csináljuk ezt a lemezkiadót is, a Glitterbeatet, aminek Hamburg mellett félig-meddig ott van a bázisa, a szlovén fővárosban is van egy irodánk két alkalmazottal. Szóval nagyjából ezeknek a kombinációja.

Mennyire ismerted meg a régiót, Kelet-Közép-Európát? Utazgattál a térségben?

Korábban is sokat mozogtam Európában. Szlovénia előtt éltem két évet Portugáliában, volt ott egy barátnőm. A zenekarom, a Walkabouts 1990-ben kezdett el turnézni Európában, és 1992-ig, 93-ig évi hat-hét hónapot koncerteztünk a kontinensen. Szóval korábban is rengeteg időt töltöttem Európában. Kelet-Közép-Európát és a Balkánt persze ekkor még kevésbé ismertem és értettem.

De ez időközben, ha jól gondolom, változott. Mit gondolsz erről a világról?

Nagyon érdekes táj. A történelme elképesztően erős és turbulens, mindaz, ami a huszadik században történt, továbbra is átlengi. Nagyon sok barátom van régiószerte, és megtanultam szeretni ezt a részét a világnak. A térség kultúrája is rendkívül gazdag, ha elmélyülsz benne, akkor egy idő után észreveszed: annak ellenére, hogy a korábbi nagyobb egységek, a Monarchia vagy éppen Jugoszlávia időközben szétestek kisebb országokká, mégis létezik valamiféle egység, kapcsolódás. A nacionalizmus ugyan megerősödött az elmúlt években, de ha e mögé nézel, továbbra is rengeteg közös pontot találsz. És ezeket érzed és látod is, amikor utazol.

Nincs honvágyad Amerika iránt?

Hát, e pillanatban nagyon nincs. Ezt meglehetősen kategorikusan mondhatom. Egyébként meg eléggé szerencsés vagyok, van pénzem jönni-menni, elutazni az Egyesült Államokba látogatóba.

És mész is?

Persze. A helyzet nem elvágólagos. Az apám szerencsére még él, három testvérem is van, akik Seattle-ben élnek. Ráadásul ők is jönnek látogatóba Szlovéniába, meg barátok is. Van egy gyerekkori barátom, akivel együtt nőttünk fel a nyolcvanas években Seattle-ben, és az ideje felét Ljubljanában tölti.

Ha már szóba került Seattle: akkor lettél zenész, amikor ez az egész „Seattle-dolog”, a grunge szárba szökkent, majd nagy durranás lett belőle. Ebből a távolságból tekintve, mi volt ez az egész, mitől lett ekkora ügy és szenzáció? Mi volt a levegőben?

Nagyon nehéz egyszerűen meghatározni vagy leírni, mert számos összetevőről van szó. Az egész egy kis közösségből indult ki az nyolcvanas években, egy kis zenei színtérről. De maga a város is sokkal kisebb volt, feleakkora, mint most. A színtér „tavasza”, kivirágzása 1985-86-ra tehető: ez egy nagyon érdekes időszak volt, elindult a Walkabouts, a Green River már létezett, a Soundgarden már játszott a klubokban, Chris Cornell még a dobolás mellett énekelt. Tényleg elképesztően kicsi volt az egész közeg, könnyű volt ismerkedni, barátkozni. Klubszíntér szinte nem is létezett. Korábban, a hetvenes évek végén volt egy punk- és újhullámos eresztés, de az kifutott, a klubok pedig bezártak. Ebben a légüres térben találtuk magunkat 85-86 magasságában. Kevés helyen lehetett fellépni, ezek is kicsik voltak, és az összes zenekar nagyjából ugyanazokon a helyeket koncertezett. Néha helyszínt kellett bérelnünk, hogy koncertezhessünk. Mindenki ismert mindenkit, az életünk összefonódott, szóval volt egyfajta közösségérzés, hálózat, mindenki segített mindenkinek, senki nem zárkózott be a maga világába. Magunk szerveztük és reklámoztuk a fellépéseinket. Szuperpunk volt az egész. Azt hiszem ez volt a legfőbb összetevője annak, ami ebből később kijött. Ez volt az erőssége. Aztán nagyot durrant az egész, őrület lett, világszenzáció, eközben azonban – legalábbis az első időkben – nem vesztette el ezt a korábbi jellegét.
 

Mi volt a zenei recept?

A punk és a klasszikus rock keresztezése. A zenekarom, a Walkabouts ehhez képest persze mást hozott, kicsit kívülállók is voltunk, másfajta zenei hatásokkal. Volt azonban közös pont is mindannyiunk vonatkoztatási rendszereiben: Neil Young zenéje például összekötött minket. Emlékszem, hogy Mark Arm és Steve Turner a Mudhoney-ból lejárt a koncertjeinkre, mert sokszor játszottunk Neil Young and The Crazy Horse-számokat. Volt bennünk mindezek mellett egyfajta ironikus távolságtartás a sikertől, amiből később aztán egyfajta eszköz lett. Amikor a Sub Pop kiadó elindult, kétfajta pólót gyártottak: az egyiken az állt, hogy világuralom (eredetiben: world domination), a másikon meg az, hogy lúzer (eredetiben: looser). Ez a két dolog, mint afféle jin és jang, leírja a színtér ethoszát és attitűdjét. Senki sem hitte igazán, hogy a világuralom lehetséges, de basszus, mégiscsak hittünk benne.

Láttad az Adj rá kakaót! (Pump Up The Volume) című filmet?

Igen.

Az elméletem szerint az egy generációváltó film. 1990 késő augusztusában mutatják be, vége a nyolcvanas éveknek, a siker-pénz-csillogásnak, itt egy új korosztály: nem véletlenül mondja a főszereplő – Harry, akit Christian Slater alakít – a monológjában, hogy már nem a szex, a drog és a politika a menő, ezek a nyolcvanas évek kulcsszavai voltak. „Én is a vállrándító nemzedék tagja vagyok” – mondja a vége felé. És nem sokkal később megérkezik az új hang, az új fazon, az új minden, ami egy új generáció hangját erősíti fel.

Egyetértek. De hadd fűzzek hozzá akkor még valamit. Seattle tényleg kis hely volt. Amikor a Sonic Youth a nyolcvanas évek közepén koncertezett a városban, 250 ember jött össze, és akkor tényleg ott volt minden érintett. Együtt tanultunk meg mindent az undergroundról, együtt tanultunk az amerikai alternatív rocktól. Hogyan szervezz turnét, hogyan gyártsd le a pólóidat, ilyenek. Nem volt internet, viszont mindenki ismert valakit, akinek megvolt valakinek a telefonszáma.

Bionet.

Pontosan. Minden szájhagyomány útján terjedt, mindenki megosztott mindent.

Mi van ott most?

A nagy tech-haszontalanság. Mint bármelyik város, ami ilyen elképesztő átalakuláson ment keresztül, ez a hely is alkalmatlanná vált arra, hogy csóró, fiatal művészek játsszanak ott. Ha bemész egy bárba, olyan, mintha mindenki éhező, küszködő zenész lenne, közben, akik ott ülnek, évi százhúszezer dollárt keresnek a Microsoftnál vagy az Amazonnál. Van ez az elbábozott menőség – mint annyi más helyen is a világon. Visszatérve ismét a nyolcvanas évek Seattle-i zenei színteréhez: kevés szó esik arról, milyen olcsón lehetett élni akkor, a nyolcvanas évek második felében a városban. Szar melóink voltak, de meg lehetett élni. Még úgy is, hogy néha fél- vagy háromnegyed állásom volt, és ha a Walkaboutsszal turnéra mentünk, akkor felmondtam. A zenekar tagjaival egy házban életünk, a pincében volt a próbatermünk, és mindezt ki tudtuk fizetni. De ez nincs többé.

Beszéljünk a zenédről. Az idei szólólemezed, a The Land We Knew the Best nagy kedvencem, nagyon szép lemez. Mi az album „érzelmi tájképe”, mi jelentette az inspirációt? Mitől lett ez az album az, ami?

Az elmúlt bő tíz évben nem sűrűn írtam szólódalokat, az előző két lemezem megjelenése között is hét év telt el. Az új album hangulatát részben a járványidőszak, részben a válásom folyamata adta meg, sokat voltam egyedül, a gitár meg ott állt a sarokban. A The Land We Knew The Best kapcsolódik az előző lemezemhez, a 2021-es Where The Spirit Rests című albumhoz, mind a kettőt egyedül írtam – amaz arról szólt, hogyan hullik szét minden, ez pedig arról, hogyan rakjuk össze szépen, lassan a széthullott darabokat. Ezek a dalok a reményt kutatják, a felvételekbe pedig – ellentétben a 2021-es lemezzel, amit teljesen egyedül is vettem fel – sokkal inkább bevontam a barátaimat, zenésztársaimat. A dalok pillanatfelvételek arról, hol tart az életem, ugyanakkor sosem egészen rólam szólnak, azok nem teljesen én vagyok, inkább a narrátor szerepében maradok. Az érzelmek azonban teljes egészében az én érzéseim, belőlem jönnek.
 

Ejtsünk szót a világzenéről is. A world music a kilencvenes években izgalmas, új dolog volt, és valódi forradalmi zeneipari jelenség. Ma is itt van velünk természetesen, de betagozódott a könnyűzene világába, már kevéssé az „új, nagy dolog”. Mi a helyzet ma a világzenével?

Korábban ez egy jóval egységesebb dolog volt – a világzene. Ez az egységes elnevezés persze főként marketingcélokat szolgált. Ma már nem használjuk ezt a terminológiát, a 2013-ban alapított Glitterbeatnél már sehol nem írtuk, írjuk le ezt a kifejezést. A zenéket aszerint emlegetjük, ahonnan jönnek: ha Észak-Maliból, akkor azt mondjuk, ha máshonnan, akkor azt. Egy ilyen konferencia persze még használja ezt a címkét, de úgy általában a címke vesztett az erejéből, sőt, jó lenne, ha még inkább veszítene. Ez tehát bizonyos értelemben nagyon jó dolog. A világzene nem stílusmegjelölés, hiszen annyi stílust ölel fel, és ezek a zenék annyi helyről jönnek. Önmagában körülbelül annyira nem jelent semmit, mint az, hogy könnyűzene. Az, hogy ez a terminológia eltűnik, végül is azt jelenti, hogy sikerrel jártunk, mert ezek a zenék részévé váltak a kortárs könnyűzene szövetének. Ezeket a zenéket már nem kell címkézni, nem kell többé gettóba zárni. Az idei Budapest Ritmón fellépő török-holland Altin Gün például sosem lépett fel világzenei fesztiválokon – egyszerűen csak elkezdett klubokban fellépni, és sikeres lett. A zenéjüket nem egy címke, hanem az érdemük adja el.

Mik a legizgalmasabb dolgok számodra mostanság ezen a sokszínű zenei térfélen? Mi zajlik ebben az időszakban a többé-már-nem-világzenében?

Egy kicsit problémás helyzetben vagyunk, ugyanis nagyon nehézzé vált az afrikai, dél-amerikai és ázsiai művészek utaztatása. Az ok, hogy a menekültkérdés, az Európa erőd-felfogás nyomán ezek a zenészek nagyon nehezen jutnak vízumhoz. Ez az egész ma valami elképesztően rémes irányba halad. Ötven-nyolcvan százalék az esélye annak, hogy ezek a zenészek nem kapnak beutazási engedélyt. És ebben a politikai klímában nincs kormány – legyen az akár markánsan baloldali – amelyik felállna, és azt mondaná, ez a vízumpolitika totálisan elbaszott. Emiatt egyre többet foglalkozunk, dolgozunk diaszpórában alkotó zenészekkel, ami nyilvánvaló okokból nagyon nagy kár. Manapság még egy olyan világhírű művész, mint Salif Keïta sem jut vízumhoz. Emiatt azt is nehéz megmondani, mi a helyzet a trendekkel.

És miket hallgatsz?

Van egy ugandai kiadó, ami elég menő, a Nyege Nyege Tapes, ami elég erős és markáns elektronikus zenéket ad ki. De hallgatok mindenfélét. Az Altin Günt már említettem, de van egy másik török zenekar is, ami elég jó, a Lalalar. Rengeteg jó zenét hallani mindenfelé.

Ne felejtsük el a többi zenei projektedet se. Mi a helyzet a Dirtmusic-kal? És lesz-e még valaha Frictions-lemez?

Kezdjük a Frictions-zel. Nagyjából a járványidőszak előtt álltunk le, ám valójában nem oszlottunk fel, a zenészek, akikkel ebben az együttesben játszom, felbukkannak a szólólemezeimen is. Nálam jóval fiatalabb emberek, a családi élet elsodorta őket, nehéz volt bármit is összeegyeztetni, én pedig közben továbbléptem, mással foglalkoztam. Nem elképzelhetetlen, hogy zenélünk majd még együtt. A Dirtmusic legutóbb 2018-ban adott ki lemezt Murat Ertel török zenésszel. Két éve aztán Isztambulban készítettünk ismét felvételeket, és azt gondolom, most be fogjuk fejezni azt a lemezanyagot. Lassan valahogy össze fog állni. Murat, Hugo (Hugo Race ausztrál zenész, korábban a Nick Cave and The Bad Seeds tagja is volt, szólóban és számos formációval készített lemezeket – a szerk.) és én júliusban találkozunk Ljubljanában. Az új Dirtmusic-lemez szerintem jövőre fog megjelenni.