Margit korán reggel a hajamba költözik, olvasunk. Nem is reggel van, hajnal, szürke sötét, lámpát kell kapcsolni.
Elővesszük a legendát. A gyerekek a másik szobában alszanak. Tegnap voltak nyolcévesek, lábujjhegyen közlekedek. Néma csendben elmosogatok, óvatosan bögréket veszek elő, kávét főzök, teát és kakaókat készítek. Visszamegyek a szobába, megnyújtom a derekamat, előveszem a hengert, a combomat is lenyújtom, utána a rúdon kapaszkodok két percet az ajtófélfánál, ami igen fájdalmas reggeli torna. És visszadőlök az ágyba.
Még alszanak, van egy kis maradék időm. Itt vagy, hallasz?
Nem válaszolok, nem bírok.
Muszáj! Gyere, folytassuk.
Olvassuk.
Most az első rész jön. A Legenda vetus két részből áll. A domonkos apácák is így élhettek a Margitszigeten, esténként felolvastak a legendából, aztán elmentek lefeküdni, éjszakai is imádkoztak, hogy túléljék a fagyos telet, meg talán az ebédnél vehették elő, közösen olvastak. Egy résznél fellapozták, ünnepkor hosszabban, nagyböjtkor némaságban, magukban mormolták, aztán ettek. Az eredeti legenda a Széchenyi Könyvtárban van, kapcsos, vastag kötet. Próbálom összerakni a mozaikdarabkákat. Hosszú olvasmány, és nem is szeretném elismételni, felmondani, idézni, úgy érzem, nem ez az út most a szenthez. Épphogy inkább szétszedni szeretném. Ezt hagyjuk, nem érdekes, súgom Margitnak. Ezt már mondtad, valami más kell. Nem érek rá, nincs több időm, fél óra múlva kilépek az ágyból. Bebújik a párnahuzatba, onnan bökdös.
Folytasd, tarts ki.
Reggelit csinálni, gyümölcsöt mosni, tornazsákot pakolni, aztán az uzsonnásdobozokat keresgélni a gyerekszobákban, tankolni útközben a Róna utcán, beérni időben a suliba a Bajza utcába. Ráadásul ma lesz az ebédbefizetés, a szülői értekezlet, és az adóbevallást is el kell intéznem.
Tavasz van, hajnalban még fagyosak a járdák.
Margit húsvétig velünk akar élni. Odaragad a paplanhoz. Mint egy rágó. Egész nap fekszik az ágyamban, és hazavár, várja, hogy a történetét olvassuk.
Az fog rajtam segíteni, ha megértem az ő gyötrelmes történetét.
Nagyböjtben nem evett, nem ivott, nem szólt. Nem aludt.
Ugorjuk, ez már volt, súgja sürgetve este, mikor újra beköltözik a párnám tollai közé. Dirigál és tüsszent. Piszkálja a fülemet, menjünk tovább, rágja a fülcimpámat, haladjunk, mindig kell, hogy kicsit fájjon valami, hogy a test érezzen. Ő is így él, késeket szúr a derekába, és ott lesz Isten. Engedek a csábításának. Annyira szeretné, annyira fontos neki, hogy közölje, mi történt vele. Ő egy magyar női szent, nem akarja, hogy csak egy poros szobor legyen a kápolnában, törött karral, rózsafüzérrel, liliomokkal. Élni szeretne. Feltámadni.
Senki soha nem hitt nekem, ismétli. Mert nem mondtad, mert néma voltál, folyton térdepeltél. Nem volt hozzá szavam, motyog, és dörzsöli a szemét, nem tudtam, hogy kell, elszomorodik, szipog, mit mondtam volna és kinek? Takarítanom kellett, főzni, padlót mosni. Minden apáca szolgál. Nincs ideje legendaszövésre. Hányásokat mostam fel és etettem a szegényeket. Sanyargattam magamat, hogy azonosuljak velük.
A legalantasabb munkát kaptam. Gyűlöltek, áskálódtak, kiközösítettek. A női közösségekben is gyűlölködnek.
Nem hiszem, a nők megértők megértőek, elfogadóak.
Nem voltak azok, bántottak, a saját rendtársaim dolgoztattak és hallgattattak el.
Átadom magam újra a középkornak, ott vagyok vele. Meghallgatom. Önsanyargatás, fájdalom és ima. Folyton böjtöl, megvonja magától az ételt.
Hirtelen fényes lesz minden, elhagyom az ágyunkat, a hálószobát, az alvó, iskolás gyerekeimet otthagyom a lakásban. Margittal és a párnával együtt süllyedni kezdünk.
Mély, sötét szakadék tátong. Eltűnni a jelenből.
Kilépni, itthagyni a világot, zuhanni.
Szakadékba esni.
Évek óta felébredek éjjelente, hajnalonta alszom el újra.
Margit szeretnék lenni! Vele élni, úgy élni.
Futni a Margitszigeten. Lihegni. Feküdni. Időt szeretnék, gondolatokat. Lelket.
Felébredek, teregetni kell. Lejárt a mosogatógép. Nincs meg a ruhakosár, elrágta a kutya.
A macskákat megetetni.
Esténként olyan fáradt vagyok, mintha delíriumban élnék. Margit húz, nem ereszt, visz magával és mutogatni szeretné a létezésének apró bizonyítékait, megnyitni a története minden rétegét.
Másnap újra olvasunk. Mondatról mondatra haladunk. Ez a regula, mindig elölről kezdeni. Ugyanazt kicsit másként.
Megállok. Abbahagyom, leragad a szemem, nem gond, halk nyüszítés, majd átveszi a szót, álomból álomba élek, fáradt éberség és alvás határán hallgatom őt.
Megnyugtat a létezése.
A legenda szövegét apró szálakra fejtem. Átlapozom, ami ismétlés, túlzás, vagy ami érthetetlen. A tanúvallomásokhoz érek, az a könyv második része, vagy egy külön könyv. Feltehetőleg később ragasztották hozzá. Nővérek vallomásai. Olyan szerzetes tanúk beszélnek itt, akik együtt éltek a Margitszigeten a királylánnyal, és ismerték Margit életét. Elég részletesen tudtak nyilatkozni róla, persze csodákkal végződnek a szavaik. De van a közlésekben egy fekete ismeretlenség, métely, ami mérgezi a lány kapcsolatait. Kétely, idegen távolság. Értetlenség.
Bántották a többiek, piszkálták, áskálódtak ellene, kémkedtek utána.
Nem, nem az én életem, búgja, de mindegy. Csak az, ahogy ők láttak engem. Kínlódtam, szenvedtem. Nem szerettek, nem akartak maguk közé, meg akartak szabadulni tőlem. Hazudoznak rólam. Persze, minden bizonnyal, válaszolom.
Kiközösítettek, leváltottak, mást választottak helyettem, az én legendám arról szól, hogy egy nő alulmarad.
Próbálok távolságot tartani, de nagyon bevonódtam, jó lenne pár nap nélküle. Margit leléphetne, de nem merem megmondani neki.
A szent hiány, a szentségtelenítés kellene ahhoz, hogy megértsem. Így csak hallgatok. Túl könnyen meggyőz és elbűvöl. Bemászik a bőröm alá, követem. Hiszek neki.
Margitot társai nem kedvelték különösebben. A rendtársai bírálták, kerülték, kinevették, terhes volt nekik a jelenléte, idegesítő. Nem igazodott, nem tartotta be a szabályokat, különc volt. Csodákról és csodatételekről mégis beszámolnak. Csodákat tett, mert különös ereje volt, na jó, hát persze, de szörnyen viselkedett. Folyton söpört. Hányást takarított. Verte, ütötte magát. Mintha nem közülük való lett volna.
Ájtatoskodott. A levegőt nézte, szemei üveges fénybe vesztek.
Még életében a menyországban kezdett élni, pedig a földön lakott. Más volt, menjen máshová, nem való az ilyen apácának. Kitették a mozgalomból.
Margit magára maradt a saját kolostori közösségében.
Ezek valódi egyházi jegyzőkönyvek, mint egy rendes rendőrségi eljárás tanúvallomásai, arra valók, hogy bizonyítsák a szentek makulátlan életét. Csakhogy Margit nem szent. Nem is makulátlan. Semmi szent nem volt benne, mindent tagadott és nem állt be a sorba, ráadásul egész életében Krisztus ágyasának képzelte magát.
Vagy a hideg padlón feküdt, vagy szoborrá vált a teste. Hiába hitt, egyedül maradt és bezárkózott.
Kezében liliom, virágok. Fejét lehajtja. Nincs jelen sosem. Imádják és teleszórják sírját minden böjt idején a Margitszigeten. Pedig ő nincs is ott.
Borítókép: Illusztráció, liliomok / forrás: PublicDomainPictures
Bejelentkezés