Frances utolsó jelentése egy régi emailre ment. Nagyon későn olvastam. 

Józsika, 

Mengele óta nem volt ilyen szomorú mélyponton az orvostudomány. Megírod egy könyvben? 

Fr.

Volt sok becenevem, de Frances volt az egyetlen, aki így hívott. Szeretetből tette. Mindannyiunknak adott becenevet, és ezeket komoly adatbázisokban tárolta. Az intézetben töltött évtizedei alatt összegyűjtött annyi anyagot, hogy írhatott volna egy komoly értekezést a matematika mellett a kicsinyítő képzők nemzetközi világáról. 

Különösen izgatta a magyar becenevek kultúrája. Egy kívülálló önfeledt szabadságával tanulmányozta a variációkat. Hónapokig kereste a logikát, a rendszerességet, a véletlenszerűséget. Ahogy a genetikusok a DNS-szerkezeteket, úgy vette célba ő a neki idegen, absztraktnak tűnő magyar betűláncokat. 

Empirikus úton haladt a gondolat felé, hogy ha egy más, teljesen eltérő problémát jársz körül, az gyakran a saját problémáid megoldásához vezet. Megbízhatóan kiszámíthatatlan a megoldásokhoz vezető út, mondogatta. 

Polihisztor volt, minden érdekelte, matematika, fizika, nyelvészet. Ott volt azokban a csapatokban, amik az ötvenes években lerakták a mesterséges intelligencia alapjait. Szüntelenül tanult. Egyfajta megszakíthatatlan függőség volt ez. A felfedezés ópiummámora. 

Szoftverágenseket írt, ebben az esetben pár soros összehasonlító programokat. Sok száz ilyen futott a gépén. A „dhenh.f” a magyar nyelvet, a magyar nyelv logikáját bányászta. Ez volt az első szakasz. Később neuronhálózatba foglalta őket egy nagy gépen, Kaliforniában. 

Erzsébet, Erzsi, Erzsike, Erzsikém.

Piros, Piri, Piroska, Piroskám, Pirikém.

Péter, Peti, Petike, Petya, Petikém. 

András, Bandi, Bandika, Bandikám. 

Anikó, Nikó!? Ancsa.

Zsófia, Zsófi, Zsófika, Zsófikám!? Dorka. 

Képlékenyebbnek, formálhatóbbnak találta a magyart, mint az angolt, változatosabbnak, mint a németet. A szláv viszont, úgy érezte, partiban volt a nyelvünkkel. A szláv nyelv mesteri módon osztotta a kicsinyítő képzőket.

A csoportunk, mint a legtöbb New York-i akadémiai intézmény, soknyelvű, soknemzetiségű volt. Nekünk,Trianon utáni magyaroknak nehéz volt elképzelni, hogy ilyen sokszínűség egyáltalán létezhet. Ennyi nyelv, ennyi akcentus, ennyi hagyomány. 

Frances vette a fáradságot, hogy belenézzen egy kicsit a múltunkba, az irodalmunkba, a kultúránkba. Könnyű volt neki, eidetikus, azaz vizuális memóriája volt. Ha ránézett valami szövegre, napokig tudta ismételni. 

Értekezleteken, a folyosón, a kávézóban, a legváratlanabb pillanatokban előhúzott a tegezből egy ilyen mondatot, egy parányi versfoszlányt, és közénk lőtte. A maga módján otthont akart teremteni nekünk. Kedveskedett.

Disszonáns, többnyire összefüggés nélküli foszlányokon dolgozott. Csiszolta, javítgatta a logikát, az adatbázist, a programot. Nevelte a kis robotokat, Fellini 8 és fél című moziját idéző hegesztő korszaka volt ez. Zavaros idők voltak, de tudtuk, előbb utóbb összeáll majd a kép.

A legújabb verziókat az irodámban tesztelte a reggeli kávé mellett. Segítette, hogy sok nyelven beszéltünk. Quot linguas calles, tot homines vales. Értékelte az outside-in perspektívát, azt, ahogy kívülről ránézünk a dolgokra. 

A nyelv képalkotása érdekelte a legjobban – ahogy megálmodunk egy nyelvet, a szóösszetételeket, a mondatszerkesztést, a belső rétegekben bujkáló dinamikát, a fájdalmakat, amit elrejtünk benne. Angolul tanuló fiatal diákokban figyelte meg azt a jelenséget, ahogy azok érintetlenül áthozzák az anyanyelvi képformáikat. 

Nemcsak a kiejtéseknek van akcentusa, mondta, a gondolkodásmódnak is megvan a pontos, eltéveszthetetlen ujjlenyomata. A tudat és az intelligencia csúszása ez, a mesterséges intelligencia egyik nagy problémája. 

An der Donau

Talált az egyetemi könyvtárban egy kis magyar részleget. Megjegyezte az írók nevét. Belenézett egy-két könyvbe. Különösen a verseket kedvelte. Precíz algoritmusok. 

Indítja a programot, német fordítás. Bár jól indul, hamar összekavarodik. Elégedetlen volt magával. Nem szeretett hibázni. 

Megálltunk itt. A Dunánál. 

Sokrétegű problémavers. Gimnáziumban kötelező tananyag volt. Olvastuk, és tudtuk, hogy jó, hallottuk is sokszor, hogy jó. De nem értettük igazán, hogy miért is jó. Ma, öregebb fejjel, hidegrázós gyönyörűség. Óvatosan közelítem. Olvasom angolul, olvasom németül. De magyarul még nem merem. Magyarul még nagyon fáj.

A Duna? 

Bedobjuk a gépbe ezt az ezerarcú, gyönyörű folyóistent. 

Dhenh, Duna, Danubius, Istros, Donau, Donabe, Danubio, Dunaj, Dunav, Dunăre, Dunaz, Donava. 

A budapesti, a bécsi emlékek.

Erzsébet híd. Zenélő szökőkút. Dinsztelt máj. Margitsziget. Apám. Nagyapám. A pesti család. Móló étterem. Csepel, Ráckeve. Horgásztanya. Bécsből száguldó szárnyashajók. Népszabadságból hajtogatott papírhajók. 

Aquincum. Vindobona. 

Hirtelen ugrik, mintha megégette volna a kezét a klaviatúra. Témát akar váltani. Arthur Rimbaud. On n’est pas sérieux quand on a 17 ans. Az ember nem komoly tizenhét évesen.

Ha egy tizenhét éves nem tudja, miért jó ez a vers – a dinamika, a feszültség, a történelemismeret, a szomorúság felől –, reálisan hol állunk mi, hány év kell hozzá, hogy felfuttassunk egy algoritmust, ami százéves emberi és társadalmi távlatokban gondolkodik? Jó, sakkozni már tud. Bár komplikált, de a sakk mégis zárt rendszer. Ma már nyílt rendszerekben gondolkodunk.

***

Menekülünk a munkába. Meghatározások. Bedolgozzuk a könyvtárban talált íróit. 

Csokonai
Csoknya, Csokonyavisonta, Magyarország.

Krúdy
Hrúd, Lengyelország.

Zrínyi
Zrin. Horvátország.

Sarkadi
Sarkad. Magyarország.

Szenczi
Szenc. Szlovákia. 

Radnóti
Radnót. Szlovákia.

Petőfi
Petőfalva. Ausztria.

Tamási
Szent Tamás. Magyarország.

Örkény
Örkény. Magyarország.

Werbőczy
Verbőc. Ukrajna.

Nagyszombati 
Nagyszombat. Szlovákia.

Nagy László
Nagy Lászlónál megakad.

Az nem. Nem helymeghatározás.

A feleséged úgy mondja, „Nagi”. „Szia, Nagimama”. 

A feleségemet nem javítom. 

Tökéletes a feleséged?

Néz rám a szemüvege felett. Nevet, de közben nem nevet. 

Kávé? 

Elhessegeti a békeajánlatot. Lépünk tovább.

Bolyai
Bólya. Siebenbürgen. 

Kis Bolyai 
Bólya. Siebenbürgen. 

Déry
Dér. Szlovákia. 

Végtelen türelemmel dolgozik. 

Van egy német nyelvű Nádas Péter-kötet az irodájában a Numerical Recipes in Fortran 77 alatt. Nem olvasta még. Esterházyt már évek óta táplálja a gépbe. Bécsi barátai küldték. Próbálta angolul, de németül jobban átélte. 

***

Augusztus elején meghalt anyám. Nagi, Nagimama. Pestről hívtak. Szamoskéren lesz a temetés. Ezt akarta utolsó éveiben. Alzheimer-gyötörte világában mindig Szamoskérre akart menni. 

Nála is megvolt az időskori fő csapás. Hogy ez a falu. Hogy ez a falu. Hogyan engedte ez a falu, hogy elvigyék a Klein-gyerekeket azok a mocskos németek. Ezen tépte magát az alzheimeres dühöngések során a magára zárt fürdőszobában.

Vihette volna a jó emlékeket – amikor negyvenkét fokos hőségben strandpapucsban megmásztuk az Akropoliszt, vagy ahogy fél napra elvesztettek Velencében a Dózse-palota előtt. De nem. A Klein Andorka maradt. Őt vitte magával. Hogy egy utolsót hintázzon vele.

Bepakolom a gyerekeket, és indulunk Európába. Félálomban a Heathrow-n bekapunk egy pogácsás reggelit. Üvölt valami kőkemény zene az étterem hangszórójából. A gyerekek élvezik, nyomják, vágtáznak végig a hosszú folyosókon. Aztán a reptéri vonat labirintusai végén befurakodunk a parányi Malév-gépbe.

Ferihegyen anyám régi barátja, Miklós vár ránk. Egy üres sávban hajtunk az Üllői úton, és a déli harangszónál már a Duna mellett fagylaltozunk. Kérdezi, menjünk-e pihenni. Inkább valami programot csinálunk. Jobb, ha nem alszanak a gyerekek estig. 

Duna-korzó, Kiskirálylány, aztán a Lánchídon át fel Buda várába. A Mesterségek Ünnepe utolsó napja. A gyerekek tátott szájjal mászkálnak egyik pavilontól a másikig, József nádor-palota, Halászbástya, le a Mátyás-templomhoz. Elvarázsolt gyermeki láz. 

Milyen gyönyörű Budapest. Nehéz kimondanom, hogy itt születtem. 

Hűvösvölgyben alszunk, kellemes nyári este, nyitott ablakok. Másnap indulunk Debrecenbe, onnan Szamoskérre. Új, sohasem látott autópályák, nyugati stílusú benzinkutak. Sok minden változott.

Ha szabad ilyet mondani, jól sikerült a temetés. Gyönyörű augusztus végi nap volt. Kora reggel a végtelen napraforgótáblákat fényképezzük – kocsival megyünk a Szögyényi tanyáig, és onnan vissza a temetőig. 

A temetés után családi séta a Szamos partján. Modern idők. Az iszaposban már nincs ott a régi komp. A víz régen elmosta az öreg révészházat is. Ma már a matolcsi hídon járnak az emberek. 

A töltés alatt a gyerekek megrohanják a gyümölcsöskertet. Most fordul a szilva, a nyári alma. Ilyenkor kezdi a falu az első őszi pergetést, a dióverést.

Könnyű nyári zápor és nagyszerű vacsora zárja a napot. A kertben ülünk sötétedésig – az ma már a negyedik generáció játszótere.

*** 

Nehéz volt visszazökkeni a New York-i ritmusba. Nemcsak az egyhónapos távollét tette, inkább az, hogy mélyre szálltam az elfojtott, megcsonkított magyar világomba. Kérdezhetném, miért. Mi az oka? Az emigránslét, vagy valami egészen más.

Reggel van. Frances berobban az irodámba. Tálca kávé, Wall Street Journal. Egy üres kis csészében fehér origami virág. Bámul ki az ablakon, de végül indítja a programot.

Esterházy Péter, Peti, Petike – A Márk-változat 

Aki él, az föld. 

Aki meghalt, az csillag.