Korán kelők vagyunk. Már hét órakor berobban az irodámba. Kizárólag futólépésben közlekedik. Nincs udvarias csevegés, nincs kérdés, nincs válasz. Nem hallgat senkire. Megcáfolhatatlan kijelentésekkel rohamoz. 

Szereti az irodámat, a nagy ablakot, a reggelente besütő napot. Nem ül le. Mindig mozgásban van. Asszózik. A összetekert Wall Street Journal, mint valami lovaglópálca, a hóna alatt. Adott időben majd ezzel veri a fejünkbe az egy és oszthatatlan igazságot. 

Egy tálca eszpresszó, már a harmadik csészén gázol át. Türelmesen várom a reggeli jelentést. Ilyenkor szereti haikura tagolni a dolgokat. 

A kurva Obama.

Forgatja az újságot. Semmi drámai szünet, csak lassan őrölnek a malmok. Nem azért, mert már elmúlt nyolcvan éves. Ő csak ilyen. Elsuhan a múltba, vagy éppen egy Schrödinger-egyenlet gyönyörűségébe. 

Pökhendi kis fasz. Mindig betesz nekünk. 

És itt drukkolunk, hogy ki ne mondja. De kimondja. 

Utálja a zsidókat. 

Tíz körül életre kel a matematikai intézet. Sokan kíváncsian bedugják a fejüket az irodámba. Volt kurva Obama? 

Öt kávé, mutatom.

***

Az értekezlet lassú, várat magára a megoldás. Az igazgató nem találja a fonalat. Mindig bizonyítani akar, de ezúttal sem megy. Olyan minőségi hiba ez. Közel jár, de nem tudja megragadni a dolgok lényegét. Elérkeztünk most is valami mocsaras hátországba, ahonnan már nincs visszatérés. Frances átnéz rajta. Hiába van sok diplomája a fiúnak, hiányzik belőle a tisztánlátás.

Várunk az asztal körül, lesünk, mint a tornádóvadászok Kansasban. Háromsoros Muhammad Ali méretű kiütés készül a troposzférában. 

Frances elnéz az igazgató mellett.

Oppenheimer. 
Én dolgoztam tíz évig Oppenheimerrel.
Ő okos ember volt. 

***

A férje már régen meghalt. Hatvanöt éves volt. Az operából jöttek. Bohémélet. Rázza a vállát és megtörli a szemüvegét a szoknyája végével. 

Eldőlt, mint a seprűnyél.
Feküdt sokáig a konyha kövén.
Este a macska ráült a fejére.

***

Vermeer volt a kedvenc festője. Együtt voltunk a kutatócsoporttal a híres Vermeer-biennálén a Metropolitan Múzeumban. Valahol a nagy kozmikus életben találkozhattak, mert mint testvéréről beszélt róla. Kevés dolog kavarta fel így. Talán a festmény, a Lány a gyöngy fülbevalóval. A mindenen átlátó tekintet, a fiatalkori hasonlóság.

Minden operát megnézett. A Turandot-t többször. A befejezetlensége izgatta. Hogy most hogyan is lesz ez. A dolgokat, a szálakat el kell varrni. 

Adakozó tagja volt a MET-nek, a Guggenheimnek, a Modern Múzeumnak. Bérlete volt a Carnegie Hallba és az Alice Tully Hallba. Fél életét a zenében töltötte. Évente bepockolt a Wagner-maratonra. Ismerte az összes nagyot, Rampalt, Brüggent, Maurice Andrét, Glenn Gouldot. Látta Jascha Heifetz koncertjét, és emlékezetesnek találta Kocsis Zoltán 1987-es Liszt-előadását a Carnegie Hallban. 

Sokat beszélt a másságról. Persze nem a mai kontextusban, inkább a zsenik másságáról. Hogy mennyi örömmel öleljük át a másság gyönyörűségét, egy Picassót, egy Rembrandtot, vagy éppen Euler képletét. Ugyanakkor elegánsan eltáncolunk a másságnak még a legapróbb problémái elől is. Egyedül vagyunk, mondta. Siegfried Wagner-i magánya ez.

***

Mint mindenkinek, az öregségben neki is megvolt a fő iránya. Frances a törvényt bombázta. Ezért feszült a munkának évtizedekig. Tervezte a rakétákat, a repülőket, számítgatta a felhajtóerőt, a szárnyak állásszögét, bogozta a merevítő elemek statikáját.

A törvény nem kalapács, jelentette reggelente. Lady justice, ahogy itt mondjuk – és itt bedobta még nyolcvan évesen is a szőke ciklont. 

A törvény nem kalapács.
Lady Justice. 
A törvény az igazság mérlege. 

A törvény elől menekült a családja. Jómódú bécsi polgárok voltak. Menekültek a törvény elől, a numerus clausus elől, és a gonoszság elől, ami azután jött. Mert hogyan történhetett ez meg abban a városban, az európai magaskultúra fővárosában, ahol Doppler, Boltzmann és Schrödinger dolgozott?

Mert nem számít, hogy mekkora, milliók lábán áll, és milliók vállán nyugszik egy ország. Mindegy, hogy Washingtonban, vagy a Duna partján, Bécsben, a mindenkori államfő, a mindenkori parlament, a mindenkori törvényhozás felelős minden emberért. Nem csak a kiváltságosokért, a támogató választókért. Mindenkiért. Az utolsó emberig. 

Bombázta az igazságtalanságot, a helyrehozhatatlanságot. T. S. Eliotot idézve: az igazságtalanságtól nem csak az alany szenved, az igazságtalanság megfertőzi az egész közeget, előbb-utóbb az egész ország levegő után kapkod. 

Nem tiltani, nem kirekeszteni, nem hátat fordítani kell – a lehetőséget megadni a fontos, hogy az emberek elinduljanak az önkifejezés kínkeserves útján. Hogy aztán kihozhassák magukból a lehető legjobbat.

A lehetőség szükségszerűségét bombázta belénk. Hogy így gondolkozzunk. Így éljünk. Ezt lehelte belénk, mint egy mitológiából pattant anyasárkány. 

Sokat tanultunk tőle a problémák megközelítéséről. Mint éjszakai bombázók suhantunk a célpont felé. Görcsösen ragaszkodott a megoldásokhoz. Nem látott, nem halott. Koncentrált. Nem engedett félrenézést, lazítást. 

Tiltotta, hogy szerelmesek legyünk az adatokba. Hülyeség, mondta. A mai tudósok csak halmozzák az adatokat, mintha azok igazságra vezetnének. Az adathalmaz egy kis kurva, rázza, mutogatja magát. Elveszted a fejed. Hirtelen az adatokról álmodozol, nem a megoldásokról.

Törölni kell napról napra, mert az adathalmazba organikusan beégett hibák rossz irányba terelnek. Újra és újra kell kezdeni. Gondolkodni. Krétával a kézben, amíg az út, a megoldás megmutatja magát. 

Beszélt a pozícióról. Sajnálta a magas polcokon szenvedő gyenge embereket. Nem az ő hibájuk, nem ők tehetnek róla, hogy ide kerültek, mondta. És ilyenkor, mint Platón Az athéni iskola című festményén, az ég felé mutatott. Valaki odatette őket. Örökös a butaság. 

Diáklányként levelezett Albert Einsteinnel. Nem volt gyűjtő típus, de ezeket a leveleket megőrizte. Néha behozta a dobozt az irodába, és szó nélkül az asztalunkra dobta. Talán, hogy megmérhessük magunkat. Talán egy figyelmeztetés volt, hogy nincs lehetetlen. Megható érzés volt dolgozni olyasvalakivel, aki őszintén hitte, hogy nincs lehetetlen. 

Idővel szétrobbant a kutatócsoport. Elindultunk a magunk útjára, Google, Twitter, Wall Street, más egyetemek. Ez az élet rendje. De azért összedolgoztunk néha, még ha csak a távolból is. 

A Covid-diktatúra alatt megtagadta az oltást, a maszkot, és a távmunkát. A hírek szerint hónapokig ő volt az egyetlen az intézetben. Kiitta az összes kávét a gépekből. Futólépésben lenyomta a napi tizenkét órát. Végsőkig bombázta a törvényt. 

99 évesen halt meg. Sokan elvesztettük a fogadást, hogy ha valaki, akkor Frances lesz az első, aki örökké él.