A regény a halál, a pusztulás, a gyász, az emberi és természeti katasztrófák, krízisek története egy család és egy domboldali erdő bemutatásán keresztül, mégsem érezzük azt, hogy legszívesebben a kardunkba dőlnénk.
Az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon figyeltem fel Jónas Reynir Gunnarsson regényére. Ő volt az egyetlen külföldi szerző, akinek a könyvbemutatóján részt vettem, ugyanis izlandi szerző, és bevallom, rajongok az északi filmekért, de úgy tűnik Az erdő halála elolvasása után az északi szerzőkért is fogok.
Rögtön az első pár sor behúzott. A főhős arról beszél, hogy az édesanyja mindig annyi idősen fog élni az emlékezetében, mint amennyi a halálakor volt, ő pedig akárhányszor rá gondol, mindig tizenkét évesnek fogja érezni magát. Aztán egy filozófiai jellegű, ismeretterjesztő leírást olvashatunk arról, hogy a Google szerint az emlékek idegsejtekből állnak.
„Amikor meghalunk, valamilyen idegsejtalakzatot hagyunk hátra az ismerőseink agyában. Növényzet vagyunk egymás fejében. Benőjük a puha és nyirkos tájat. Olyan az egész, mint valami ősmocsár, amiből az első erdők sarjadtak.” És kicsivel később, miután azon morfondírozik, hogy vajon ő milyen lenyomatot fog hagyni a családja fejében, így ír: „Fa alakzatba rendeződnek ilyenkor az idegpályák, és az örömért, a bánatért, a félelemért, a dühért és a szorongásért felelős agyterületek táplálják őket. De nincs ráhatásunk. Nem irányíthatjuk, ki mit gondol rólunk. A tovább élésnek mindenesetre ez az egyetlen biztos formája: kusza gallyazatként mások érzelmei között.”
Ez a történet magja, ebből bomlik ki minden, az egész eseménysor csakis innen értelmezhető. A faültetés, a fák élettartama és az erdő fontos szerepet játszik a regényben. Erős szimbólum, és a címből kifolyólag kezdettől fogva számíthatunk rá, hogy itt bizony a halál főszerepet kap. Szó van a fák és az emberek haláláról, a Föld pusztulásáról, és mindenféle apokaliptikus elképzelésről, ami csak eszébe juthat az embernek egy izlandi faluban. Gondolok itt a klímaváltozásra, a fiatalok klímapánikjára, az állattenyésztés túlkapásaira, az egyre szaporodó globális népességre, akiknek nem lesz elég víz és táplálék, a fogyasztás mértéktelenségére, az ipar érdekeire. Ezeket mind megemlíti a szerző egy-egy szereplő szemszögéből. Persze egy mondatban felsorolva ez riasztónak hathat, és kicsit didaktikusnak is, de a regénybe szervesen illeszkedik, és fel sem merül olvasás közben, hogy a szerző klímaaktivista vagy összeesküvés-elmélet hívő lenne. Mindenesetre az apja által ültetett erdő – ami a felesége halála utáni gyászfolyamat részeként értelmezhető –, egy erős, több napig tartó esőzés után, egyszerűen lecsúszik a domboldalról, és csak egy sártenger marad a helyén. Még az erdő sem él örökké, hiába fúrják gyökereiket a földbe a fák. Ebből kifolyólag arra asszociálhatunk, hogy a halott után hátramaradt idegsejtalakzatok sem tartanak majd örökké a fejünkben.
A regénybeli erdő halála tulajdonképpen valamilyen előképe egy globális katasztrófának, ahogy a főhős apja is megjósolta. Az apja barátja szerint például nem árt megtanulni kínaiul, vagy belekezdeni a tücsöktenyésztésbe az emberiség proteinadagját pótolandó, hiszen a tücskök sokkal kisebb helyen elférnek, mint a szarvasmarhák vagy akár a szárnyasok, amelyeknek táplálása óriási terhet ró az emberiségre, és mindezt azért, hogy aztán megegyük őket. Valóban kicsit agyamenten hangzik, pedig pontosan ezt csináljuk.
Minden értelemben apokalipszis előtti közömbös csend, valami nemtörődöm várakozás lengi be a tájat. Mert hátha nem fog történni semmi, hátha valahogy megússzuk, és nem kell változtatni semmin. Hátha nem is igaz az egész, és csak néhány túlbuzgó tudós figyelemhajhászásáról van szó. És akkor lecsap egy napokon át tartó esőzés, nem lehet kijutni a faluból, a főhős egész családjával beragad a házba, de főleg ő, aki üveggel foglalkozó cége eladása után tétlenül teng-leng ebben a házban, és valójában az életében is. Családi és egyéni krízisek tömkelege tárul elénk, amelyeket a pszichológia normatív krízisnek nevez, de mégis annyira kihúzzák az ember lába alól a talajt, mint ahogy az erdő alól kimossa az eső a földet.
A főhős és a felesége elhidegülnek egymástól, a fiuk kamaszos szégyenlősségből egy lány internetről nyomtatott fotóira maszturbál titokban, és amikor az apja drónt vásárol neki figyelemelterelésképp, azt is arra használja, hogy a lányt kukkolja. A kislányuk klímapániktól szenved, a főhős egzisztenciális válságban van, és ráadásul az erdő halála egybeesik az apja halálával. Pont aznap látogatja meg az apját egy hét bezártság után, és akarja kivinni sétálni az erdőbe, amikor megcsúszik a föld, és eltűnik az erdő. Ezt az eseményt mindketten végignézik, amikor kiszállnak az autóból. Az apja még aznap meghal. A feleség meg a túlterheltség nyomasztó jeleit mutatja, mindenféle hullámvonalakat rajzol a telefonkönyvébe, mint gyerekkorában, amikor már nem tudta elviselni a szüleit és szabadulni akart otthonról.
A többnapos esőzés miatt nemcsak az történik, hogy az erdő lecsúszik a domboldalon, hanem a sár még aknagránátokat is a felszínre hoz. Vagyis a gyönyörű, családot szimbolizáló erdő végig robbanásveszélyes volt. Amikor a főhős bejelentést tesz a rendőrségen, késik a segítség, sokáig nem is hisznek neki, aztán meg betemeti az egészet a hó, és azt várják, hogy végre elolvadjon, addig nem lehet csinálni semmit. A főhős érzelmi válságba kerül. A fia drónjával repdes az erdő felett, és kamerával a fején úgy érzi, szabad, mintha tudna repülni, de a drón miatt megbokrosodik egy ló, bevágtat az erdőbe, és felrobban. A főhős később egy motorral száguldozik csukott szemmel, megint szabadnak érzi magát, és nem mellesleg pont szenvedés nélküli, hirtelen halálról álmodozik, valami olyasmiről, ahogy Báró, a megbokrosodott ló is meghalt. „Hogy az erdőt járom, élvezem a szabadságot, nem érzek semmilyen veszélyt, a kedvenc helyemen vagyok, aztán egy szempillantás alatt mindennek vége. Szenvedés nélkül halok meg, úgy, hogy észre sem veszem.”
A regényben ugyanis központi téma, hogy ki hogyan szeretne meghalni. Az apja azt szerette volna, ha vadásznyíllal lövik le egy szarvas helyett, aztán kényelmesen tölt magának egy whiskyt, és elalszik. Az anyja azt szerette volna, hogy az Úr mennybemenetelének napján haljon meg, de nem azért mert annyira vallásos volt, hanem mert az áldozócsütörtök munkaszüneti nap. „Olyankor tavasszal már illatoznak a nyárfarügyek, vége a télnek, és az emberekben furcsa érzések kavarognak a hosszú sötétség után. Beköszönt a soha véget nem érő nappal. Indul az éves ébredés, az élet hirtelen csupa lehetőség, és mintha eljönne, amire az ember addig várt, hiába nem tudja, mi az. Ilyenkor akart anyám meghalni, amikor újdonságtól és izgalmaktól izzik a levegő.”
Meglepő és érdekes ötlet még, hogy a szerző amolyan „kishercegesen” lerajzol dolgokat, például az aknagránátot, és aztán le is írja, hogy néz ki, kicsit mintha egy gyereknek magyarázná, de azt is lerajzolja, hogy milyen hullámvonalakat firkál a felesége, amikor nyugtalan, és ezt ráadásul több oldalon keresztül teszi. Nem teljesen értem, hogy ez miért volt fontos, mindenesetre szórakoztató. Egy rövid ideig gyerekként értelmezhettem az eseményeket, és ebből a nézőpontból sokkal viccesebb volt a történet. Amikor viszont visszakerülünk a felnőtt nézőpontba, felfogjuk, hogy a regény tulajdonképpen veszteségek sorozata, és egy globális pusztulás előérzete, ahol nem választhatjuk meg a halálunk módját, legfeljebb álmodozhatunk róla.
A főhős egyébként végig Spanyolországból mesél nekünk, ahová a családjával menekült. Miután kitudódik a felrobbant ló és az aknák története, megint a halál fiaként kezdik emlegetni, mint gyerekkorában, amikor az apja nem volt hajlandó fűnyírót használni, hanem inkább kaszával vágta a füvet, ezért elnevezték Kaszásnak. De a gyász elől nem tud elmenekülni, az a tengerparton is vele marad. Egyedül iszik, bóklászik, sodortatja magát az eseményekkel. Aztán valahogy egyre jobban lesz.
„A parton fújja a szél a pálmafákat, csöpög az eső a leveleikről. Megállok, és felnézek rájuk. Olyan hirtelen emelem fel a fejemet, hogy beleszédülök, és amikor újra megtalálom az egyensúlyt, érzem, ahogy a sarkamra nehezedem. Érzem a súlypontomat, mint amikor vezetni tanultam az apámtól kapott Hondát, ami az első évben túl nagy volt nekem.”
Borítókép: Izlandi táj, 2023-ban / fotó: Manuel Romano / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés