Ha valaki nem hallott még a Boston Politicsról, a 2026. április 12-i politikai szökőár után könnyen ragadhat bele felszínes magyarázatokba. A sok évtizedes hagyománnyal bíró balliberális elakadás továbbra sem lát túl a saját Orbán-fóbiáján, és maga sem tudja, minek örül most, amikor írmagjuk se maradt a most összeülő, 100 százalékban jobboldali parlamentben. A hagyományos mosópornak számító balliberális értelmiségi reflexekkel nem ragadható már meg a magyar közélet, de csődöt mondott a fideszes narratívagyártás 16 évig tartó rekorder sikerszériája is.
Magyar Péterék nem felcsúti zebrák áldozásával és nem az M7-esen a forgalommal szemben haladva nyertek választást. Épp ellenkezőleg: a Tisza Párt nem ment be Orbán utcájába, ellenben önkényes lakásfoglalóként beköltözött, és nemzeti színű pántlikával lazán összekötötte a liberális oktatáspolitika ígéreteit a Wass Albert-idézetekkel.
A megkésett bűnbánók a Fidesz „csúnyán öregedő” kampányüzeneteit kárhoztatják (ál)naivan, mintha még senki sem operált volna visszás demagógiával Budapesten vagy éppen Bostonban az elmúlt 16 vagy 36 évben. Vigasztalja Király Nórát a tudat, hogy egy másik vaskos demagógia viszont győzedelmeskedett. A manipulációt illetően mindig a klasszikus kérdés a releváns: „De sikerült?” Eszerint dicsőül meg valami, épül be a köztudatba, mint a migráció démona vagy a nemzeti giccs, vagy kerül a történelem szemétdombjára, mint bizony szegény tolerancia és társadalmi egyenlőség. Ezek még demagógia formájában is hiányozni fognak amúgy. Az elmúlt 16 év viszont itt kísért bukásában is tovább.
Kevesebb önkritikával vagy több cinikus realizmussal a kubatovi mozgósítási gépezet berozsdásodását is diagnosztizálhattuk. Nem volt már motivált aktivistabázis. Meg persze megemlegethetik még sokáig a hazai gazdasági elit irritáló gazdagodását, amelynek kormányközelinek sorolt része borzalmas sajtónak örvendett. Szerencsésebbje meg ugyanazért Forbes-címlap lehet – ha időben dobbantott onnan vagy a rezsim ellenségeként tengette milliárdos életét az „orbáni diktatúra” sanyarú éveiben. De ez még mindig csak lábjegyzet.
Az azonban már a témánk megértéséhez visz közelebb, hogy miért tűnnek fel épp a nagy állami támogatások egyes nyertesei a Tisza-szigetek alapítói között. (Akit ez a kérdés nem hagy nyugodni, az nyugodtan gondolkodjon velünk tovább a kommentszekcióban.)
A hirtelen bukásra adott mainstream magyarázatok – noha kényelmesen simulnak az unásig ismert keretezésekbe – nem igényelnek valódi szellemi erőfeszítést, és nem mondanak el eleget a közelmúltunkról. Hiszen legalább annyira önkényesen nevezték a multikon túli, alulfejlett magyar gazdaság legbefolyásosabb szereplőit „NER-oligarcháknak”, mint amennyire garantálható, hogy egy polgári demokráciában a tőke és a hatalom összefonódása sosem fog megszűnni. A nyers anyagi érdekek kreatív érvényesítése, az emberi mohóság korlátlansága és a sérelmekből manifesztálódó revansvágy örök (üzlet)emberi vonások – ezek részletes elmesélése szétfeszítene egy sokévados Netflix-sorozatot is.
Azok számára, akik csak az utolsó négy évadot követték az olajszőkítést feltaláló országban, még azt hinnék, hogy ezzel az elmúlt 16 évet akarom most mentegetni. Pedig éppen a társadalmi rombolás mélyebb rétegeire szeretném felhívni a figyelmet, amelyek alól még nem biztos, hogy felszabadultunk. De valami talán mégis véget ért.
Aki ugyanis mélyebbre ás, azt látja: itt nem csak egy politika bukott el (sőt, az talán megszüntetve megőrződött), hanem becsődölt egy 16 évig sikeresnek látszó hatalomtechnikai kurzus is. A Boston Politics magyarországi adaptációja bukott meg, maga alá temetve az eddigi status quót, az arrogáns legyőzhetetlenség és a „diktatúra” valójában oly kényelmes mítoszát is.
Mi a fene az a Boston Politics?
A modell nyilván nem titkos, ahogy az erről szóló első 2014-es Index-cikk címe jelezte – sőt: a fideszes politikai elit olyannyira büszke volt rá, hogy az Orbán Balázs által vezetett jobboldali think tank, az MCC 2022-ben magyarul is megjelentette Tilo Schabert alapművét, a Boston Politics – A kreatív hatalomgyakorlás művészete című könyvet. Orbán Balázs előszavával.
Tilo Schabert egy amolyan modernkori Machiavelli, aki a „jó kormányzást” rendhagyó szemszögből értelmezte újra, ami pont kapóra jött a polgári Magyarországtól mint „politikai terméktől”, meg a szabad manőverezést gátló értékektől megszabaduló Fidesz számára. Ez a kötet az Orbán-rendszer szoftverének forráskódja, és állítom, hogy a szoftver összeomlása is ennek bugjaiból ismerhető meg igazából. (Bug vagy feature: nézőpont kérdése.) Az, hogy üresen koppannak később az olyan címkék, mint illiberalizmus vagy kereszténydemokrácia, az szándékos, és nem hanyagság. A mai posztmodern politikai mozgalmak pedig ezzel már nem is vesződnek, a Tisza is így indul, nem definiálja magát.
Érzékeny lelkűek ne akarják megtudni, hogyan készül a bostoni parizer, de akkor nem fogják érteni, mi zajlott ebben az országban – meg talán azt se, mi várhat ránk.
A politikacsinálás schaberti modellje Kevin White, Boston demokrata polgármesterének (1968–1984) 16 éves (!) regnálásából táplálkozik, amit monokráciaként írnak le leginkább. Ez nem annyira ritka a demokrácia tengerentúli őshazájában; White maga sokat tanult a szintén demokrata egyeduralom alatt álló korrupt Chicagóból, de nem ezt szokás kitenni az ablakba tisztességes házaknál. Mindkét városban töretlen a Demokrata Párt uralma, 1930 óta (!) nem volt republikánus egyik élén sem: ezt csak azoknak mondom, akik már önmagában berzenkedtek, hogy egy párt négy cikluson át nyerni tudott.
(Igaz – ez Vona Gábornak is tetszene –, Bostonban elméletileg pártlogó nélkül indulnak a jelöltek, ettől még éppúgy lehet tudni róluk, milyen pártállásúak.)
Hogy Kevin White egyeduralma pont 16 évig tartott, talán intő jel lehetett volna a kampányfőnök Orbán Balázs számára is, de gyanítom, átsiklott ezen a baljós előjelen — vagy a síkos lejtőn már úgysem volt visszaút.
A „túl” kreatív hatalomgyakorlás
Schabert szerint a modern hatalomgyakorlás lényege, hogy a vezető nem az intézményeken keresztül, hanem azokat megkerülve, egy személyes hűségen alapuló „udvartartást” épít ki, ahol nincsenek szépen elhatárolt felelősségi körök, csak káosz, bizonytalanság és függőség, amit a vezető próbál uralni. Haverok, buli, junta.
Az idegen szavak szerelmeseinek, tegyünk különbséget pár fogalom között, hogy aztán önfeledten dobálózhassunk velük:
- Autokrácia: Az ellenőrizetlen hatalomgyakorlás intézményesítése.
- Autoriter rendszer: Tekintélyelvre és a politikai pluralizmus elnyomására épülő rendszer.
- Monokrácia: A demokratikus díszletek mögött zajló, informális és személyes egyeduralmat jelenti. Itt áll Ön!
A monokrácia nem azonos a demokratikus intézmények hiányával, mint ahogy idehaza 2026, sőt 2019 is bizonyította: technikailag itt demokrácia van. A tartalommal megtöltés már rajtunk múlik.
Főleg azokon, akik felülről töltik, de azokon is, akik a Petőfi-vers szerinti víznek árjához tartoznak. Csak az utóbbiak nem leválthatók. Hogy az előbbiek leváltása elégséges-e egy fordulathoz, legyen a jövő zenéje. Képzavar lenne azt mondani, hogy egy evezős gályának jó széljárásra van elsősorban szüksége, hogy előre haladjon és ne hátra, ellenben én nem szeretnék beülni evezősnek semelyik irányba, főleg nem árral szemben. Meg kerékkötőnek se.
Tilo Schabert onnan indul, hogy megkülönbözteti a kormányzást és a puszta közigazgatást.
Közigazgatás: Szabálykövető, bürokratikus folyamat, amely a status quo fenntartására törekszik. A szakértőiség meg a puszta menedzsment hasznos, ám unalmas és szürke. Olyan, mint egy öregember: a szokásai rabja. És épp ezért képtelen bármi újat alkotni. Ilyen szerintem a legtöbb közkedvelt polgármester. Sőt, sokan ilyen házastársat szeretnének maguknak. Nem iszik, nem kártyázik.
Kormányzás (Politics): kreatív cselekvés, amely folyamatosan újraalkotja a politikai teret. A politikus, döntéshozó nem csupán kezeli a valóságot, hanem egyenesen „legyártja” azt, mint Andy Vajna a Die Hardot. A monokrácia nem „kormányoz”, hanem „produkciót gyárt”, ahol a néző (választó) elégedettsége fontosabb, mint a bürokratikus hatékonyság, az nem generál kontentet úgysem. Ez már egy viharosabb kapcsolat, ami nem múlik el nyomok nélkül, és olykor nehéz rajta túl lenni.
Kevin White nemcsak ügyesen manőverez az érdekcsoportok között Tilo Schabert szerint, de egy sikeres, pezsgő városi életet hoz létre, ahol felhőkarcolók nőnek ki a földből. Semmiképpen sem tartja viszont erkölcsi példának a politikust. A gépezet folyamatos olajozása, az egyes érdekek egymáshoz illesztése szükséges ehhez, amiben a polgármester rendkívül sikeres a mély társadalmi konfliktusok közepette.
Tilo Schabert ebbe a teremtő erőbe szeretett bele. Hogy Orbánék mibe, az inkább kommentbe kívánkozik.
Hogy nézett ki ez Bostonban, illetve Magyarországon? Ha csak belelapoz Tilo Schabert könyvébe, a hasonlóság orrba vágja az embert. Gyomor kell hozzá. Amolyan kubricki érzés. Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni. Ilyen végítélet-bombának érezhette Orbán Viktor groteszkbe hajló kormányzását is a magyar társadalom, és bizony a velünk élő Magyar Péter is ilyen abszolút filmszínház. A nézők erre vesznek jegyet.
A politikai tér kreatív alakítása:
- Intézményi és kommunikációs megosztás: A vezető szándékosan ugrasztja össze saját embereit (is), hogy ő maradhasson az egyetlen döntőbíró. Sok ponton láthattuk ezt Orbán udvarában: lehet, hogy Rogán és Lázár megversenyeztetése nem mindannyiunk szeme előtt zajlott, de a Lázár–Vitézy-, majd a kormány–MNB-küzdelem már inkább bomlástermék. Már akkor fel kellett volna figyelni arra, hogy a kormány legütősebb kritikusai sokszor nagyon házon belülről jönnek.
- A nyilvánosság „legyártása”: A média nem tájékoztat, hanem a választási logika mentén konstruálja meg a valóságot. Azt hiszem, ezt a magyar olvasóknak nem kell bemutatni. Ez a tétel akkor is megállja a helyét, ha már évekkel korábban tartotta magát a mondás a kormánypárton belül, hogy a Fidesz nem a propagandája miatt nyer, hanem annak ellenére. Véleményem szerint az leginkább a nagyvárosi és értelmiségi rétegek elidegenítésére volt csak alkalmas. Kreativitását illetően nincsenek kétségeim, hiszen a Fidesz saját szövetségeseiből kreált ellenségképet magának, ami talán a legdemokratikusabb barátságokat is kenyértörésre viszi; az uniós politika meg hát szintén nem demokratikus, és a nyugati politikusoknak sem a magyarokkal barátkozás az egyetlen életcélja.
- A közpolitika mint választási fegyver: Nincs szakpolitika, csak olyan lépések, amelyek a hatalmi bázist szélesítik vagy az ellenséget gyengítik. Ó, igen! Ez történt folyamatosan: a migrációellenesség felszításának, majd meglovaglásának logikai bukfencein könnyen tette túl magát a jobboldali társadalom, ám ahogy a gyermekvédelmi jelszavak belefutottak a kapcsolódó botrányokba, a csodafegyver egyre inkább tűnt saját kezükben felrobbant petárdának. A „legalább kormányozni tudnak” látszata lefoszlott, és már nem mentette meg az ukrán háborúhoz fűződő, kezdetben még kifejezetten értelmesnek tűnő hozzáállás; erről az egyre görcsösebben szorított erényről viszont nem lehetett több bőrt lehúzni, illetve három választást behúzni. (Többszörös képzavar.)
Előreszaladok kissé: Soós Eszter Petronella és Lakatos Júlia már a kötet megjelenésekor a bostoni modell határaira hívták fel a figyelmet. Már 2022-ben felmerült a kérdés, hogy a folyamatos kreatív építkezés (vagy rombolás) meddig tartható fenn anélkül, hogy a rendszer felemésztené önmagát vagy elszakadna a valós társadalmi igényektől.
De. Sikerült.
A politikai boszorkánykonyha ön- és közveszélyes játékai
A Boston Politics sikerszériája a tényleges „jóléti növekedés” aranykora alatt mutatkozott meg – mert 2013-2021 között kimutathatóan volt ilyen. Amíg volt mit elosztani, ráadásul jöttek az uniós pénzek, a társadalom elviselte a cinizmust és a korrupciót is. Mi az hogy? Nagyon is! Tapsolt Orbánnak és nevetett a szerencsétlenkedő ellenzékén ráadásul a német tőke bólogatásától kísérve.
Azonban a modell belső logikája végül önmaga ellenségévé vált, amikor a gazdaság elkezdett bukdácsolni. Elmaradt az életszínvonal további emelkedése, és a gazdasági holdudvar kifizetése is akadozni kezdett, ami történetünk szempontjából fontos lehet. Több lett az elégedetlen eszkimó és kevesebb a fóka. Miért maradtak volna lojálisak a rendszerhez? Elég volt egy ütőképesnek látszó ajánlat számukra, természetesen a hasonszőrűekből verbuválva.
Nagy Márton kiválasztása iskolapéldája és állatorvosi lova a schaberti logikának: Orbán a kormánykritikussá vált Matolcsy György ellenlábasát, korábbi beosztottját emelte gazdasági miniszteri rangra.
Ez a klasszikus bostoni lépés arra szolgált, hogy két erős ember egymást tartsa sakkban. Amíg ők harcolnak, a Fejedelem uralkodhat felettük.
Ez a típusú belső háború akkor vált fájdalmassá a közvéleménynek, amikor a gazdasági növekedés megtorpant. Nagy Márton vezénylete alatt a szakmaiság feloldódott a lojalitási harcokban, és a választók már nem a „stratégiai zsonglőrködést”, pláne nem nyugalmat, hanem a lepotyogó labdákat és a hozzá nem értést látták. Eleinte Matolcsy György jegybankelnök még némi respektet is kezdett felépíteni magának az ellenzéki médiában, de az ő saját kis birodalmának Boston Politics-a nem volt olyannyira sikeres hosszútávon, egyébként pedig hiába voltak nemzetgazdasági miniszterségének valódi eredményei, ha ezekért nem kapott elismerést, csak lesajnálást.
Persze az is lehet, hogy Nagy Márton egymaga is elintézte volna a gazdaságpolitika korábban felépített viszonylagos sikerességét, amit Matolcsy valóban magáénak mondhatott volna, de ezért már csak egy dubai villa kertjében kaphat szobrot. Ennyi belső ellenséggel és ilyen vazallusokkal önmagunk ellen nem szerencsés harcba indulni, és főleg nem szerencsés alábecsülni a szorgos ellenlábasainkat, aki a hónunk alatt nőttek nagyra. (Itt most gondolhatunk Nagyra, Magyarra, Vitézyre, ha Simicskára és Matolcsyra már nem is akarunk.)
Novák Katalin megbuktatása – belső munka?
A Boston Politics egyik legkegyetlenebb mechanizmusa a belső tisztogatás.
Novák Katalin megbuktatását valószínűleg vagy belülről idézték elő, vagy kapva kaptak a Karmelitában az ölükbe hulló lehetőségen. Amikor az elnöknő elkezdett túl önálló arcélt felmutatni például a nemzetközi porondon, Orbán könnyen érezhette azt, hogy kihívója akadt; beszéltek is erről médiaszerte. (Ekkor még nem tudta, hogy tényleg lesz egy kihívója, de nem Novák személyében, hanem jóval lentebbről.)
Ez az elnök elleni, nem bizonyítható belső puccs vezetett el egy szabályos lázadáshoz, amire egyébként páran már akkor figyelmeztettek. A lázadás valószínűleg tehát belsős körökből indulhatott. Nehéz máshogy látni a későbbi eseményeket. Hogy az udvartartás volt már annyira terebélyes, megosztott és skizofrén, hogy elgáncsolja saját magát, vagy egy sértődött klikk szisztematikusan és profi módon dolgozta ki az éppen világpolitikai tényező szerepében tetszelgő Orbán Viktort leváltó mestertervet, azt szinte lehetetlen megkülönböztetni. Novák Katalin külpolitikai irányvonala – ő azóta is hallgat – sokkal atlantistább volt az akkori Orbánénál. Ez lehet egy fogódzó, hogy megértsük az események mozgatórugóit. (Magyar Péter gyanúsan nagyot ment kommentjében, amiből a Gulyás Márton-féle interjú lett, éppen Novák Katalin és Varga Judit védelmére kelt.)
A storyline még kegyetlenebb fintora, hogy a rendszer, amely mézesmadzaggal és selyemzsinórral tartotta fenn a fegyelmet, épp egy korábbi bennfentest (egy vélhetően extrém módon mesterségesen felépített figurát) emelt fel a kegyelmi üggyel a maga ellenpólusaként. Megint csak nem tudjuk, hogy szándékosan, vagy csak „laborszökevényt” szabadítva saját magára, esetleg rendszeren kívüli erők szövetkeztek belsősökkel és a rendszer egyes kegyeltjeivel, akár Novák Katalin környezetéből.
Ami Bostonban történik, az Bostonban marad. Az is nyilvánvaló, hogy ez a gyanús háttér éppúgy nem érdekelte a választókat, mint Orbán Viktor korábbi trükkjei és vargabetűi.
A cél nem csak Bostonban szentesítette mindig az eszközt. Magyar Péter pedig kiváló eszköznek bizonyult. Nem tudjuk, kinek a kezében, de most papíron 3,4 millió magyar érzi ezt az eszközt magáénak.
Boston nem Moszkva: Miért nem működik a végtelenségig a káoszmenedzsment?
Bostonban a barátok és a klientúra vetésforgója volt az elsődleges, és sosem az intézmények. A felelősségi körök egymást fedték, a lojalitás mindig előzte a kompetenciát, a szívességek intézése pedig a tényleges feladatok ellátását. Ez a szervezetekben nem feltétlenül aratott sikert. Az Orbán-kormányban például nem is annyira az egyszerre a belügyminiszter alá tartozó egészségügy és közoktatás a zavaró, hanem az, hogy felsőoktatás már máshova tartozott, és egyes gazdasági területek is 3-4 minisztériumba voltak szétdobálva.
Ahogy Schiffer András is utalt rá,
Ez felbátoríthatta az állomány tagjait és a kormánytól függő közszférát, hogy szükségszerűen felgyűlt sérelmeit megtorolhassa felettesein és kormányán. Mivel a kormányzati bosszú „csak” politikai és nem fizikai, a bennfentesek rájöttek, hogy a lázadás kifizetődőbb, mint a hallgatás.
Épp ezért
Mivel Magyarországon nem esett ki senki – főleg nem milliárdos – az ablakon, a rendszeren belüli feszültségek nem elpárolognak, hanem lázadásban törnek utat maguknak. 16 év alatt gyártotta le Orbán a kritikus tömeget határokon belül és kívül. Magára szabadított nála láthatóan jóval erősebb, és immár nem csak általa plakátra és falra festett ellenségeket. Míg Soros Györggyel játszi könnyedséggel lehetett „elbánni”, egy komplett világrenddel és titkosszolgálataival még annak válsága idején sem lett volna tanácsos kikezdeni. Hasonló malőr bukott ki Kevin White (emberei) és a DOJ, illetve az FBI között.
„A látszatát is el kell kerülni annak, hogy úgy tűnjön, valaki külföldi segítséggel akarja leváltani a kormányt” – mondta Magyar Péter. Bár később ezt megtoldotta a realitásokkal: „A 17. század óta nem volt olyan rezsimváltás Magyarországon, amelyet nem külföldi segítséggel követtek el”. Én már nem tudom, mit higgyek, de a Telex a Szijjártó-felvételek kapcsán lényegében megerősítette, hogy idén sem.
Beszédes, hogy
A végül ellenpólus nélkül maradt arrogancia egyre kevésbé mutatott vonzó arcot, pedig történelmi esélyt kapott egy valódi konszolidációra. Nem akarok előreszaladni és jósolni, de most talán a megkésett konszolidáció valósul meg a régi használt bútorok szanálásával. És ahogy a mondás tartja: van, hogy mindent meg kell változtatni, hogy minden ugyanaz maradjon. Két Magyar Péter-kirohanás között az emberben még bujkál némi optimizmus – senki kedvéért nem temetném ezt az országot. Egy bébi Orbán ugyan nyűgösebb és hisztisebb, de korántsem bír akkora hatalommal, mert az a kifejlett Orbán esetében sem az intézményből fakadt.
Ettől függetlenül sokan fognak rosszul járni, néhányan pórul is – olyasmiért is, amit eddig szokás volt megúszni. Szabó Bence lehetne például az a „szerencsés”, aki már egy boldog jogállami demokráciában vonulhatna börtönbe jogsértő nyilatkozatai miatt, ugyanis a jogi tényállás nem kormányfüggő, már ha jogállamiság lesz/van. Természetesen egy bíró a legjobb jogállamban is kerülhet néha politikai nyomás alá. (Mint ahogy az a vörösiszap-perben is történt – vagy a Dreyfus-perben, vagy a Sacco és Vanzetti-perben éppen Bostonban, netán George Floyd gyilkosának perében.) No és Magyar Péter amúgy is kérkedett azzal, hogy rengeteg bíró rokona van.
Már most elvakítanak minket egy felkelő jogállami nap első sugarai.
Mi jött Kevin White után? Lehetőségek és pesszimizmus egy Orbán utáni világban
Sok szempontból olyan érzés köszöntött ránk 2026. április 13-án, mintha elvesztettük volna az édesapánkat ebben az Orbán-fóbiás és Stockholm-szindrómás országban. Ezen sokan felröhöghetnek, de ez lehet az érzése sokaknak, akár azoknak is, akik utálták, meg azoknak is, akik nem. Ez egy furcsa szabadságérzés, amihez a magyar nem szokott hozzá. Ezért fogyasztjuk a leköszönő kormány politikusainak nagyinterjúit – míg a tiszás utódok még mindig néma leventék. A rendszerváltás pillanatában Kádár János (egy klasszikus autoriter-diktátor) már halott volt. A történelem kegyes volt vele. Orbán viszont túlélte önmagát, és sok szempontból elmulasztotta egy elegáns exitstratégia kidolgozását. Ilyen szó mintha nem lenne a szótárában most se. Egy biztos: túlságosan beleégett már a retinánkba a leköszönő miniszterelnök.
Kevin White 16 éves uralma után Boston nem vált tejjel-mézzel folyó demokráciává, hanem egy társadalmilag megosztott város maradt, ahol az utódoknak (mint a szintén demokrata Raymond Flynn) évtizedekbe telt az intézményi bizalom helyreállítása. A sportolóból lett politikus szintén a nép egyszerű fiaként pozicionálta magát, és inkább menedzselni igyekezett a város problémáit, vegyes sikerrel. Mindenütt ott volt, ahol tűz ütött ki vagy ki kellett vonulnia a rendőrségnek, ami nagyon népszerűvé tette. A város fő politikai irányvonala változatlan maradt, ahogy nálunk is annak látszik, csak a jobbközépen lehorgonyozva. Mintha Tisza a Fidesz utódpártja lenne.
Kevin White nem egyetlen látványos ügybe bukott bele, hanem abba, hogy a Tilo Schabert által dicsőített „kreatív gépezet” végül túl nehéz lett saját magának. 16 év regnálás után a rendszere egyszerűen elfáradt, a falakat pedig elkezdte lebontani a szövetségi nyomozók és a saját választói elégedetlensége, amit ő is mért folyamatosan – ahogy a Fidesz is mért mindent. 1983-ban White, látva a zuhanó népszerűségi mutatókat és a szinte elkerülhetetlen vádemeléseket a környezetében, bejelentette, hogy nem indul el az ötödik ciklusért. Nézzük, mik voltak a konkrét okok, amelyek végül véget vetettek a „bostoni kiskirály” uralmának 1983-ban.
White hatalmának alapja egy hatalmas, lojális köztisztviselői hálózat volt. Ez a gépezet azonban egyre gátlástalanabbá vált.
- Kényszerített adományok: A városházi alkalmazottakról kiderült, hogy „önkéntesen-kötelezően” kellett befizetniük White kampányalapjába és saját felesége születésnapi partijára. (Ez volt a Birthday Party – az angolban a party szó nemcsak partit, hanem pártot is jelent). A pénzt vissza kellett fizetni, amikor ez kibukott.
- Szövetségi nyomozás: Az FBI és a szövetségi ügyészség módszeresen kezdte el vizsgálni a polgármesteri hivatal visszaéléseit, a csalásokat és a megvesztegetéseket. Több közeli munkatársát is elítélték.
- „Buszoztatási” deszegregációs válság: Bár Kevin White liberális polgármesterként indult, a 1970-es évek közepén az iskolai deszegregáció (a fekete és fehér diákok buszoztatása különböző városrészek között) kettészakította Bostont.
- A fehér munkásosztály elárulva érezte magát, a fekete közösség pedig úgy vélte, a polgármester nem tesz eleget a biztonságukért. Bár Kevin White politikai túlélőművész volt, ez a válság morálisan és társadalmilag is kikezdte a „mindenki polgármestere” imázsát.
- Az „Én vagyok a város” gőgje: Kevin White uralkodása alatt a polgármesteri hivatal egyre inkább egy udvartartáshoz kezdett hasonlítani (The Imperial Mayor).
- Míg az első két ciklusában a város modernizálásán (Quincy Market, felhőkarcolók) dolgozott, a végére a hatalom megtartása lett az öncél. Schabert szerint a „kreatív hatalom” lényege a folyamatos mozgás, de White mozgása az utolsó éveiben már csak a saját politikai túlélését szolgálta, nem a városét.
- Elmaradt az elszámoltatás: Kevin White-ot soha nem ítélték el személyesen, de a rendszere belebukott abba, ami az Orbán-rezsim működését is áthatotta: a szakmaiságot teljesen felváltotta a lojalitás, a közszolgálat helyét pedig átvette a politikai gépezet olajozása, idehaza a nyílt provokáció hol a migránsok, hol a melegek, hol mások ellen.
Az Igazságügyi Minisztérium (DOJ) a republikánus Reagan-korszak elején (1981–1985, így 1983-ban is) aktív volt politikusok ügyeiben, de szelektíven és óvatosabban, mint később a 90-es vagy 2000-es években. Az aktivitás erősen függött a szinttől (önkormányzati vs. szövetségi), a politikai kockázattól és attól, hogy korrupciós vagy „nemzeti érdekű” ügynek minősült-e. Ez a realitás általában. A politikai instabilitást, különösen népszerű vezetők esetében általában kerülni szokás: a polgári demokrácia valójában sokszor egy következmények nélküli ország. Orbánék mögött 2-3 millió szavazó áll, ajánlom Ruff Bálint figyelmébe, az igazságérzetemtől függetlenül.
Felszabadulunk-e ez alól az immár nem turáni, hanem bostoni átok alól? A Tisza Párt azt ígéri, igen. A történelmi tapasztalatok kissé pesszimistábbak, ha a forgatókönyvet Bostonban írták.
Kevin White-nak, ahogy az az USA-ban nem ritka, háromméteres köztéri szobra van Bostonban. Számos munkatársa került börtönbe, az ő sorsáról politikai döntés született a republikánus elnöki adminisztráció alá rendelt szövetségi ügyészségen.
Ronthatja az optimizmusunkat sok minden:
- Jogfolytonosság: Bár a Fidesz bukott, a tiszás módszerek (monokratikus vezetés, a nyilvánosság uralásának igénye, agresszió, fenyegetőzések, jobboldali populizmus) kísértetiesen hasonlítanak a fideszes módszerekre.
- A Tisza egy huszonpár tagból álló klikk, amely annyi beleszólást sem adott a saját mozgalmának, mint Orbán a Fidesz-tagságnak.
- Mire számítsunk tőlük és a 141 képviselőjüktől, nem kis részben a Fideszből kikerült minisztereiktől? Még most sem adnak interjúkat, miközben már megkésve, de Szijjártó Péter is 3 órás Telex-interjúkat ad.
- A Tisza Párt megjelenése olyan szökőárként söpört végig az országon, amely az egész korábbi ellenzéket is „legyalulta”. Illetve véget vetett az orbáni kormányzásnak is, de mintha az Orbán által kitaposott politika útján kívánna tovább haladni, mert mást nem ismer, onnan ered. Egészen megdöbbentő, hogy egy emberként mondott erre igent mindenki, aki Orbán politikáját kritizálta eddig. Ha semmi sem számít, akkor mit fogunk számonkérni?
- A transzparencia hiánya: A Tisza Párt felemelkedése ugyanolyan homályos háttéralkuk eredményének tűnik, mint amilyeneket le akar váltani.
- Hogy lehetséges az, hogy az egyébként tehetséges szakpolitikus Vitézy Dávidot lényegében többször egészen durván leszólja a miniszterelnök-jelölt, most pedig felkéri miniszternek? Ez amolyan trumpi jellemre vallana. A belátás szép dolog, de mintha volna egy háttérben formálódó agenda, amiről Magyar Péter is csak utólag értesülne.
- Ha most szép sorban már előjönnének a rejtélyes „mikroadományozók” és vállalnák az arcukat, az sokat segíthetne a közállapotokon. Akkor is, ha ez most rajtam kívül senkit sem érdekel a nagy eufória közepette itt Pest-Budán. Aki most utólag tolong látványosan a befizető pénztárnál, Wáberer György, talán wannabe vagy nem is kívánatos támogató már. Jó lenne látni, mégis ki kicsoda.
- A fair play hiánya: A magyar közélet továbbra is a „másik megsemmisítéséről” szól, nem az intézményi építkezésről. Jaj a legyőzötteknek! Erről elég csak megkérdezni egy kutyapárti vagy egy DK-s jelöltet.
Ez a titokzatosság és a fair play teljes hiánya arra utalna, hogy a „boszorkánykonyha” nem zárt be, csak séfet cserélt?
Öntünk-e valaha tiszta vizet a saját bostoni teadélutánunkba?
Milyen királyt óhajthatnak maguknak a most királycsináló tényezők, ha terhes és talán veszélyes is lett számukra egy politikai akaratát túlontúl hatékonyan érvényesítő világklasszis? És megbirkózhat-e majd a tényleges kihívásokkal egy láthatóan sok felől sakkban tartott, valódi tekintély nélküli, fegyelmezetlen, nagyravágyó és tapasztalatlan utód?
A Boston Politics azért bukott meg, mert a „kreatív hatalom” elhitte, hogy a valóságot örökké lehet manipulálni. Április 12. megmutatta, hogy a gazdasági jólét végével a cinikus megosztás már nem kormányzási előny, hanem súlyos teher a társadalmon, amit az le akar dobni magáról. A kérdés az: képesek leszünk-e valódi polgári demokráciát építeni, vagy maradunk a „bostoni” típusú kiskirályságok alattvalói? Kiújul-e a Stockholm-szindrómánk, vagy belső káoszba fullad az egyelőre arctalan győztes klikkek által uralt új udvartartás?
Utóbbi különösen nyugtalanító lenne egy újabb katasztrófába rohanó világban.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke beszédet mond a Fidesz-KDNP kampányzáró rendezvényén az I. kerületi Szentháromság téren 2026. április 11-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos
Bejelentkezés