Teniszezni a Forma 1-es autópályán. Mitől jó a jó irodalom?

Az általam nem mellesleg szépíróként és irodalomkritikusként nagyra tartott Makai Máté úgy véli, hogy magasirodalom mint olyan nem létezik. Hogy csak jó vagy rossz irodalom van. Erről eszembe jutott egy ismerősöm, aki, ha megkérdezték tőle, hogy szereti-e a töltött káposztát, azt felelte: a JÓ töltött káposztát szereti. A ROSSZ töltött káposztát tehát – fontosnak vélte megjegyezni – nem szereti. Mondjuk, az odakozmált, elsózott töltött káposztát ki az isten szereti. Máté mintha a töltött káposztát magát tagadná. Csak jó és rossz ételek vannak szerinte. A töltött káposzta és a pacal között nincs különbség. Vagy aki azt mondja, hogy van, az válogatós sznob.

Képzeljünk el egy könyvtárost, vagy könyvesbolti eladót, aki a kezében egy George R. R. Martinnal meg egy Füst Milán naplójával áll a kezében. Valahogy mégiscsak érdemes talán kategorizálni a dolgokat. Nem rigorózusan, pedelluskodva, de azért léteznek válogatások, műfajok, értékelések, vagy kritikusok, hogy segítsék a tájékozódást, a keresést. Alkotáskor el lehet mosni a határokat, lehet kölcsönözni akkordokat más hangnemekből, meg persze fel lehet borítani az egész sakktáblát, elkezdeni teniszezni is a Forma 1-es autópályán, mikrotonális freejazzt tolni, mindent lehet, akár tagadni is lehet mindent, és letenni a hangszert. De attól, hogy gyurmázunk a formákkal, a kocka kocka, a gömb meg gömb marad, a C dúr pedig nem lesz E dúr, mert a kettő nem ugyanaz.

Kicsit zavarban vagyok egyébként, mert az internet szerint a magasirodalom az a szépirodalom, ami két alműfajra oszlik, ezek egyike a széles néprétegnek szánt szórakoztató irodalom, a másik pedig a kanonizált szépirodalom. A kanonizálás meg mintha azt jelentené, hogy valami jónak, avagy rossznak minősült hosszú távon.

Ha jól értem, Máténak a kanonizáció szempontjaival van baja. Azzal, hogy bizonyos művek eleve hátrányból indulnak, mert ponyvának minősülnek.

Túl azon, hogy borzasztóan nehéz nevek, művek említése nélkül vitatkozni, van átjárás ponyva és nem ponyva között, létezhet keveredés, lásd Tarantino, Hitchcock a filmművészetben, a Beatles a popzenében, Shakespeare az irodalomban. És az is lehet, hogy valaki magasművészetnek szánja a produkcióját, de valójában a kortársak popnak minősítik azt (el tudom képzelni, hogy Ákos vagy Havasi pl. ilyen előadók). Szerintem elismerésre méltó a törekvés, hogy magasabbra lőjünk, hogy megcélozzuk az örökkévalóságot, vagy...