Amikor 2017-ben elkezdtem írni az alapszakos szakdolgozatomat „Törésvonalak a kortárs feminista mozgalomban” címmel, a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy valahogy bebizonyítsam: a magyarországi feminizmus igenis mozgalom. Nem véletlen, hogy törésvonalakról írtam – belülről úgy lehetett érezni, hogy akkoriban eléggé szétszabdalt volt a társaság, egyének, csoportok és szervezetek működtek a saját elképzeléseiknek megfelelően valamiféle – akkor homályosan közösnek érzett – cél felé haladva. A cél eléréséhez különbözőek voltak az eszközök, az elmélet, a gyakorlat és a fókusz is; az évtizedek óta épülő magyarországi feminizmusra fiatalként kevésbé volt rálátásom, az pedig mindig a legbonyolultabb vállalás, ha belülről akarja az ember értékelni és folyamatában látni a saját közegét.

A tegnapi bejelentés, az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának ígérete, a szívhangrendelet megváltoztatása, a 72 órás fogamzásgátló tablettához való vény nélküli hozzájutás lehetősége, a menstruációs szegénység elleni fellépés és a várandós nők védelme olyan jelentős jogtörténeti pont, ahonnan érdemes visszanézni az elmúlt évtizedekre és végiggondolni, hogyan jutottunk idáig.

Mert viccnek persze jó, ha csak a csöcsös plakátot és Varga Juditot nevezzük meg kiváltó okként, de az egyszeri röhögés után érdemes a 444-stílusú ironizálgatást magunk mögött hagyva komolyan is megvizsgálni a társadalmi mozgalmak hatását – és nem utolsósorban elismerni rengeteg nő munkáját.

Az Orbán-kormány és a jobboldal tudatosan felépített egy olyan narratívát, illetve sok energiát fektetett abba, hogy az Isztambuli Egyezménnyel kapcsolatban a saját táborában előidézze az automatikus ellenkezést. Az Egyezmény azonban nem egy woke iromány. Nógrádi Noá is leírta, hogy a szöveg a gender szót nem az identitáspolitikai értelemben, azaz nem önidentifikációs céllal használja, hanem a férfiakkal és nőkkel szemben támasztott szigorú elvárások gyűjtőfogalmaként (a férfi nem képes szülőnek lenni, így nem lehet rábízni a gyereket, a nő viszont semmi másnak nem jó, mint anyának – persze ez leegyszerűsített példa). Az Egyezmény valójában arról beszél, hogy

a gyerekeket és nőket érő erőszak nem egyéni probléma, annak strukturális okai vannak

(és szerintem olyan sincs olyan, aki ne ismerné el, hogy több nőt erőszakolnak meg, mint férfit, vagy hogy egy gyerek kevésbé képes ez ellen védekezni), és ezekre a strukturális okokra állami választ kell adni.

Ezért tart itt ez az ország

A 2011-ben elkészült Isztambuli Egyezményt Magyarország 2014 márciusában írta...