Kötelező

Az ember elolvas egy könyvet. Néha ezt olyan magától értetődőnek fogjuk fel. Pedig egyáltalán nem az. Az sem persze, hogy egyáltalán képesek vagyunk olvasni, de az sem, hogy éppen azt a könyvet olvassuk el, amit. Vagy épp nem olvassuk. Holott kötelező olvasmány.

Két kérdés merül fel bennem. Miért nem olvastam eddig? Elvileg kötelező olvasmány valamikor általánosban. Nehezen lehet elbújni előle. Legalább a filmet megnézi az ember, ha olyan a szitu (értsd: dolgozatírás). De én nem emlékszem, hogy olyan lett volna a szitu. Nem emlékszem, hogy valaha el kellett volna olvasnom, és nem is olvastam el. Pedig a kötelezőket általában elolvastam, és főleg azért, mert még ha nem is mindig mindent értettem meg belőlük, a Tüskevár, az Egri csillagok, az Aranyember, a Légy jó mindhalálig és társaik inkább jó élményt jelentettek, mint stresszt. Könnyű ötöst. Amit csak azért mesélek most, mert érthetetlen, hogy A Pál utcai fiúkat miért nem olvastam el.

Pedig folyton emlegették. A gittegyletet, meg a kisbetűs nemecseket. Ezek ugye az általános műveltség részei lettek, alapok. Arról meg, hogy magyar szakot végeztem, ne is beszéljünk.

Kicsit olyan ez, mint amikor filmkritikusként dolgoztam egy országos hetilapnál (emellett persze még volt más állásom is, néha több), és a barátom, Horváth László Imre, aki nagy maffiafilmbuzi volt világéletében, felháborodott rajta, hogy hogyan írhatok filmekről, ha nem láttam a Keresztapát. Hogy képzelem. Annyit idézték, mondtam neki, még én is annyit idéztem, hogy szinte olyan, mintha láttam volna. De nem győztem meg. Hogy írhatok filmekről, ha nem láttam a Keresztapát, hajtogatta. Aztán hazamentem és kikölcsönöztem a trilógiát. Hamar rájöttem, hogy tudni a Keresztapáról beszélni (elhelyezni a kánonban, és felismerni, ha idézik), meg konkrétan meg is nézni, az két különböző dolog. Sorra állítottam meg a filmet, hogy kiguglizzam a színészeket. Ki ez a brutális tehetség? Miért nem futott be? Al Pacino, Marlon Brando, Robert Duvall, John Cazale, és természetesen Diane Keaton fiatalon... Aztán még Mario Puzo könyvét is elolvastam eredetiben, aminek során elmorfondírozhattam, hogy vajon a húszoldalas vaginakisebbítő műtét kihagyása Coppola részéről valóban indokolt-e. Arra hajlok, hogy igen (de vannak érvek a másik oldalon is).

Felnőttem tehát úgy, hogy se a Keresztapát nem láttam, se A Pál utcai fiúkat nem olvastam. És amúgy nyilván ezer és egy más dolgot még nem. Erről egyébként eszembe jutott most, hogy Umberto Ecónak van egy kiváló esszéje egy kis könyvecskéjében, amiben a tárcáit gyűjtötték össze. Arról beszél,

A Pál utcai fiúkból valamikor a kétezertízes években musical is készült, ami nem segített a dolgon. Ugyan szeretem a musicaleket, viszont nem szeretem a giccset, ami talán oximoronnak tűnhet azoknak, akik szerint a musical műfaja eleve giccs, de én nem tartozom közéjük, habár értem őket. Vagy talán képes vagyok megbocsátani a giccset, ha tényleg jól csinálják, nem tudom. Nem mintha láttam volna A Pál utcai fiúk musicalt, szóval lehet, hogy nem is giccs. Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián akár még jó is lehet együtt. Lehet, hogy jó a musicalváltozata a Pál utcainak.

Viszont (többek közt) gitártanításból élek, és találkoztam a Mi vagyunk a grund című dallal. A gyerekek ugyanis imádták. Annak örültem, hogy a gyerekek lelkesednek valamilyen zenéért, de az nem hozott lázba, hogy a dal olyan akkordváltásra épül, ami a Let it be idején még cool volt, azóta viszont az elmúlt ötven év alatt nem mondanám bravúrosnak a használatát, tekintve, hogy nagyjából minden sláger ezt használja a Despacitótól kezdve Flo Rida Whistle-jéig. Szóval nem nagy kunszt fülbemászni vele.

Meg hát a Mi vagyunk a grund az ellenzék (mármint az óellenzék, akkor még csak az volt) himnusza is lett. És így már, hogy őszinte legyek, valahogy taszítóvá vált az egész. Úgy tűnt akkor, a Fidesz alternatívája pusztán ez a musicalre lelkes vastaps (meg a sörcivel a kézben csapatni a drum n’ bassre az Oktogonon). És hogy képtelenek meglátni, hogy csak pár társadalmi csoportot kellene megszólítani. A vidékieket, a határon túliakat, a vallásosakat, meg a focirajongókat (erről még később).

Azt is gondoltam sokáig, hogy ez egy ilyen pesti dolog. Én mint Kisújszálláson felnőtt ember mit is kezdhetnék a józsefvárosiak játékának romantikájával. Nem nekem szól. Nem én vagyok a célközönség. Végül csak elolvastam A Pál utcai fiúkat, mint ahogy A keresztapát is megnéztem. És nem tudom, mikor volt rám hatással ennyire irodalom. Újra és újra eszembe jut. Mennyire tévedünk, amikor azt hisszük, hogy egy történetet el lehet rontani, ha elmondjuk a végét. Talán még jobbak is lesznek, ha már az elején tudjuk: Nemecsek meghal. Mert hiszen mind halottak vagyunk. A kérdés csak az, hogy jutunk el odáig, hogy ez a mondat igaz legyen.

És akkor hadd mondjak pár szót a fociválogatottról, és picit Trianonról. Szóval, hogy mi a csodán sír az ember bánatában, ha nem sikerül kijutni az… ööö… világbajnokságra, vagy miért sír majd örömében, ha mégis összejön (tudom, az oktatási és gyermekügyi miniszter azóta bocsánatot kért az inkriminált megjegyzése miatt). És hogy miért nevetnivaló bugyutaság a „Vissza Trianont” táblát szándékosan nem érteni – hiszen egy ekkora írónak a metonímia nyilván nem okozhat gondot. Ezért: Boka János, Nemecsek Ernő, Geréb Dezső, Kolnay, Csónakos, Barabás, Weisz, Richter, Leszik és a többiek. Ők köteleznek.

Borítókép: A Pál utcai fiúk borítója / forrás: bookline.hu