A Péter és Gábor új adásában Konok Péter és Balogh Gábor történészekkel Karafiáth Orsolya beszélget az ügynökakták nyilvánosságáról és a múltfeldolgozás elmaradt lehetőségeiről. Miért nem elegendő a nevek közzététele a szembenézéshez? Szóba kerülnek a hiányzó dossziék, a megzsarolt és az önként jelentő ügynökök közötti különbségek, valamint az állambiztonsági gépezet irányítóinak felelőssége. Külföldi példák és a Kádár-korszak hétköznapjai segítenek megérteni, mit mutatnak meg az akták – és mi marad rejtve.
Helyes volt-e ilyen formában nyilvánosságra hozni az ügynökaktákat? – indítja Karafiáth a beszélgetést. Konok szerint ha most mérleget kell vonni, akkor „súlytalan”, ami történt – jobb lett volna mindezt a rendszerváltáskor meglépni. Az pedig „megengedhetetlen hiba”, hogy összemosódnak a megfigyelők és a megfigyeltek, ráadásul milliószor átszűrték ezeket az anyagokat, sok minden hiányzik, teszi hozzá.
„Elszúrtuk. Nem kicsit, nagyon” – összegzi Balogh a véleményét, pedig ő a „radikális aktanyilvánosság híve”. Azonban úgy gondolja, túl későn történt meg a nyilvánosságra hozatal, ami ebben a formában „kifejezetten kártékony és veszélyes hazárdjáték”, hiszen csak „papírmasé figurákat látunk”. Hozzáteszi: a B-dossziéknak viszont mindenképpen elérhetőnek kellene lenniük, mert ez adja meg azt a kontextust, ami nélkül nem tudjuk, ki volt lelkes együttműködő és kit zsaroltak. Az pedig már a politika felelőssége lett volna, hogy ne csak ’27 februárban történjen meg ez a kontextualizálás. Nem lehet „agyonanonimizálni” sem az aktákat, mert akkor újfent „csonka” lesz a történet – mondja Balogh. De leginkább az a problémája, hogy nem a rendszerváltás után lettek szembesítve a nyilvánosságban azok, akik pártállami nagy emberek, vezetők, tartótisztek voltak – ők mára „remegő aggastyánok”, esetleg halottak, így a számonkérés nem történhet meg.
„Fel lehetett volna építeni egy társadalmi érzékenyítő kampányt”, mielőtt megtörténik a nyilvánosságra hozatal – veti fel Karafiáth. Konok kételkedik ebben, szerinte már évtizedek óta zajlik valamiféle társadalmi tudásnövelés a témában. Inkább az a gond, hogy most kvázi politikai megrendelésre kellett produkálni valamit ahelyett, hogy „szakavatottan” lett volna elvégezve a feldolgozás.
Balogh kiemeli, hogy – ellentétben a legtöbb államszocialista országgal – Magyarországon nem volt külön belső elhárítás, az ott dolgozó ügynökök hivatalosan rendőrök voltak; nem volt kimondva, hogy egyáltalán létezik politikai rendőrség. Az értelmiség már akkor is tudta (vagy sejtette), hogy súgnak róluk, de akik nem ezekhez a körökhöz tartoztak...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.
