A South Park című rajzfilmsorozat egy ikonikus epizódjában a fiúk egy virtuális valóságban játszanak, ám a játék során egy leküzdhetetlen akadállyal szembesülnek. Egy felhasználó olyan magas szintű tudásra, eszközkészletre és játékelőnyre tesz szert, hogy gyakorlatilag nem marad ellenfele. A virtuális világ avatárjait sorra lemészárolja, ellehetetlenítve ezzel a játékot. A fiúk végül összefognak, és alteregóikat a világ bot-karaktereinek, erdei állatainak stb. legyilkolásával olyan magas szintre juttatják, hogy végül közösen képesek megmérkőzni a világot leuraló despotával. Amikor ez sikerül és a karaktert leölik, egyikőjük, Stan Marsh felteszi a kérdést: „Most hogyan tovább?”. Eric Cartman válasza úgy hangzik: „Most végre elkezdhetünk játszani.”
Semmi kétség, hogy azok jelentős része, akik a Tisza Pártot idén áprilisban kétharmados többséggel választási győzelemhez juttatták, egy ehhez hasonló valóságban élték az életüket az elmúlt nagyjából tíz évben, és úgy vélték – azt gondolom egyébként, joggal –, hogy az életüket képtelenek a szokásos mederben folytatni, ha nem tudják azt a bizonyos minimumot, azaz Orbán Viktor leváltását teljesíteni. Az ő valóságukban az exminiszterelnök a szuperképességekkel és további, őt emberfeletti erővel felruházó eszköztárral (inventory-val) rendelkező negatív hős, aki ellehetetleníti a létezést és tönkreteszi a játékot. Hogy aztán a legyőzését követően, miként a virtuális valóság despotájáról, róla is kiderüljön, hogy valójában csak egy undok bácsi, akivel épp úgy ki lehet cseszni, mint bárki mással, és aki a vereség pillanatától kezdve pontosan úgy képzeli el a valóságát, mint Eric Cartman a gonosz legyőzése előtt.
A terv legalábbis ez volt, és minden bizonnyal sokan vannak, akik azt feltételezték, hogy az esetleges Tisza-kétharmad, a választási koalíció csak arra kell, hogy végre helyrebillentsék a pályát, és innentől fogva majd mindenki egyenlő feltételek mellett játszhat. Hogy ebben az összefüggésben a választási győzelem önmagában már elégségesnek tekinthető, vagy a mostani kormányzás jelenti majd a visszabillentést, az megint más kérdés. Persze az is kérdés, nem volt-e már önmagában is érdemi politizálás Orbán Viktor leváltása és a Fidesz-uralom megdöntése. Szerintem az volt, de nem gondolom, hogy ezzel akkor hátra is dőlhetünk, mint ahogy azt sem állítom, hogy innentől majd a politika is feltétlenül normálisabb lesz, mint volt. Amennyiben érdemi politikának tekintem azt, ami áprilisban történt, akkor nem gondolhatom, hogy a normalitás a politikában valahol máshol van. Hozzátéve: ha valami nagyon félrement a lelkekben az utóbbi években, akkor nem lesz egyszerű a sérült lelkeket kiengesztelni.
Mindenesetre a választói közösség egy része, vélhetően a vehemensebbek, a sértettebbek, az elvakultabbak, vagy azok, akik szeretnek a győzteshez húzni, úgy gondolják, hogy a visszabillenéshez lényegében bármely eszköz megengedhető a visszamenőleges jogalkotástól kezdve az egyoldalú, megkérdőjelezhető alkotmányozáson át az ellenfél megalázásáig és a politikai garnitúra teljes lecseréléséig. Mint ahogy egyébként a megvert társaság is úgy gondolja, elég lesz innentől fogva diktatúrázni, éppúgy, ahogy az ellenzék tette azt az elmúlt években, áprilisig bezárólag. A kormány tagjai – különösen Magyar Péter – az előbb említett vehemens választói alapállásra hivatkozva pedig azt, hogy bármit megtehetnek a Fidesz és a NER totális szétverése érdekében. Az ezirányú választói akarat megnyilatkozott már számtalan formában a választások előtt, és megnyilatkozik azóta is. Elég csak pörgetni egy kicsit a közösségi média-oldalakat, és hamar belefutunk olyan posztokba, ahol a politikával eddig alig foglalkozók kárörömmel nézik a finoman szólva is pikáns parlamenti közvetítéseket.
A választói akarat, a vonatkozó – mondjuk így – élvezkedés és a kormányzati működés totális szinkronja azonban úgy tűnik, a napokban elkezdett szétszálazódni. A Polgár Judit kinevezése körüli mellébeszélés, az ezzel kapcsolatban kialakult viták, a Tisza Párt népszerűségének Medián által mért, öt százalékpontos csökkenése, és a korábban kormányváltást óhajtó állampolgároktól is egyre gyakrabban érkező kritikus megjegyzések legalábbis erre utalnak. Leginkább arról van itt szó, hogy elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor a kormánypárti közönség joggal teheti fel a kérdést: „most hogyan tovább?”. A válasz egyértelmű: „most akkor el lehet kezdeni politizálni”. Mármint rendesen.
De mit jelent ez?
És bár a ciklusmaximalizálás a politikai higiénia garanciáját volna hivatott biztosítani, azt a problémát aligha fedi el, hogy jelen választási rendszer mellett továbbra is csak a totális győzelem, a másik alapos földbe döngölése a mindenkori alternatíva, mely ideig-óráig kielégít egyeseket, de idővel nagyon felhergel és bálványimádásra, illetve egyéb autoriter megoldásokra sarkall másokat.
Természetesen nem érdemes már most értékelni „az elmúlt négy évet”, mert abból még csak három hónap telt el. És azt se tévesszük szem elől, hogy a fideszes vagy legalábbis nem-tiszás-óellenzéki szavazók milyen gyorsan sajátították el azt a fajta gyűlölködést, hisztérikusságot és árnyaltságtól mentes gondolkodást, ami az egykori ellenzéki közvéleményt, az O1G-koalíciót jellemezte.
Normálisan politizálni minimum azt jelentené, hogy egy kicsit meg kellene tanulni kritikusan ránézni arra is, akit egyébként bálványoztunk, továbbá el kellene fogadni, hogy akit utáltunk, az nem biztos, hogy tényleg gonosztevő. A normális politikához ugyanis az is hozzátartozik, hogy a társadalmi egyeztetésbe – különösen, ha társadalmi egyeztetéssel házalok – nemcsak a felhergelt híveimet vonom be, akik korábban ebben a felhergelt állapotban emeltek engem a piedesztálra, hanem azokat is, akik történetesen nagyon nem szeretnek engem. Ez így valódi ígéret lehetne, és nem csak a populizmus egy újabb változata.
Én ugyanis alapvetően Jacques Derrida demokrácia-fogalmával tudok azonosulni, melyet ő nem egy kész, megvalósult állapotként ír le, hanem olyasmiként, ami az ígéret, egyfajta eljövendőség vagy jövőbeliség, a befejezetlenség struktúráját hordozza magán. Ebből szükségszerűen következik, hogy ha elkezdjük – kifacsarva Eric Cartman szavait – rendesen csinálni a demokráciát, abba nem fér bele a politikusok feltétel nélküli szeretete. A mézesheteket pedig semmiképp nem tekinthetjük demokráciának. Derrida demokráciája valójában a vita szerkezetét írja le és követeli meg. Persze, értem:
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök napirend előtti felszólalásra válaszol az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. július 28-án / fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Bejelentkezés