A magyar társadalompolitika egyik legbiztosabb fundamentuma nem a nemzeti összetartozás, nem a keresztényi könyörület, és még csak nem is a gazdasági racionalitás, hanem a strukturális szegényellenesség. Ez az a biztos morális, adminisztratív és térrendészeti iránytű, amely évtizedek óta tévedhetetlenül vezérli a mindenkori hatalmat, legyen az éppen nemzetiszínbe öltözött, polkeresztény oligarchia vagy technokrata, piacimádó, neoliberális elit. A képlet roppant egyszerű: a szegénység ebben a szomorú roncstársadalomban nem orvosolandó strukturális probléma, hanem egyéni bűn, morális defektus, amit a törvény és az erőszak, vagy éppen a köztéri dizájn erejével kell megtorolni.
Ebben a logikában a nincstelenség nem a kapitalista erőforrás-koncentráció vagy a felbomlott szociális háló egyenes következménye. Lószart, mama! A szegény ember azért szegény, mert lusta, mert rossz döntéseket hozott, mert képtelen integrálódni a mindenkori kormány által oly nagyra becsült, valójában a totális kiszolgáltatottságra épülő „munkaalapú társadalomba”. A mindenkori hatalom pedig, miközben módszeresen szervezi át a vagyont a felső középosztály és a saját aktuális kliensrendszere felé, létrehoz egy olyan morális és esztétikai narratívát, amelyben a nyomor nem humanitárius katasztrófa, hanem pusztán köztisztasági és rendészeti zavar. A szegényellenesség így válik a legolcsóbb, de leginkább megtérülő politikai termékké – egy olyan áruvá, amit a választópolgár két pofára zabál, miközben az ő zsebéből is épp lopják ki a cincogó húszforintosokat. „A rendőrség, mely harcol a szegénnyel/ Hogy ne lepjenek el a nyomor szennyei/ Túlterhelt./ Ha megvéd a lopástól/ Utolsó ingem is elviheti” – dalolja a rendes állampolgár Brecht balladáját a világ helyesléséről (Eörsi István fordítása).
Rezsimek jönnek és mennek, a szegényellenesség marad
Ez a cinikus és embertelen attitűd korántsem modern találmány; mélyen gyökerezik a jogtörténetben és a hatalomgyakorlás történelmi reflexeiben.
Az állam – legyen az feudális, tekintélyelvű vagy éppen államszocialista – mindig is előszeretettel használta a büntetőjogot és a kényszert a szegénység strukturális elfedésére.
A vidéki nyomor és a városi munkanélküliség kezelésére a magyar állam már a késő dualizmus idején durva rendészeti eszközökhöz nyúlt. Az 1913. évi XXI. törvénycikk (amelyet még a Tisza-kormányzat alatt fogadtak el, de a későbbi Horthy-rendszer úri Magyarországa változtatás nélkül, kéjes örömmel működtetett...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.