Május elseje: az első trikós-szandálos nap az évben, az első igazi fellélegzés. Eltakarodott a tél, de most már tényleg, vége a depressziónak, a tavasz itt van a nyakunkon, fehér szöszök szállnak a levegőben, meg a hot dog és vattacukor illata. Fiatal nők könyökölnek kerti asztalokon, vállukról lecsúszik a spagettipánt, szájukról a szájfény. A szeplők előbújnak, a pupillák kitágulnak. De mindig van egy fura alak is, kigombolt télikabátban, aki ott téblábol valamelyik kajás bódé előtt, és nem tudja eldönteni, mit egyen.

A május elseje örökös, boldog zárvány kis életemben – negyvenkét éve képes reprodukálni magát, nagyjából ugyanúgy. Vagyis nem egészen, mert kisgyerekkoromban felvonulás is volt, csak arra már nem emlékszem. És az sem igaz, hogy örökös boldog zárvány – világosan emlékszem, amikor apám egyik május elsején szétvágta anyám sárga nyári ruháját, és nem mentünk sehova. Talán apám nem kapta meg előre a fizetését, vagy a munkabér-előleget, vagy hogy is volt ez akkoriban – a május elsejéhez pénz kell. Legalább egy csavaros fagyi nekünk, nagyfröccs apáméknak, mert amúgy a körhinta ingyenes, a helyi együttesek órákon át játszanak, és kivonul a Duna-partra az összes gyerek. Cigánykerék, rohanás, kifényesedett arcok. Szívet tépő boldogság, így utólag.

Visszatérő nosztalgia, szebb, mint a karácsony. Nálunk: munkásöntudat. Volt munkásöntudata apáméknak. Mert nem sok dologban hittek, de a rendes fizetésben, a május elsejében igen. Hogy jár nekik egy nap az évben, ami más, mint a szabi (mert egy „rendes” nyaralásra végképp nincs pénzünk), és más, mint a nemzeti ünnepek. Nemzeti öntudata nem volt apáméknak. Habsburgok, negyvennyolc – hát jól van. Elhelyezkedésünk térben és időben olyan szűk volt, hogy csak az számított, hány műszakban kell dolgozni, mennyi a műszakpótlék, ad-e a gyár kávét, védőkesztyűt, védőkrémet (annak is megvan utólag a bája, ahogy kicsomagoljuk a karácsonyfa alatt a védőkrémeket), bezár-e a Vasmű vagy sem, és hova menjen, aki dolgozni akar. Ez volt a fontos: tudunk dolgozni és akarunk is, legalábbis apám biztosan. Nem ugráltak a szüleim amúgy, de hittek abban, hogy az államnak kutya kötelessége biztosítani a munkát, a rendes bért, a lakást. Apám halála után egy szekrény alján megtaláltam az elsárgult dolgozói részvényeket, pedig úgy emlékeztem, hogy nem fogadta el azokat – rendes fizetés kell, nem ez a hülyeség.

Anyaként kicsit más a helyzet, a május elseje nem csak vattacukor-szálazás, szagos tömeg, gyerekvisongás meg jégkása. Mert a gyerek váratlanul eltűnik, az előbb még ott volt két méterrel arrébb, aztán már nincs, és a legrosszabb rémálmom válik valóra egy pillanat alatt: elvesztettem a gyerekem. Némi ordítva rohangálás után megtalálom, aztán beállunk egy lehetetlenül hosszú sorba, mert mindenki kisvasutazni akar, és kiderül, hogy egy vagonba csak egy szülő ülhet, ezen két anyuka összekap, és kérdés, hogy ki maradhat: az, aki három gyerekkel ült be, vagy az, akinek csak egy van, de előbb foglalta el a helyét. Aztán beülök én is a gyerekkel, és majdnem úgy tudok örülni neki, mint gyerekkoromban. Később leszakadunk a tömegről, felmegyünk a Bikás park bikáihoz, ott vannak a „normálisok”, a papírsárkányt eregetők, a dombon lebukfencezők, és mindenki, aki felülről szemléli a többieket.

Az a benyomásom, hogy a Bikás parkban gyűlt össze egész Budapest, mert idén a domb alatt valóságos tömeg van, kisgyerekkel nagyjából lehetetlen megmaradni, nem olyan, mint gyerekkoromban, amikor a Duna-parton rohantunk, mert volt tér rohangálni. Kiderül, hogy a május elseje mégsem olyan változatlan negyvenkét éve, inkább a májuselseje-érzés változatlan, a nosztalgia, ami évről évre újratermeli magát, a szálló szöszök, a vattacukor-ragacsozás, szóval, amit már leírtam. Munkásöntudat sincs már, legalábbis nem abban a formában, mint régen, ellenben vannak nemzetirock-együttesek, ria-ria-Hungária, egy kisebb csoportnyi kopasz ember fekete cuccban, és a Mi Hazánk munkavállalói programot hirdet. A munkásöntudat is nemzeti öntudat, a munka a magyaroké. Le a multikkal, ellenezzük, hogy magyar munkavállalókat kirúgjanak. Nincs közveszélyes munkakerülő, de aki akar és képes dolgozni, az dolgozhasson. Magyarnak magyar munkahelyet.

Karlendítést nem látok, és nem vagyok előítéletes, semmi olyasmi, hogy te úristen, itt vannak a bőrfejűek. Amikor a gyerek megkérdezi, miért kopaszok azok a bácsik, azt válaszolom, hogy ők így érzik jól magukat. A zenére pedig nem figyel, nem kérdezi meg, mi az, hogy Hunnia-nia, miért ordít a bácsi a mikrofonba.

Fejben jegyzetelek, már akkor tudom, hogy meg fogom írni a május elsejei tömeget, háttérben a lelkesítő politikai beszédekkel, a rockzenével. A jobboldal zenei ízlése egyébként miért a rock? Azért, mert keményebb, mint az a buzi pop-nyálaskodás, és mert a punkot lefoglalták a balosok és az anarchisták, a technóban meg nincs szöveg? (Most kiderül, mennyire nem értek a zenéhez.)

Kicsit elkedvetlenít, hogy a gyerekem számára a május elseje összefonódik majd azzal, hogy „a falra vérünkkel írjuk fel, nagy Magyarország kell”. Még mindig itt tartunk? Miközben „a haza máig nem derült fényre”, a hazafias politikai mozgalmak a társadalmat „egy megkonstruált múlt díszletei közé” zárnák, ahogy Csordás Gábor írta, az örökös nosztalgiában dagonyázva aztán szépen elfütyül mellettünk a világ, mi maradunk örök, igaz magyarok. Pedig a május elseje régen is átpolitizált volt, a másik oldalról, csak gyerekként ezt fel sem fogtam, később nem foglalkoztam vele, nem tudom már, erre nem emlékszem.

Nem mondom, hogy nem ismerem a nosztalgiázást. A nosztalgia ápol és eltakar. Van, aki a Hunnia-témába születik bele, én a megposhadt szoft-szocializmusba, a védőkrémek közé. A bátyám még kisdobos volt, és a mai napig nem bírom otthagyni a tányéron a maradékot. Joghallgatóként felszedtem némi lojalitást a fennálló rend iránt, hogy aztán politikai eszmélésem kezdetén lenyesegessék az Alkotmánybíróság jogköreit, szétessen a párt, amire apámék egész életükben szavaztak, és így tovább. Még most is tanulom, mit jelent számomra az, hogy magyar vagyok és politikai hovatartozásom – egyáltalán az, hogy tartozom-e valahova – kérdéses.

Otthon megguglizom a Mi Hazánk munkaügyi programját. Magyar ember nem veszítheti el a munkáját, és támogatni kell kedvezményekkel a hosszú távú foglalkoztatást. Ellenben minimálbért csak azok a közfoglalkoztatottak kapnának, akik „értéket teremtenek”, és a bérük egy része mozgóbérként teljesítményarányos lenne.

Mintha a magyar ember valahol annál az alsó középosztálybeli embernél kezdődne, akinek rendelkezésére állnak a betöltendő állások, és szaktudása is van ezekhez. Ezt végül is aláhúzza, hogy a szociálpolitikájuk másfél oldal, és nagyrészt arról van benne szó, hogy el kell törölni az élősködést.

A haza érdeke, hogy tisztességes, dolgozni akaró emberekkel legyen tele az ország, aki meg nem ilyen, az nézze meg magát. Még az is lehet, hogy apám öregségére Mi Hazánk-os lett volna, ha megéri a Mi Hazánkat, habár a Hunnia-niát egyszerűen a szocializációja miatt sosem vette volna be a gyomra. Anyám pedig, aki a harmadik gyerek és sok verés után úgy döntött, hogy ő végzett, nem kíván tovább dolgozni, ment volna a levesbe. Más kérdés, hogy Mi Hazánk nélkül is ez történt, és ha valamit, ezért pont az államot nem hibáztathatta (a szívem mélyén, egy picike részben talán én is igaz magyar vagyok).

Persze az is lehet, hogy május elsején csak nézem a levegőben szálló szöszöket, a vattacukor íze pontosan ugyanolyan, mint gyerekkoromban, a csapolt sör megfizethető, a szórakozás ingyen van, a gyerek utánozza a nagyobbakat, és az oldalán gurul le a dombon, én meg pánikban rohanok utána, de nem történik semmi baj, és ahogy esteledik, még mindig langyos az idő, és eszembe sem jut elővenni a telefonomat. A május elseje marad nosztalgiaünnep, ami nekem mindig is volt.