A hetvenes években a könnyűzene, részben a technológiai fejlődésnek köszönhetően képessé vált arra, hogy radikálisan kitágítsa a határait és többféleképpen is újraértelmezze magát. Brian Eno, aki a popzene tájképének egyik legfontosabb alakítója az elmúlt ötven évben, ebben a korszakban vált rövid idő alatt annak megkerülhetetlen teoretikusává.
Mondhatjuk, hogy a legjobbkor érkezett. A könnyűzene által elért közönség nagyjából a hatvanas évek közepe táján kezdett el számottevően növekedni, a zeneipar bevétele kilőtt, a megnövekedett igényekkel pedig még jórészt egy máshoz szokott garnitúra próbált lépést tartani. Egyfajta kegyelmi időszak volt ez abból a szempontból, hogy rengeteg experimentális anyag csúszott át gond nélkül a szűrőn, amik aztán könnyen eljutottak egy viszonylag széles közönséghez, az ő számukra pedig a zene határainak kitágítása a saját világuk kiszélesedésével esett egybe. Frank Zappa még a nyolcvanas évek második felében is nosztalgiával gondolt vissza arra az időszakra, amikor a zeneipari döntéshozók nem hipszter közgazdászok, hanem szivarozó vénemberek voltak.
A nyitottságot illetően adja magát az összehasonlítás a jelenünkkel, bár a nyitottság mögött húzódó okok ma mások. A határok kijelöléséért minden korban jórészt a technológia felel, ami nemcsak a zene, hanem a befogadás határainak kitolásában is érdekelt, az utóbbira pedig mintha kezdene mostanság másfajta hangsúly helyeződni. Brian Eno ezen a ponton érdekes ma is, számára ugyanis elsődleges kérdés, hol van a zene helye az emberek életében, ehhez pedig a befogadás jelenti a legnyilvánvalóbb kapcsolódási pontot.
1975 végén alig egy hónap alatt három albumot is kiadott, és mindhárom ott van a korszak arculatát egyszerre alakító és visszatükröző lemezek közt. Még az Eno által lakott szférákban is ritka az olyan konstelláció, ami egyszerre több ilyen paradigmaváltó műnek ágyaz meg, az Another Green World, a Discreet Music, valamint a Robert Fripp-pel közös Evening Star ugyanis folyamatosan kapaszkodnak a jelenbe azóta, hogy a boltok polcaira kerültek, utóbbi kettő ráadásul olyan sejtéseket is tartalmaz, amik csak később teljesedtek ki a korpuszban és épültek be a popkultúra szövetébe. Annak is fennállhatna a gyanúja, hogy Eno a jövőt sejtette meg, de ő sokkal inkább egy szélhámos vonásokkal megáldott kópé, mint vátesz. A művészet képes bizonyos aspektusaiban felvillantani a jövőt, a jelen artikulálása viszont épp elég nagy, ráadásul...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.